A hazai kórusélet korszakváltásának lehettünk tanúi a hatvanas évek második felében. A század első felének reprezentánsai – számunkra nagy öregjei, Vásárhelyi, Bárdos, Forrai – még köztünk éltek, amikor 1963-ban a Zeneakadémia fiatal oktatója megalakítja nálánál egy-másfél évtizeddel fiatalabb növendékeiből a Liszt Ferenc Kamarakórust. Ez a hivatalos stúdiumokon kívül eső, szombat délutánonként összejövő társaság a magyar kóruskultúra megújításának máig feldolgozatlan műhelye volt.

Mi, akik 1965-ben kezdtük meg zeneakadémiai tanulmányainkat, abban a szerencsében részesültünk, hogy a karvezetéssel kapcsolatos tárgyakat Párkai István osztályában végezhettük. Ez egyben azt is jelentette, hogy évfolyamunk jelentős része egyben meghívást kapott a tanár úr által vezetett kamarakórusba – mely ugyan Liszt Ferenc Kamarakórus néven szerepelt, de gyakran csak Párkai-kórusként emlegették. Nyugodt szívvel állíthatom, hogy a Párkai-kórus fogalom volt a hatvanas-hetvenes években. Az együttes éves bemutatói eseményszámba mentek az Országos Filharmónia Semmelweis utcai kamaratermében, ahol olyan magyarországi bemutatóknak lehettek tanúi, mint Hindemith alig 5 évvel korábban keletkezett Miséje vagy az akkori politikai kurzus szerint nemkívánatosnak tartott Frank Martin Le vin herbée-je, Olivier Maessiaen Cinque Rechants-ja, hogy csak a legjelentősebbeket említsem. No és az itthoni kortársak bemutatói Farkas Ferenctől Kocsáron, Dubrovayn, Orbánon keresztül egészen Sáriig és Jeneyig. Vajon ki vállalkozik egyszer ennek a magyar kóruskultúra szempontjából rendkívül jelentőségű vállalkozásnak a megírására? Hisz ebben az időben Párkai István az egyetlen, aki szisztematikus kutatással derítette föl az előadásra érdemes legújabb külföldi (európai vagy éppen japán) és hazai kórusrepertoárt, miközben a honi hivatásos együttesek e téren többnyire járatlanok voltak, legföljebb az utánjátszó szerepére vállalkoztak. És ugyanez a fáradhatatlan megújulásra törekvés érvényes a régizenéhez fűződő viszonyára, legyen az Josquin chansonjainak világa, Lassus Prophetiae Sibyllaruma vagy éppen az ismeretlen Matteo Simonelli Missa Buda expugnatája, nem beszélve az akkor még kuriózumnak számító Gesualdo-responzóriumokról.

Bármily hihetetlennek tűnik, de Francis Poulenc – kórusaink számára ma már megkerülhetetlennek tűnő – életműve a szerző halála utáni évtizedben nálunk jószerével ismeretlen volt. Mint ahogy hasonló tudatlanságban voltunk az egész 20. századi francia kórusiskolát illetően Messiaen-nal, Jolivet-vel, Daniel-Lesur-rel, Florent Schmitt-tel együtt (hogy a svájci-francia Frank Martint ne is említsük). Hatalmas korszakváltás közepébe csöppentünk, amikor a Kodály- és Bartók-követők ideje lassan lejárt, és egy új, sokkal tágabb horizontú korszak vette kezdetét, melynek repertoárjában a világ legtermészetesebb módján talált egymásra a korábbi 50 év nyugati, vagy akár japán kórusmuzsikája a 16–17. század – évtizedeken át agyonhallgatott – egyházi és/vagy világi zenéjével. Tisztában vagyunk azzal, hogy efféle korszakváltást nem lehet egyetlen személyhez kötni – hiszen az éppen adott kulturális közeg szerepe e téren tagadhatatlan –, de hogy Párkai István szerepe ebben a szemléletváltásban megkérdőjelezhetetlen, ahhoz kétség nem fér.

A még a hatvanas években is érvényesülő politikai szűklátókörűség, mozgalmi-szellemi korlátoltság, megfejelve a korra jellemző idegen nyelvi analfabetizmussal, ami kizárta, hogy a Magyar Rádióban hazai együttes idegen nyelvű művet örökítsen meg, késztette a kamarakórus alapítóját arra, hogy az újonnan fölfedezett kompozícióknak – legyen az kortárs vagy akár régizene – magyar fordítását kezdeményezze. Így születtek Párkai felkérésére az évtizedeken át hazai használatban kézről kézre járó remek Britten–Eben–Hindemith- és egyéb fordítások, szinte kivétel nélkül Nádas Katalin rendkívül jól énekelhető magyarításában. Ez a manapság kevésbé elfogadott gyakorlat a maga idején szinte egyetlen módja volt az újdonságok hazai kórusok közötti terjesztésének.

És akkor még nem szóltunk a Zeneakadémián eltöltött hat és fél évtizedes tanári tevékenységének generációk számára felbecsülhetetlen értékű oktató munkájáról, mellyel szinte az egész, manapság karnagyi tevékenységet folytató karvezető társadalmat befolyásolta.

Tisztelt Tanár Úr! Köszönjük az útravalót! Isten éltessen! }