A Bartók Rádió élőben sugárzott kortárs zenei hangversenyszemléje, az ArTRIUM idén öt koncertből állt, a harmadik hangverseny műsora az immár 65. alkalommal megrendezett, a magyar sajtóban „nemzetközi kortárs zenei seregszemlének” nevezett Tribune Internationale des Compositeurs (angolul: International Rostrum of Composers) fesztiválhoz kapcsolódott, melynek 2018 májusában Budapest adott otthont. A Márványteremből, az Olasz Kultúrintézetből és a 6-os stúdióból közvetített koncerteket otthonról követtem. A sorozat ötödik hangversenyére, Pálfalvi Tamás, Fülei Balázs és a Somogyi Vonósnégyes kamaraestjére május 30-án, lapzárta után került sor.

Az első hangversenyen tizenegy mű hangzott el, a két félidő valójában önálló koncertként is megállta volna a helyét. Az első részben a STUDIO5 zeneszerzőcsoport alkotóitól hallhattunk régi-új darabokat, a második részben a Fazekas György vezette Sectio Aurea Kamaraegyüttes játszott, részben olyan műveket, melyek Bach szellemiségéhez kötődtek.

A STUDIO5 koncertjének legrégebbi darabja Bella Máté 2005-ben írt cselló-zongora tétele volt. A Szabó Lőrinc versét (Dzsuang-Dszi álma) megidéző A pillangó álma a szerző által vezetett műjegyzék legkorábbi kompozíciója, a zenei-költői „feladvány” továbbgondolt ensemble-változatát számos alkalommal díjazták. A melodikus vonalvezetés és a figuratív felületek között ügyesen lavírozó, epikus természetét közvetlenül felmutató, s nem mellesleg igényes játszanivalót kínáló darab Újházi Gyöngyi és Monostori Gábor szuggesztív előadásában ismét szép sikert aratott.

Hasonló tetszéssel fogadták a Seleljo Duó (Seleljo Erzsébet – szaxofon; Seleljo Irén – zongora) számára 2010-ben írt Tetra című darabot, Virágh András Gábor gyakran játszott kompozícióját. A mostani előadás jól érzékeltette, hogy egy új mű néhány év alatt hogyan forrja ki magát, hová alakulhat, ha repertoárdarabként csiszolódik.

Ősbemutatóként szólalt meg Kutrik Bence József Attila verseire írt Szerelmes illúziók című, négy dalból álló (Várlak, Tedd a kezed, Ha nem szorítsz…, Szerelmes kiszólás) sanzonkoszorúja, melyet Alszászy Gábor zongorakíséretével adott elő Balga Gabriella. A könnyedebb, szentimentálisabb fogalmazásmód kifejezetten „jól áll” például a Várlak című fiatalkori versnek, melynek néhány dramaturgiai tagoló pontját Kutrik könnyű kézzel felrakott, szófestő elemmel (trilla a „borzongós éjjelen”, a folyamatos mozgású zongorakíséret megtorpanása a „nagy csend”-nél) tette hangsúlyosabbá. Finoman, mindenféle zenészi tolakodás nélkül. Talán mert túlságosan is jól ismert a szöveg, keményebb dió a Tedd a kezed megzenésítése, ráadásul most Kutrik Bence olyan jól találta el a vers természetes dallamát, lüktetését, hogy szívesen végighallgatnám akár szöveg nélkül is, pusztán vokalizálva, dúdolva. A költő utolsó évében keletkezett Ha nem szorítsz… verséhez viszont érthető módon a komponista nem talált „dúdolót”, kvázi melodrámává alakította, ezzel a zenei interpretáció problémáját áttolta az énekes térfelére. Az utolsó dallal (Szerelmes kiszólás) pedig a verizmus világába lépett át, a sanzonciklus fináléja így nem is volt hatástalan. Ugyanakkor magam elképzelhetőnek tartom e négy dal radikálisan más sorrendjét is.

