Párkai István sokunk életének meghatározó egyénisége. Zenésszé, karnaggyá válásunkat köszönhetjük neki. Nélküle elképzelhetetlen lett volna a magyar zenei és kórusélet elmúlt több mint fél évszázada.

Gimnazista voltam és a Zeneakadémiára készültem, amikor ismerősöm, aki akkor már főiskolai hallgató volt, azt mondta: a Mester fog dirigálni, el kell jönnöd. Ez 1976-ban történt. A Liszt Ferenc Kamarakórus adott kortárs zenei hangversenyt a Fészek Művészklubban. A hangverseny kezdetén egy lendületes, energikus férfi jelent meg a színpadon, határozott léptekkel. Szerény meghajlás után szinte azonnal beintett a kórusnak, és megszólalt keze alatt az az együttes, amely egyedülálló helyet foglalt el évtizedeken keresztül a magyar és nemzetközi kóruséletben. Ekkor láttam őt először vezényelni. Párkai István dirigálása utánozhatatlanul világos, technikai szempontból tökéletes és pontos. A mozdulatok minden esetben a zenében foglaltak kifejezésére törekszenek, és mindig mértéktartó keretek között maradva, esztétikusan és elsöprő kifejezőerővel keltik életre a szerző elképzeléseit. Vezénylése soha sem hivalkodó, és minden esetben sugárzik belőle a zene iránti alázat.

A koncert után azonnal megvásároltam a Liszt Ferenc Kamarakórus 20. századi francia kórusműveket bemutató hanglemezét. A felvétel revelációként hatott a korabeli magyar kóruséletben és hanglemezkiadásban. Olyan, addig soha nem hallott szerzők művei szólaltak meg rajta, mint Olivier Messiaen, Francis Poulenc, Florent Schmitt vagy Paul Hindemith. Párkai István egyik legnagyobb érdeme, hogy fáradhatatlan erővel kutatta az újdonságokat, érdekességeket a kóruszenében. Egész pályája során mindig újabb és újabb szerzőkre, darabokra irányította a szakma és a közönség figyelmét. Hatalmas mértékben gazdagította a magyar koncertélet palettáját. A 20. századi francia kórusmuzsika népszerűsítése és bevezetése a magyar kórusrepertoárba korszakos jelentőséggel bírt. De emellett más, ritkán hallható különlegességek felmutatását is mindig feladatának tekintette. Így szólalhatott meg vezényletével Magyarországon először többek között Jannequin La guerre című chansonja, Messiaen Cinq rechants című műve, Hindemith: Miséje, Britten Sacred and profane című utolsó alkotása, vagy Robert White Lamentations című műve.

Párkai István a Liszt Ferenc Kamarakórus élén olyan együttest dirigált, amely szinte minden zenei nehézség leküzdésére alkalmas volt. Ez nagy inspiráló erővel hatott a kortárs magyar zeneszerzőkre. Felbecsülhetetlen jelentőséggel bír a magyar kortárs zene szempontjából az a fáradhatatlan lelkesedés, amellyel a mindenkori legfrissebb zeneszerzői termés tolmácsolására törekedett. Szinte lehetetlen felsorolni azoknak a nevét, akik a Mester felkérésére írtak új darabokat, vagy akiknek a műveit Párkai István műsorra tűzte. Orbán György egyike ezeknek a szerzőknek, akinek számos darabját mutatta be a kórus és több darab is Párkai István indíttatására született. De emellett Dubrovay László, Fehér András, Csemiczky Miklós, Szokolay Sándor, Vajda János, Márta István és mások műveit is bemutatta az együttes.

A Zeneakadémián abban a szerencsében részesülhettem, hogy öt éven át Párkai tanár úrtól tanulhattam vezényelni. A legendás „vez. gyak.”-órák máig élnek bennem. Tanításának lényege az volt, hogy a növendékből minden esetben a legtöbbet hozza ki, amire csak képes. Nagyon ritkán állt fel és mutatott be valamit teljes egészében. Amikor valamit elvezényelt az óra keretében, azt semleges módon tette. Nem akarta saját elképzelését ráerőltetni a vezénylőre. Többnyire magyarázott és megpróbálta rávenni a növendéket, hogy magától jöjjön rá a helyes technikai és zenei megoldásra. Minden esetben a tanítvány fejlettségi szintjéhez mérte instrukcióit. Mindig természetes és magától értetődő módon magyarázta el a darab megoldási lehetőségeit, és hagyta, hogy a növendék azt és olyan módon valósítsa meg az elmondottakból, amit tudásszintjéhez képest éppen meg tud oldani.

