A kiváló hegedűművész, a világhírű Takács Vonósnégyes alapító primáriusa, Takács-Nagy Gábor a Bartók Emlékházban május 18–19-én rendezett mesterkurzusán két vonósnégyest és egy hegedű-zongora szonátapárost kalauzolt Bartók kamarazenéjének varázslatos világában. A zeneakadémiai hallgatókból álló Soós Vonósnégyes (Soós Máté, Soós Áron, Soós Előd, Aranyos János) a Geyer Stefi-kapcsolat csalódását „kiéneklő” 1. vonósnégyest; a Zeneművészeti Egyetemről néhány éve kilépett Kruppa Bálint és Dani Imre az életmű egyik legfontosabb kamarazene-remekét, az 1. hegedű–zongora-szonátát; a már befutott Classicus Quartet (Rácz József, Baksai Réka, Tornyai Péter, Zétényi Tamás) a hat kvartett technikai-zenei értelemben legproblematikusabb opuszát, a 3. vonósnégyest „hozta órára”. A három együttes mindkét napon kétórás foglalkozáson vett részt Takács irányításával; az első napot Vikárius László, a Bartók Archívum vezetőjének „Bartók vonósnégyesei a keletkezéstörténeti források tükrében” című előadása gazdagította, a második napot pedig egy minikoncert zárta.

Jómagam sajnos csak a kurzus második felét tudtam meghallgatni, de ennek egy pillanatig sem éreztem hátrányát, hiszen – ahogyan a végig jelen volt kollégák elbeszéléséből értesültem – a két nap olyan homogén egységet képezett, hogy bármely pillanatban megengedte a bekapcsolódást az intenzív műhelymunkába. Másfelől a szombat történései is világosan kirajzolták azokat a vezérmotívumokat, melyek alapján Takács fiatal kollégáival foglalkozott.

Megjelölendő e motívumokat, elsőként a hagyomány szó jutott eszembe. Értem ezen mindenekelőtt a Bartók-interpretáció hagyományát, melyet a mesterrel közvetlenül kapcsolatban álló nagy magyar előadóművészek teremtettek meg, s mely – tanár-tanítvány kapcsolatok lánca révén – a mai napig töretlen. Nos, Takács-Nagy Gábor személyében e lánc egyik meghatározó, generációkat összekapcsoló „láncszemét” volt alkalmunk látni-hallani.

Úgy gondolom, aktív és passzív résztvevőknek egyaránt fantasztikus élmény volt az „amikor ezt a részletet Székely Zoltánnak előjátszottuk, Zoli bácsi azt mondta, hogy ezen a helyen Bartók a következő instrukciót adta…” kezdetű mondatokkal találkozni. Semmiben nem maradt el mögöttük az „amikor elakadtam ezzel a problémával, Kurtág Gyuri bácsi váratlanul azt mondta, hogy” felütésű kijelentések sora sem – főleg, ha így folytatódtak: „ez például egy szerelmi vallomás, csak dadogsz közben”. S a többi! A kurzus résztvevői szinte a zenei előadóművészet panteonjában érezhették magukat, amikor kis történetekben megjelent David Ojsztrah, Nathan Milstein, Kovács Dénes, Pinchas Zukerman, Gidon Kremer, Vadim Repin vagy éppen Fischer Annie, Szvjatoszlav Richter, Kocsis Zoltán, Dobszay László, Martha Argerich és Perényi Miklós alakja. A lenyűgöző hatást tovább fokozta, hogy Takács e nagy muzsikusokat mintegy mellékesen, egy-egy anekdota hőseként jelenítette meg, miközben a példák által találó megoldásokat adott az éppen munkában lévő részlet aktuális problémájára.