Az Arany János-emlékév szolgáltathatta az apropót Solti Árpád balladakompozíciójához. A költői életmű egyik legösszetettebb, ma is hallatlanul modern szövegszerkezetű darabját (Tengeri-hántás) zenésítette meg, a művet Sipos Soma (bariton) és Madarász Éva (zongora) szólaltatta meg ősbemutatóként. Solti nem kísérelte meg zenei eszközökkel érzékeltetni Arany balladájának sajátos, többrétegű narrációs technikáját, a ballada cselekménye ekként teljesen követhetetlenné vált, ráadásul a megzenésített szöveg nem is teljesen azonos a filológiailag megbízható kiadásokban található változattal.

Az első koncertrész legizgalmasabb újdonsága Varga Judit Mosar című vonóstriója volt. A négytételes darab ősbemutatóját 2017 őszén, a Mini Fesztiválon tartották meg, magam most találkoztam vele először. A lendületes, lezser franciasággal beszélők Mosarként nevezik meg Mozartot, az izlandiak a mohát illetik ezzel a névvel. A rövid szerzői kommentárból még az is kiderül, hogy a darabot a titokzatos, 15. századi Voynich-kézirat gyógynövényekkel foglalkozó fejezete (is) ihlette. Magáról a herbáriumról azt olvasom, hogy a különböző növényekről készült színes ábrákat alig lehet növényhatározóként használni, ráadásul úgy tűnik, hogy az egyes ábrákon a gyökér, a szár, a virág vagy a levél mintha különböző növények „alkatrészei” lennének. Ilyennek tűnik a kompozíció tematikus anyaga (vagy ami tematikus anyagként tűnik fel) is. Első blikkre ismerősnek hat, ám a pontos identifikálás során kiderül, hogy oly sok mindenre hasonlít egyszerre, hogy nehéz konkrét idézetként azonosítani. A darab hangzásképe, az imbolygó, folyton változó kontúrok sem könnyítik meg a „nyomozást”, s idővel kénytelenek vagyunk belátni, hogy a tematikus anyag ilyetén való körvonalazatlansága a zenei anyag lényegével áll kapcsolatban. Érzéki hangzás, finom illuzionizmus, üdítő rejtvényszerűség – mit nevezzünk nemes szórakoztatásnak, ha nem ezt?

A Sectio Aurea fél-hangversenye Alfred Schnittke Preludium in memoriam Sosztakovics (1975) című hegedűduójával és Tornyai Péter Für den alten Fritz című kamarazenekari darabjával kezdődött: Schnittke prelúdiumát megszakítás nélkül követte Tornyai darabja, mely a Nagy Frigyes témájára írt Musikalisches Opfer alapgondolatát szőtte tovább. A hegedűduókban a B-A-C-H és a D-S-C-H zenei monogramok kapcsolódtak össze, alakultak át egymásba, a Tornyai-mű a királyi téma jól felismerhető idézetével kezdődött. Miként a 2017-es, szólócsellóra és kórusra komponált Dixit vagy a nagyzenekari Chorus Sturnorum, úgy a Für den alten Fritz nagyformáját is drámai folyamatként érzékelhetjük, Tornyai immár nemcsak megfigyelnivalóval szolgál, hanem átélhető zenei cselekményt is kínál hallgatóságának.

A Sectio Aurea nem először tűzi műsorára Johann Sebastian Bach Vor deinen Thron tret’ ich hiermit korálváltozatait és Sofia Gubaidulina Meditációját (Meditáció Bach „Vor deinen Thron tret’ ich hiermit” korálja felett, vonószenekarra és csembalóra). Ezúttal mind a Bach-mű, mind a Meditáció előadása híján volt a meggyőző erőnek.

