Alan Walker Hans von Bülow című kötetéből (Rózsavölgyi és Társa, 2018) februári számunkban közöltünk részletet. A könyv áprilisi bemutatóján Mácsai János zenetörténész beszélgetett a szerzővel, dialógusukról azonban nem készült hangfelvétel. Szerencsére az életrajz fordítója, Fejérvári Boldizsár résen volt, és jegyzetei alapján rekonstruálta lapunk számára az elhangzottakat. (A szerk.)

Mácsai János: Nem nehéz-e olyan művészről 650 oldalas monográfiát írni, akinek az életműve, legalábbis annak rá legjellemzőbb, legfontosabb része örökre elveszett? Arra gondolok, hogy Bülow mindenekelőtt mint zongoraművész és karmester futott be fényes karriert, és nem lévén még hangfelvétel, erről csak olvashatunk. Ez mégsem adhatja azt az élményt, mintha hallanánk.

Alan Walker: Való igaz, nehéz elképzelni, milyen élmény lehetett egy-egy Bülow-zongorakoncert, mint ahogy a Hans von Bülow által vezényelt zenekari hangversenyek atmoszféráját is csak igen gazdag fantáziával lehet talán elgondolni. Az a néhány hangfelvétel pedig, amely Edison világraszóló találmányának köszönhetően a zongorajátékáról, illetve vezényléséről készült, sajnos vagy megsemmisült, vagy mindmáig lappang. Ránk maradtak ugyanakkor Bülow közvetlen tanítványainak feljegyzései mesterük vezénylési stílusáról és hangszeres felfogásáról, interpretációjáról. A közvetlenül őt követő muzsikusgeneráció pedig már hagyott ránk annyi hangfelvételt, hogy abból áttételesen megérezhessük Bülow korszakalkotó előadói hatását.

Ez azonban Bülow élettörténetének, pályafutásának csak egyik oldala. Hiszen előadóművészeti sikerei mellett zenekritikusként, zeneszerzőként, közreadóként és tanárként is ténykedett, és e számos terület mindegyikén hozott olyan újításokat, amelyekről külön-külön is méltán emlékezhet meg a zenetörténet. Emellett egy életrajzban az alany szakmai fejlődése, kibontakozása mellett az ezzel párhuzamban futó magánéleti események is éppoly fontosak. Bülow élete pedig igencsak változatosnak, helyenként kalandosnak, egyenesen viharosnak bizonyult, nem beszélve arról, hogy a neki jutott hat és fél évtized jórészt átfedésben áll az egyetemes történelem és a zenetörténet egyik legizgalmasabb szakaszával, különös tekintettel a német romantika kiteljesedésére és a „romantikusok háborújára”. Az angol nyelvű életrajz teljes címe – Hans von Bülow élete és kora – utal is erre a kitekintésre.

Arra nézve, hogy életműve milyen jelentőséggel bírt a 19. századi zenetörténet irányára, két példát hozhatunk fel. A Meiningeni Zenekar élén Bülow 1880 és 1885 között felbecsülhetetlen értékű munkát végzett egyrészt a mai értelemben vett „karmestervirtuóz” szerepének megteremtéséért, másrészt Ludwig van Beethoven méltó interpretációjának kidolgozásáért. Miután a meiningeni herceg vezető karmesterré nevezte ki, Bülow a zenekar minden fellépését lemondta, és több hónapig a nyilvánosság teljes kizárásával próbált – csupa Beethoven-művet. A meiningeni elveket később írásban is összefoglalta a Weimarer Zeitung lapjain. A leglátványosabb – azóta is páratlan – eredményt az jelentette, hogy nemcsak Bülow vezényelt partitúra nélkül, hanem a zenekar is fejből játszott, méghozzá állva! És ez éppúgy vonatkozott a szólampróbákra és az összpróbákra, mint a hangversenyekre… Zongoraművészként Bülow monumentális Beethoven-ciklusai, amelyeket Németországon kívül Angliába és Amerikába is elvitt, szintén korszakalkotó hatással voltak a Beethoven-tolmácsolásra.