Másodéves hallgatóként kerültem be a Liszt Ferenc Kamarakórusba. Ez óriási megtiszteltetésnek számított. Emlékszem, sokszor elhangzott a kórus tagjai között, hogy a kamarakórusban énekelni felér azzal, mintha egy plusz tanszakot végezne az ember a Zeneakadémián. A kórus munkájában megszokott volt, hogy a terítékre kerülő művet – néhány különlegesen nehéz darab kivételével – első látásra megszólaltatta az együttes, és a Mester azonnal nekilátott a kidolgozásnak. Az ott előadásra kerülő darabok nehézsége és különlegessége, az azokkal végzett próbamunka az átlagos tanórák és kóruspróbák egyébként igen magas színvonalához képest is különleges nehézségeket jelentett. Poulenc Figure humaine című kórusszimfóniájának, Stravinsky Miséjének, vagy Orbán Motettájának megszólaltatása olyan élményt jelentett, amihez máshol nem juthatott volna hozzá az ember. Az előadásra kerülő darabok színvonala és sokfélesége oly mértékben gazdagította zenei látókörünket, amiért a mai napig hálásak lehetünk.

A nyolcvanas évektől virágzó historikus és régi zenei mozgalom keretében megalakult a Lassus Énekegyüttes, mellyel a reneszánsz kórusirodalom, ezen belül Lassus életművének a korábbi gyakorlathoz mérten lényegesen mélyrehatóbb bemutatását tűztük ki célul. Ebben a kutató, feltáró és bemutató munkában Párkai tanár úr korábbi útmutatásai vezéreltek. Néhány éves működés után felkerestem a tanár urat, hogy vállalja el az együttes művészeti irányítását. Legnagyobb örömünkre elfogadta a felkérést. A következő néhány év, amíg együtt dolgoztunk, egészen különleges élmény volt. Szinte egy mesteriskola aprólékos műhelymunkájához hasonlítottak a próbák. Egy négytagú énekegyüttes esetében minden addigi szempont egészen más megvilágításba került. A szólamok arányainak, a hangszínek összekovácsolásának, az egységes, homogén hangzás kialakításának aprólékos, elmélyült kidolgozása minden addigi élményemet felülmúlta. Ez a helyzet Párkai tanár úr számára is újdonságot jelentett, és nagy érdeklődéssel, végtelen rutinnal, bölcsességgel és mérhetetlen élettapasztalatának birtokában kezdett a közös munkához. A számára is új szituáció rengeteg új és kreatív megoldásra, kísérletezésre adott alkalmat. A tempó és dinamika, a zenei tagolás és formálás területén sok érdekes, izgalmas, az együttes létszámából adódó megoldás született. Olyan volt ez mintha a korábban már megismert zenei anyagokat mikroszkóp alá helyeztük volna, és így egészen más világ tárult fel előttünk. Párkai tanár úr jóvoltából a vokális kamarazenélés magasiskolájában részesülhettünk.

Ennek a többéves együttműködésnek volt a következménye, hogy a kilencvenes évek elején útjára indult Keszthelyi Reneszánsz és Barokk Hetek karvezetés kurzusainak vezetésére Párkai tanár urat kértük fel. Ezek a nyári napok azok számára nyitottak lehetőséget, akik egyébként nem részesülhettek volna a Mester tanításában. Az általános iskolai és gimnáziumi tanárok, amatőr kóruskarnagyok, az ország különböző felsőoktatási intézményeiben tanuló karvezető hallgatók vehettek részt foglalkozásain évek hosszú során keresztül. Ezeken az alkalmakon a tanár úr a lehető legszélesebb körű ismeretanyagot tolmácsolta. Repertoárbővítés, stílusismeret, historikus előadói gyakorlat, kargyakorlat, vezényléstechnika, kórushangzás, próbavezetési tanácsok, betanítási kérdések, a társművészetek, adott esetben a történelmi, zenetörténeti háttér megvilágítása mind részét képezték a foglalkozásoknak. A szorosan vett szakmai munka népművelő tevékenységgé bővült.

A Keszthelyi Reneszánsz és Barokk Hetek kapcsán kell említést tenni Párkai István kiemelkedő pianisztikus tudásáról. Köztudott a szakmában, hogy a karmesteri mellett zongoraművészi diplomával is rendelkezik. Mégis, élete első önálló hangversenyeit itt, Keszthelyen adta a kilencvenes években. Egészen különleges élményt jelentett erről az oldaláról is megismerni zenélését. Sok minden mellett talán a legemlékezetesebb produkciója Wagner Trisztán és Izoldájából Izolda szerelmi halálának megszólaltatása volt.

Drága Tanár Úr! Kedves Mester!

Mindnyájunk nevében, akik tanítványai lehettünk és tanúi, részesei sikerekben gazdag tanári és előadóművészi pályájának, kívánok további jó egészséget és nagyon boldog 90. születésnapot. }

Thaler Tamás felvétele / Wikipédia

BATTA ANDRÁSSAL Fotó: Zeneakadémia