A koncert Horváth Márton Levente 2008-ban írt, egykoron a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában bemutatott, szépséges 35 csend című darabjával folytatódott. Magam soha nem gondoltam volna, hogy egy fiatal szerzőt ugyanabban az alkotói pillanatban egyszerre inspirálhatja Gubaidulina, John Cage és Szőllősy András, márpedig a 35 csend írása közben éppen ez a három szerző jelentette Horváth Márton Levente számára az orientációt. S ha úgy is érezzük, hogy a három szerző által képviselt esztétikáknak nincs közös nevezője, akkor maga a darab ennek éppen az ellenkezőjéről győzött meg.

Fazekas György vonószenekari átiratában szólalt meg a koncert zárószáma, Peteris Vasks 1999-es 4. vonósnégyesének ötödik, utolsó tétele (Meditation). Május 2. – a Magyar Rádió Márványterme.

A meglehetősen heterogén és hosszúra nyúló első koncertet az In Medias Brass rézfúvós kamaraegyüttes egységes hangvételű hangversenye ellenpontozta. Az első részben az együttes Szokolay Sándor rézfúvós kamarazenéjéből készített hanglemezének anyagából adott bőséges válogatást, a második részben a kvintettrepertoár két népszerű darabja hangzott el. Mindkét rész alaptónusát a divertimento műfaji jellegzetességei határozták meg.

Szokolay Sándor az 1970-es évek második felében kezdett fokozott érdeklődést mutatni a rézfúvós hangszerek különböző kamaraformációi iránt. Az In Medias Brass programjában is felhangzó darabok közül a Miniatűrök (1976), az Alliterációk (1977), az Archaikus szvit (1979), a Három tréfás miniatűr (1983) szinte azonnal megjelentek nyomtatásban vagy „Szabó Lászlónak” vagy „Szabó Lászlónak és a Magyar Néphadsereg Zenei Szakközépiskola növendékeinek” szóló dedikációval. A programba felvett Hommage à Bartók – divertimento rézfúvósötösre dedikáció nélkül jelent meg, és az etűdgyűjteményben publikált Két miniatűr trombitaduóra valamint a 12 harsonára szerzett Bagatellek és a kéziratos hagyatékban fellelt Gregorián változatok – Öt miniatűr (1983) sem viselnek dedikációt, ám alapkarakterük, felépítésük, technikai követelményeik alapján világos, hogy az előbbi csoport darabjainak rokonságába tartoznak. Valamennyi igényes, középfajsúlyos rézfúvós kamarazene, melyek színvonalas tananyagként és jól fogyasztható koncertdarabként is megállják a helyüket.

A címekben rendre megjelenő „miniatűrök” kifejezés a léptékre utal, Szokolay 15-20 ütemes, egy-két periódusnyi tételből álló tételek laza füzéreként, szvitként koncipiálta ezeket a darabjait. A tételek néhány zenei gesztusra, hangütésre korlátozódnak, talán ezért is érezhette Szokolay úgy, hogy szerencsésebb ezeket a tételfüzéreket megszakítás nélkül (attacca) játszani. A koncerten – talán technikai okok miatt – minden egyes tétel között szünetet tartottak.

De nemcsak a formátum, a hangütés is igen hasonló. A kompozíciók alaprétegében rendre megjelennek a rézfúvós együttesek tradicionális hangzásához kapcsolódó funkciókhoz (fanfár, toronyzene, szerenád) kötött zenei toposzok, valamint az egyes hangszerekhez (jellemzően a harsonához, tubához, trombitához) asszociált hangszerelési sztereotípiák. A tételekben sűrűn fordulnak elő historizáló-illusztratív, karikatúraszerű vagy groteszk elemek. A Három tréfás miniatűr karakterdarabok (Szerenád, Mulatozás, Dülöngélés hazafelé) sorozata; az Archaikus szvit 16–17. századi, olasz templomi zenék fordulatait visszahangozza (Choral) vagy hangszeres motettaként viselkedik (Himnusz). Az absztraktabb tételek pedig – mint amilyen az Hommage à Bartók Passacaglia vagy Bizzaria tétele (tánc bolgár ritmusban) – a hivatkozott műforma vagy mozgástípus alapeseteként is értelmezhető: ne feledjük, hogy e művek első előadói mégiscsak gazdag zenei tapasztalattal aligha rendelkező zenei szakközépiskolások.