A másik példa azt illusztrálja, hogy milyen sokan ajánlották műveiket Bülow-nak, illetve hány mestermű ősbemutatója fűződik a nevéhez akár zongoravirtuózként, akár karmesterként. Ő játszotta először nyilvános koncerten Liszt h-moll szonátáját, de a Trisztán és Izolda, majd A nürnbergi mesterdalnokok világpremierjén is ő dirigált. Kevésbé köztudott, de hasonlóan szenzációs volt Bülow „beugrása” Nyikolaj Rubinstein helyett, aki „lejátszhatatlannak” ítélte a Csajkovszkij által eredetileg neki dedikált b-moll zongoraversenyt. Az ősbemutatón Bülow nemcsak hogy eljátszotta a versenymű zongoraszólóját, de a hatalmas ovációra tekintettel a zenekarral karöltve meg is ismételte a finálét, ami magát Csajkovszkijt is lenyűgözte. A zeneszerző egy életre Bülow elkötelezett híve lett.

– Igaz, Lisztről sincs hangfelvételünk, de neki fennmaradtak a művei. Bülow komponált ugyan, de távolról sem olyan sokat. Nagyon fontos, hogy a könyvben teljes műjegyzék található, amelyben ön Bülow instruktív kottakiadásait is összegyűjtötte. Ez viszont tetemes mennyiség. Milyenek a darabjai mai szemmel?

– Bülow eredeti kompozícióinak többsége nem igazán állta ki az idők próbáját. Egyes műveit – különösen a Nirvána című szimfonikus költeményt vagy a zongorára komponált Milánói karnevál egyes darabjait – néha műsorra tűzik, de nemigen nevezhetnénk őket repertoárdarabnak. Pedig a megfelelő muzsikusok keze alatt szép és érdekes pillanatokat szerezhetnének a közönségnek. Több dalát is kimondottan egy-egy turné vagy koncert kedvéért komponálta, nemritkán egy bizonyos énekművész számára, ami részben szintén magyarázhatja, hogy miért bizonyultak ilyen tünékenynek. Ami ugyanakkor az instruktív kottakiadásait illeti, ezek kétszeres jelentőséggel bírnak. Egyrészt megfelelő tananyagot biztosítottak a kor zeneiskolái számára, tágítva a növendékek zeneművészeti, zenetörténeti horizontját, másrészt pedig bepillantást engednek Bülow interpretációs elveibe is. Hiszen mindig könnyebb mondani, mint megvalósítani például azt, hogy „tanulják meg pontosan olvasni a kottát, és már meg is van az interpretáció”. E tekintetben korszakalkotó Bülow Beethoven billentyűs kompozícióiból készült instruktív kiadása, melyet Liszt Ferencnek ajánlott.

A zeneszerzés szempontjából Bülow-t nem jellemezte ugyanaz az újító szellem, mint amelyről szólistaként és karmesterként tanúságot tett. Ahogy öregedett, ízlése is mindinkább konzervatív vonásokat mutatott. Ennek egyik legfájóbb példája az volt, amikor Mahler 1891-ben zongorán eljátszotta neki készülő Második szimfóniájának egyik tételét. Az ifjú zeneszerző a tétel felénél arra lett figyelmes, hogy Bülow kibámul az ablakon, és a fülére tapasztja a kezét. Az élmény annyira megrázta az érzékeny Mahlert, hogy csak évekkel később, Bülow halála után volt képes befejezni a szimfóniát.

– Bülow nem mindig volt könnyű ember, sőt olykor még szimpátiával is nehéz viseltetni iránta. Nem okoz nehézséget, mikor ennyi ideig és ilyen mélységig foglalkozunk valakivel?