Félreértés ne essék: fentiekkel nem arra céloztam, hogy Takács-Nagy Gábornak ne lett volna „saját” mondanivalója! Érdekes módon formai vonatkozások egyáltalán nem kerültek elő a diskurzus során, második vezérmotívumként viszont annál több szó esett a zene spirituális tartalmáról, atmoszférájáról, melyet Takács frappáns hasonlatokkal hozott közel a muzsikusokhoz. Ugyanakkor a Bartók-életmű technikai-zenei nehézségeivel önállóan is megküzdő gyakorló muzsikus szempontjait is érvényesítette a magyarázatokban. Itt sem maradtak el a hivatkozások: a hangerő növelése közben az izmok Ojsztrah-féle ellazítása, vagy a Székely Zoltán által gyakorta emlegetett „akusztikus realitásnak” megfelelően a kottába bejegyzett kötőívek szükséges feloldhatósága éppen úgy szóba került, mint Kovács Dénes többször is idézett „a vonás helye fontosabb, mint az iránya” kitétele. Esetenként egészen apró részletekig hatoltak el a kommentárok: „dolcissimo frázis nem indulhat üres húrral” – hangzott például a figyelmeztetés. Ugyanakkor kifogyhatatlannak tűnt a nagy ívű saját pályafutás tapasztalatain alapuló, elsőrangú, „takácsos” kiszólások tárháza is, így az adott helyzethez illő játékmódok és a különböző terepviszonyokhoz alkalmazandó golfütők közötti párhuzam, vagy a frappáns: „Ez olyan, mint a darts. A tízesbe kell dobni. Ti most körülbelül a hetesbe dobtátok!” megállapítás. S milyen mély értelmet nyertek ebben a kontextusban az „üres technikai gyakorlás soha nem jó! A zeneiségetek mindig legyen bekapcsolva!” vagy a pontos, ám steril együttjátékból kilendítő „Nem baj, ha lesz baleset! Lesz! De akkor is mozduljatok a spirituális lényeg felé!” felkiáltások! S ha a szó már kevésnek bizonyult, következett a bemutatás a hegedűsök kezéből sebtében kiragadott hangszeren: gyönyörű hangon, szuggesztív karakterizálással, beszédes artikulációval, abszolút meggyőzően. (Nagy vesztesége koncertéletünknek, hogy míg Takács-Nagy Gáborral, a karmesterrel gyakran találkozhatunk, addig Takács-Nagy Gáborral, a hegedűssel már alig…)

E gazdagon áradó tanításfolyam harmadik vezérmotívumához engedtessék meg elöljáróban a recenzensnek egy szubjektív megjegyzés. A Bartók hegedűzenéjével való több mint másfél évtizedes aktív foglalkozás során az előadói tradíció vizsgálata arra a felismerésre indított, hogy az utasításait rigorózusan rögzítő, a kottához egy iskolamester hajlíthatatlan szigorával ragaszkodó, metronómszámokkal és másodperc pontossággal kijelölt időtartamokkal operáló mester sztereotip képe egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Többek között Székely Zoltán is hangsúlyozta, hogy amennyiben Bartók szándékával, az általa elképzelt karakterrel egyezett a kottától akár eltérő, de meggyőző előadásmód, azt készségesen elfogadta, és korántsem utasította el valami rosszul értelmezett „Urtext” jegyében. Nos, Takács-Nagy Gábor ugyanezt az alapállást kötötte az előadók lelkére: az adott interpretációs megoldás (mely persze a kotta alapos elolvasásán és megértésén alapul) legyen a mű szellemiségéből fakadó, őszintén felvállalt. Ám ennek nem feltétlenül kell kizárólagosságot jelentenie! „Ezt is választhatod – mondja Takács-Nagy Gábor a fiatal muzsikusnak –, de keressétek az újabb, esetleg még jobb lehetőségeket!” S elmeséli, hogy a Takács Vonósnégyessel akár koncertenként más alternatívát próbáltak ki egy-egy részlet tolmácsolásában, mire kikristályosodott egy közös döntésen alapuló, végleges verzió. (Ami azután akár újra átmenetinek bizonyulhatott…) S ennek gyakorlati vetületeként minimum ötször elhangzott: a próba során ez együttes valamelyik tagjának a szó szoros értelmében el kell távolodnia a többiektől, kontrollálva a valóban hallhatót, megítélni a szándékból ténylegesen megszületőt.

A kurzus végeredménye? Alighanem az inspiráló jelző lenne a legalkalmasabb leírására. Persze másként inspiráló a pályafutásuk különböző stádiumában lévő, értelemszerűen a zenei érettség és szakmai felkészültség különböző szintjeit képviselő együttesek számára: a szonátapáros és különösen a Classicus Quartet jóformán pódiumkész produkcióin csak kisebb részleteket finomított Takács, elmélyítve egy-egy részlet értelmezését vagy szabadabb, kifejezőbb, élőbb muzsikálásra ösztökélve. A pályakezdő Soós Vonósnégyes műsora már alaposabb átdolgozáson esett át: a fiatalok végül lehetőséget is kaptak rá, hogy bemutassák kétnapi munkájuk eredményét – a kurzuszáró minikoncert műsorát adva – az 1. vonósnégyes felelősségteljes megszólaltatásával.

Takács-Nagy Gábor többször is hangsúlyozta, hogy küldetésének tartja a bevezetésben említett hagyomány továbbvitelét, azon felbecsülhetetlen értékű tanítások továbbadását a fiatal generációnak, melyeket ő a Bartók-interpretáció nagyjaitól kapott. A kurzus zárszavában erre hivatkozva Farkas Zoltán, a Bartók Emlékház igazgatója – a jelenlévők egyhangú és lelkes helyeslésével kísérve – a folytatás reményének adott hangot. Úgy legyen! }

Felvégi Andrea felvétele / Zeneakadémia

ZÉTÉNYI TAMÁS, TORNYAI PÉTER, BAKSAI RÉKA és RÁCZ JÓZSEF

forrás: Classicus Quartet honlap