S hogy a kiismerhető karakterű rövid tételek felsorakoztatása nem vált monotonná, azt a kiváló előadásnak és a jó programszerkezetnek, valamint Szokolay virgonc zenei ihletének köszönhettük.

Az In Medias Brass illusztratív, archaizáló tételekből álló szvittel, illetve különböző mozgásformák divertimentószerű füzérével töltötte ki a koncert második felét is, s bár Szokolay (Európa), Eric Ewazen (Észak-Amerika) és Enrique Crespo (Dél-Amerika) nyelvében nem sok hasonlót találunk, a két koncertrész mégis izgalmasan egészítette ki egymást. Eric Ewazen Colchester Fantasy című darabjából három tétel hangzott el (Rózsa és korona, Granby márkija, Vörös oroszlán), s nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy egy kosztümös kalandfilm kulisszái között érezzük magunkat; Enrique Crespo tánczenéktől ihletett (bossa nova, szamba, keringő, ragtime) szvitje (Suite Americana) pedig remek lehetőséget adott az együttesnek, hogy megcsillogtassa könnyedségét és virtuozitását. Május 9. – a Magyar Rádió Márványterme

A Magyar Rádió Énekkara és Szimfonikus Zenekara egy nagyszabású kórusművet, egy pompás zenekari darabot és egy oratóriumot adott elő a 65. Tribune Internationale des Compositeurs seregszemle tiszteletére. Elsőként Pad Zoltán vezényletével a Tribune egyik díjazott műve, a lett Kristaps Pētersons Twilight chants (Alkonyi énekek) című, kettős vegyeskarra, nagybőgőre és üvegpoharakra írt háromtételes darabja hangzott el. A Dzsalál ad-Dín Rúmi (1207-1273) perzsa nyelvű költeményeire szerzett kompozíciót 2010-ben a harminc évesnél fiatalabb zeneszerzők szekciójában díjazták. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy – miként Horváth Márton Levente (1983) – az 1982-es születésű komponista egymástól távol eső esztétikák eredőjében keresi saját hangját, a Twilight chants különböző leírásaiban például Ligeti György (Lux aeterna) és Arvo Pärt nevével lehet találkozni.

A Rádiókórus perzsa nyelven énekelt, hol tíz, hol tizenöt, hol még több szólamban, s ha a helyszínen volt is kézbe vehető fordítás Rúmi filozofikus, szerelmes verseiből, aligha lehetett eltalálni, hogy éppen melyik kifejezésnél tartanak az énekesek. De talán nem is fontos, hogy éppen hol tartunk a szövegben, elégséges lehet, ha tisztában vagyunk – bármennyire is barokkosnak tűnik – egy-egy kulcsszó (mint „homály”, „forróság”, „derengés”, „fátyol”) affektushordozó jelenlétével. Pētersons zenéje rendkívül szenzuális, majd’ minden érzékszervünket képes stimulálni, a gazdag, sokrétegű hangzás egyszerre hozza működésbe a hő-, a fény-, a színérzékelés „receptorait”, észnél kell tehát lennünk (maradnunk), ha nem akarunk lecsúszni a nagy perzsa gondolkodó filozófiai tanításairól!

Az elhangolt öthúros nagybőgő (Pētersons zenekari nagybőgősként is aktív, az Olasz Kultúrintézetben Bíró Zoltán játszott) és a húrokhoz igazított poharak meglepően intenzív módon modulálták a közel ötven tagú kórus hangzását: felmerült bennem a kérdés, vajon a helyszínen is ennyire meghatározó lehetett-e ennek a kicsiny hangszeres apparátusnak a jelenléte? Pad Zoltán előkészítő és betanító munkáját dicséri a darab Rádiókórusra való adaptálása, az összetett partitúrát valósággal újra kellett strukturálnia. Jó lenne, ha a sok munkával létrehozott produkciót műsoron tudnák tartani.