– A helyzetkép pontos és találó. Nem titok, hogy Hans von Bülow kezdetben Liszt Ferenchez fűződő sokrétű viszonya miatt ragadta meg a figyelmemet. Amikor hozzáfogtam a háttérkutatásokhoz, majd az életrajz megírásához, nem tűnt valami szerethetőnek ez a figura. Ahogy azután felderengett, hogy mitől és hogyan vált azzá, aki végül lett, az is kiderült, hogy az első ránézésre talán ellenszenves külső mögött rendkívüli mélység, fantasztikus tehetség és intellektus rejlik. Drámai történet például az, ahogy a kis Hans ráébredt a fotografikus memória adottságára, és érdeklődése első ízben fordult a zene felé. Amikor kilencévesen agyhártyagyulladást kapott és huzamos ideig ágyhoz volt kötve, Beethoven- és Bach-kották böngészésével ütötte el az időt, és bámulatos precizitással tudta megjegyezni az összes hangjegyet.

Életrajzíróként elengedhetetlen, hogy az ember rokonszenvvel közelítse meg elbeszélése alanyát, miközben persze igyekszik tárgyilagosnak maradni és mindenkor kellő távolságot is tartani tőle. Ez Bülow esetében sem tűnt megoldhatatlan feladatnak. A nehézséget végül inkább az okozza, hogy miután ennyi időt töltöttünk el a „hősünk” társaságában, búcsút vegyünk tőle, és útjára engedjük a róla szóló beszámolót.

– Bülow Cosimával kötött házasságáról, és főleg annak felbomlásáról nagyon sokat írtak. Ön a másik oldalról mutatja be a történetet, szerintem kíméletesen, de nagyon alaposan. Változik-e a képünk erről a könyv elolvasása után?

– A téma értelemszerűen már a háromkötetes Liszt-életrajzom több fejezetében is prominens szerepet kapott. Ám sem ott, sem mások Liszt- vagy Wagner-központú írásaiban nem volt sem igény, sem hely az ifjúkori románc, a házasság, majd a katasztrófa részletes kibontására. Egyértelmű, hogy Bülow-t nem kis részben Liszt közelsége, egyfajta jó értelemben vett Liszt-imádat vonzotta ellenállhatatlanul Liszt lánya, Cosima felé. A románc azonban néhány év alatt szertefoszlott, miután kiderült, hogy Cosima és Hans személyisége többé-kevésbé összeférhetetlen. Bülow-életrajzom – egy korábban ilyen részletességgel nem taglalt 1914-es bírósági vallomás alapján – azt a tévhitet is szétoszlatja, hogy Bülow ne tudott volna felesége és Wagner afférjáról, mialatt az utóbbi operáit próbálta. Azzal is tisztában volt, hogy Cosima harmadik és negyedik gyermekének már nem ő az apja. Nagyvonalúságának ékes bizonyítéka, hogy ennek ellenére haláláig gondoskodott róluk, sőt végrendeletében is tisztes összeget különített el a taníttatásukra. De a házasságról és válásról alkotott képünk már csak amiatt is óhatatlanul változni fog, hogy jelentősen eltolódik érdeklődésünk fókusza, és maga Bülow kerül az események középpontjába. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a válással nemhogy nem ért véget Bülow pályája, hanem egyenesen új korszak kezdődött az életében. Miután nagy nehézségek árán túltette magát a válás okozta traumán, végre elindulhatott a karmesterként rá váró diadalúton, melyen Marie Schanzer személyében új, hűséges és odaadó társ kísérte el őt.

– Nagyon megfogtak az olyan realisztikus részletek, mint amilyen Liszt Ideálok című művének bemutatójával kapcsolatban található a könyvben: „Felkérem a pisszegőket, hogy hagyják el a termet!” – fakadt ki Bülow. Ön hozzáfűz a jelenethez egy mondatot: „A porosz hercegné visszahúzódott a páholyába, és rendelt egy teát.” Nyilván ez sem pusztán irodalmi ötlet – úgy gondolom, talált rá adatot. Szerintem azt is tudja, milyen fajta tea volt! Hogy lehet efféle részletekre bukkanni?

– Valóban nem légből kapott információ ez. A sors iróniája, hogy a koncertről a fia zenei karrierjét eleinte erősen ellenző édesanya, Franziska von Bülow hagyott ránk egy lelkendező levelet. Ebben olvasható Bülow kiszólása, valamint a hercegné reakciója. Bülow terjedelmes levelezése egyébként második felesége, Marie Schanzer fáradhatatlan gyűjtőmunkájának köszönhetően maradt ránk – nem véletlen, hogy könyvem ajánlása is az ő emlékének szól. A nyolc kötetbe rendezett levelezés nemcsak Bülow saját leveleit tartalmazza, de a hozzá, sőt róla írott levelek és más dokumentumok jelentős részét is. Ami a hercegné által elfogyasztott teát illeti, csak remélni tudom, hogy English breakfast tea volt.

– Bülow nem ment a szomszédba szarkasztikus, olykor bántó megjegyzésekért.

– Bülow-ra aztán egyáltalán nem volt jellemző a lépcsőházi szellemesség. Ha valaki feladta neki a labdát, nem késett a frappáns visszavágás. Berlinben többször is összetűzésbe került a Királyi Operaház intendánsával, von Hülsen báróval. Amikor a teljesen a maga képére formált Meiningeni Zenekarral Bülow egy ízben Berlinben vendégszerepelt, saját Julius Caesar kísérőzenéje helyett meglepetésre Meyerbeer Prófétájából vezényelte az indulót. Miután a darab végén elült a taps, a publikumhoz fordult, és megmagyarázta a műsorváltozást: „Röviddel ezelőtt hallottam, ahogy a »Hülsen Cirkuszban« ezt a darabot oly rémesen lemészárolták, hogy kötelességemnek éreztem méltóképpen újból előadni.” A „Hülsen Cirkusz” természetesen az Operaház társulatára vonatkozott. A hallgatóság díjazta a szellemes kirohanást. Amikor nem sokkal később a változatosság kedvéért Bülow a Renz Cirkuszhoz hasonlította a Királyi Operaházat, von Hülsen báró nyilvános bocsánatkérést követelt. Bülow örömmel tett eleget a felszólításnak, ám nem a Királyi Operaháztól, hanem a Renz Cirkusztól kért elnézést, amiért összefüggésbe hozta a nevét a másik intézménnyel. Ennek örökös kitiltás lett a következménye, aminek a Királyi Operaház menedzsmentje keményen érvényt is szerzett. Sovány vigasz, hogy a Renz Cirkusz minden előadására ingyenjegyet kínált fel Bülow-nak a nem várt reklámért. Egy idő után berlini zenekari hangversenyeinek közönsége már nem is csak a kétségkívül briliáns zenei élményért járt a Filharmóniába, hanem abban is reménykedhetett, hogy vitriolos, nemritkán politikai indíttatású szónoklatnak is tanúja lehet Bülow előadásában. Ezek közül a leghíresebb az 1892-es Bismarck-beszéd volt, amely Bülow szónoki képességei mellett politikai bátorságáról is nagyszerű példát állít elénk.

Miután Bülow szóbeli kirohanásainak sokszor írott nyoma is maradt, számos ellenséget szerzett magának ily módon. Ha azonban utólag rájött a tévedésére, nem habozott megkövetni bírálatának korábbi célpontját. Különösen emberi a Giuseppe Verdivel folytatott levélváltása. Ifjú kritikusként Bülow megsemmisítő sorokat tett közzé Verdi Rekviemjéről, méghozzá anélkül, hogy az 1874-es ősbemutatót meghallgatta volna – pusztán az ének-zongorakivonat alapján. Verdit „az itáliai művészi ízlés mindenható megrontójának” nevezte, a gyászmisét pedig egyházi köntösbe bújtatott operaként dorongolta le. Élete vége felé revideálta ezt a sommás ítéletet, és levélben esdekelt az olasz mester bocsánatáért. Verdi bámulatos nagyvonalúságról és alázatról tett tanúságot – kijelentette, hogy Bülow-nak nincs miért szégyenkeznie, és még az is lehet, hogy heves ifjonti kritikája helytálló volt. Levelét Bülow „őszinte csodálójaként” szignálta.