Tapintható módon volt jelen az ihlető szöveg Sáry Bánk ősbemutatóként megszólaló Végtelen kikötő című, vonószenekarra, rézfúvósokra és ütőhangszerekre írt darabjában is. A zeneszerző a portugál költő Fernando Pessoa (jelen sorok írójának is egyik személyes kedvence) Rézsútos eső (Chuva obliqua) című poémájára hivatkozott, e vers első sorából származik a kompozíció címe: „Átlengi ezt a tájat az álmom egy végtelen kikötőről”. (Kukorelly Endre fordítása)

A hat nagyobb szakaszból álló vers „tobzódik” a zenei asszociációkban, az utolsó rész például egyetlen gondolat körül forog, hogy tudniillik a zene miképpen ébreszti fel az emlékezetet. A virtuóz leírás gyermekjelenetek szürreális képsorozata, felütésként pedig az alábbi sor szolgál: „A karmester lendíti a pálcát, / És ernyedten, szomorúan feltör a zene…” A vers második részében a templomi akusztikát a kinti eső és a forgalmas utca zaja színezi át; máshol a Szfinx nevetése és a papíroson surrogó toll neszezése forr össze egyetlen hanggá; aztán ott van egy szoba mélységes csendje, mely vad csörgődobra emlékeztetően valósággal dobol. Káprázatos, gazdag szöveg, mely akár sorvezetőként is szolgálhatott Sáry Bánk virtuóz módon hangszerelt darabjához. Nem tudom, hogy így volt-e, mindenesetre a zeneszerző fontosnak tartotta elárulni, hogy Pessoa szövege döntő hatást gyakorolt kompozíciójára.

Megindítóan szép, felvillanyozó zene a Végtelen kikötő, álomszerű és a végtelenség érzetét kelti fel talán azokban is, akik nem olvasták a költeményt, nem ismerik Pessoa világát vagy soha nem jártak abban a lisszaboni kávéházban, melynek törzsasztala mellett, bronzszoborként ma is ott üldögél a költő.

Több mint negyven éve, 1975-ben nyert első díjat Durkó Zsolt Halotti beszéd című oratóriuma a párizsi Tribune válogatásán. Múlt év áprilisában a Concerto Budapest Kocsár Balázs vezényletével vállalkozott a mű előadására, a Vigadóban megrendezett koncert tapasztalatáról tájékoztattam a Muzsika olvasóit („A kórház, a patika és a kocsma” – 2017. június). Gondos, megbízható, de nehezen átélhető előadásra emlékszem. Ami bő negyven éve evidenciának számíthatott, hogy tudniillik a magyar művelődéstörténet kiemelt fontosságú relikviái az új zene révén válhatnak kulturális evidenciákká (a példa Kodály Zoltán Psalmusa), az ma már inkább furcsaságnak hat. Kroó György egykoron azzal kezdte a darabról írt kritikáját, hogy „Megszületett a Halotti beszéd zenéje.” Mintha csak idő kérdése lett volna, hogy a szükségszerű be is következzen. Kroó szavait 2018-ban, fiatal zeneszerzők körében ülve – eleven az emlék – bizony hosszan kell magyarázni. És valószínű, hogy nemcsak a fiatal szerzők, maga a publikum sem érzi ma már kikerülhetetlenül szükségszerűnek egy nyelvemlék megzenésítését.

Durkó korszakos – vagy inkább korszakot fémjelző – oratóriumának alapproblémájával változó intenzitással szembesítenek a különböző előadások. Az 1975-ös felvétel és a tavaly hallott koncert meglehetősen éles fénybe állítja a szövegválasztás problematikusságát, a legutóbbi, Kovács László vezényelte produkció már-már feledtette. Talán a szólisták, László Boldizsár és Bátki Fazekas Zoltán vokális teljesítménye, a kevéssé pedáns, így a mai fül számára nem oly elidegenítő szövegmondás, a túlrészletező lejegyzést racionalizáló karmesteri értelmezés, a nem annyira rajzos, mint inkább foltszerű zenekari színek dominanciája bizonyára segített abban, hogy a nevezetes kompozíció a mai hallgató számára is elevenné váljon. Május 15. – Olasz Kultúrintézet

Egyetlen napot kellett csak várni az ArTRIUM folytatására. Az Amadinda Ütőegyüttes a 6-os stúdióban adott koncertet. A műsor Gavin Bryars One last bar then Joe can sing (1994) című, öt hangszerjátékosra írt darabjával indult. (Az Amadina négy muzsikusa mellé Tóth Lajos társult.) Az egykor jazz-zenészként, nagybőgősként induló Bryars kompozíciójának hosszát (körülbelül 20 perc) részben magyarázza, hogy a mű arra is vállalkozik, hogy történeti áttekintést adjon az ütőhangszerek fejlődéséről, a hangolatlan instrumentumoktól a dallamjátszókig, illetve az ütővel megszólaltatott hangoktól a vonóval játszottakig. Valószínűnek tetszik, hogy ez az idea csak a darabírás első fázisában foglakoztatta Bryarst, a mű végső formája már hozzávetőlegesen tartalmazza ezt a fajta történeti linearitást, s nagyobb súllyal eshetett latba az a cél, hogy a kompozíció előadására vállalkozó együttes (eredetileg a Nexus) minél gazdagabb módon mutathassa be a rendelkezésre álló instrumentumok játéklehetőségeit. (Nem kis feladat hárult ezzel az előadást rögzítő technikusokra, akik ebben az esetben kiváló munkát végeztek.) Bevallom, hogy a csengő-bongó eufóniába öltöztetett, a repetitív zene csáberejét is kiaknázó, hangulatos zene nem mindig kötötte le a figyelmemet, gondolatban el-elkalandoztam.

Nem így a valamivel rövidebb, sokféle színt, karaktert felvonultató, négytételes, fuvolára és ütőhangszeres kvartettre írt Suite en concert (1965), André Jolivet kompozícióját hallgatva. A fuvolaszólót Ittzés Gergely játszotta, szép, telített, puha hangon, gazdag tónussal, az álmodozó, kontemplatív szakaszokban (I. és II. tétel, IV. tétel bevezetése és a záróütemek) árnyalt líraisággal. A speciális hangszer-kombináció Jolivet számára lehetőséget biztosított valamiféle szertartásosság, valamiféle misztikus, ősi zeneiség felmutatására, ezt az előadók is nagyon pontosan érzékelték és közvetítették.

A mexikói Javier Álvarez eredetileg vonószenekarra (1987) majd vonósnégyesre (1991) írt Metro Chabacano című darabját ütőhangszeres átiratban élvezhettük. A hétperces darabot Riccardo Gallardo, a mexikói Tambuco Együttes tagja dolgozta át. Világos kontúrok, „barátságos” harmóniavilág, könnyed ritmika jellemzi a művet, de nehéz lenne olyan karakteres vonást megnevezni, melyre a darab utolsó hangja után negyedórával vissza lehetne emlékezni.

A hangverseny utolsó számával, Ligeti György Síppal, dobbal, nádihegedűvel című darabjával könnyebb a helyzet: elég csak rápillantani a címre, s máris felidéződik megannyi részlete, feltéve, ha az ember gyakran látogat el olyan koncertre, melyen az Amadinda játszik. A Síppal, dobbal, nádihegedűvel dalciklus egyszerre fantasztikusan komplikált és pofonegyszerű. Minél többször hallom, annál inkább úgy érzem, hogy Ligeti olyasmiket is elrejtett benne, melyeket Alice-operájába szánhatott. Ha máshogy nem, hát tudat alatt. Május 16. – a Magyar Rádió 6-os stúdiója. A sorozat rendezője az MR3–Bartók Rádió }

VARGA JUDIT

SÁRY BÁNK Felvégi Andrea felvételei