A kérlelhetetlen kritika barátra és ellenségre, öregre és fiatalra, férfira és nőre egyaránt rázúdult. Tegyük hozzá: Bülow nem várt el többet mástól, mint amit magára nézve ne érzett volna kötelezőnek. Amikor egy amerikai turnéján Frank Chickering látványos molinókkal és cégérekkel reklámozta a Bülow rendelkezésére bocsátott hangversenyzongorákat, Bülow, aki világéletében irtózott attól, hogy művészként utazó ügynöknek tartsák, változatos szitkok közepette rugdosta le a zongorára akasztott reklámfeliratot a színpadról. Pedig a Chickering-hangszerek hangszínét amúgy „nemesebbnek” és „disztingváltabbnak” minősítette a Steinwayekénél. Amikor 1880 júniusában Weimarban a gyengélkedő Liszt Ferenc mesterkurzusait vette át, már érkezésének puszta híre megtizedelte a növendékek seregét, de hogy véletlenül se maradjon esély a félreértésre, e szavakkal mutatkozott be az önjelölt zongoristáknak: „Hölgyeim és uraim – ne feledjék, hogy a Mester maga a megtestesült jóság és szelídség, és ne használják ki őt ilyen hajmeresztő módon! Higgyék el nekem, a legtöbben Önök közül inkább a mirtuszra pályázhatnak, mint a babérra.” Se szeri, se száma a többnyire szellemes, ám az érintettekre nézve igencsak bántó megjegyzéseknek, amelyeket Liszt növendékei hagytak ránk.

– A kötet külön fejezetet szentel a pedagógus Bülow-nak, és egybegyűjti számos, a zene tanításával és interpretációjával kapcsolatos aforizmáját is.

– Bülow frappáns megjegyzései számos különböző forrásban maradtak fenn, és talán Schumann fiatal muzsikusoknak adott tanácsaihoz mérhetők. Kétségkívül mély – helyenként a nyelvezetében is már-már bibliai – bölcsesség és mesteri útmutatás rejlik bennük. Hogy csak néhányat idézzünk: „Kezdetben vala a ritmus.” „A tehetség a szorgalom.” „Nincsen nagy tanár, csak nagy tanítvány.” „Aki nem tud énekelni (legyen bár a hangja szép vagy csúnya), az ne játsszon zongorán.” „A crescendo pianót jelent. A diminuendo fortét. Nem szabad rögtön azzal kezdeni, amivé még csak válni akarunk.” „A Wohltemperiertes Klavier az Ótestamentum, a Beethoven-szonáták az Új; mindkettőben hinnünk kell.” Mindmegannyi gyöngyszem, amely újra meg újra gondolkodásra késztet.

– A Bülow-könyv 8 évvel ezelőtt jelent meg angolul. Most magyarul is olvasható, és szerencsére nem kellett annyit várni rá a magyar olvasóknak, mint a Liszt-monográfia harmadik kötetére. Ahogy ismerem Önt, biztos van új monográfia, amit már el is lehetne kezdeni fordítani, hogy ne kelljen nyolc évet várnunk.

– Eltalálta: idén ősszel kerül nyomdába az új Chopin-életrajzom, amelynek korrektúralevonata jelenleg is itt van nálam. A Farrar, Straus Giroux idén októberre ígéri a kötet megjelenését. Én is nagyon örülnék, ha a közeljövőben újabb hasonló találkozón mutathatnánk be az életrajz magyar kiadását. Erről a kiváló komikus, Groucho Marx életének egyik epizódja jut eszembe – remélhetőleg ellenkező előjellel. Amikor egy ízben meghívták Grouchót egy könyvbemutatóra, kötelességből elolvasta a szóban forgó kötetet. Elment ugyan az eseményre, de alig várta, hogy angolosan távozhasson. Persze nem mehetett el anélkül, hogy be ne mutatták volna az írónőnek. Mit volt mit tenni, átestek az udvariassági körökön, majd Groucho e szavakkal búcsúzott el a szerzőtől: „Hölgyem, elolvastam a könyvét. Miután letettem, nem tudtam újból felvenni.” }

Joseph Albert felvétele

COSIMA – LISZT LEÁNYA, BÜLOW, MAJD WAGNER FELESÉGE

MARIE SCHERZER, BÜLOW MÁSODIK FELESÉGE

ALAN WALKER