– A közelmúltban zajlottak le a BMC fennállásának ötödik évfordulójára rendezett hangversenyek. Nem akármilyen sikertörténetről van szó: végeredményben a BMC áll, működik, te semmilyen tekintetben nem mentél tönkre, sőt. Legfőképpen pedig bebizonyosodott, hogy a házra szükség van, létjogosultsága van, és – ahogy mondani szokták – rákerült a térképre. Fontos helye lett a magyar kultúrának. A nyitást megelőzően persze nem lehetett tudni, hogy mennyire sikerül ennek a többfunkciójú intézménynek bekapcsolódnia a főváros kulturális életébe.

– Valóban, a fő kérdés az volt: van-e helye egy ilyen zenei tartalmú épületnek? A második: fenn tudjuk-e tartani, megtaláljuk-e azt a működtetési rendszert, amely életképessé teszi? Egyensúlyban tudjuk-e tartani a kétféle tevékenységet: az üzletit és a kulturálist? Aztán: elfogadja-e a szakma? Most már három éve sikerül tartani azt a szintet, hogy évente négyszáz fölötti zenei „rendezvénynek” adunk otthont, amelyeknek 70 százaléka saját szervezésű és finanszírozású, a fennmaradók befogadottak. Ennél többet fizikailag sem lehetne itt elhelyezni.

A koncertterem mellett fontos a jazzklub, ahol heti öt koncertre kerül sor, és a könyvtár, amely az évi hetven-nyolcvan rendezvénnyel, kurzussal sokkal nagyobb szerepet játszik, mint amilyenre eredetileg gondoltunk. Mindezen túl helyet kapnak a házban egyéb, zenével kapcsolatos események, például az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány nemzetközi kurzusai, évi három ilyen kurzust szoktunk tartani.

– Ami nem is véletlen, hiszen itt működik maga az intézmény is…

– Eötvös Péterrel már húszéves a kapcsolatunk, mi jelentetjük meg sok lemezét, az intézet pedig valóban öt éve működik nálunk, és itt rendezi kurzusait, eseményeit is. De visszatérve az utóbbi öt év történetére, néhány olyan dologba vágtunk bele, ami másutt nem volt: harsonakurzust és harsonaversenyt rendeztünk, ami természetesen az én harsonázásommal függ össze. Ebben a házban öt működőképes, egymástól független helyszínen lehet zenei eseményeket rendezni, és azt hiszem, a zenei lehetőségeket eddig maximálisan kihasználtuk. Most fölöttünk éppen egy céges rendezvény zajlik, ami semmiben nem akadályozza a nagyteremben ebben a pillanatban is folyó lemezfelvételt. Kihasználjuk a hang- és a képstúdiónkat, rengeteg felvétel készül nálunk, a koncertek egy részét rögzítjük, illetve havonta több alkalommal „streamingelünk” is hangversenyeket a nagyteremből, illetve a jazzklubból. A zenei tartalom tehát működni látszik.

– Nagyon jól fogadták a BMC-t. Ma Magyarországon ritka, hogy ilyen egyértelműen pozitív egy új intézmény fogadtatása.

– Létezik egy réteg, talán két-háromezer olyan ember, aki szeret hozzánk járni, ami nagyon nagy öröm. Arra viszont nem számítottam, hogy külföldön is nagy hírnévre teszünk szert. Ennek több oka van. Az egyik Eötvös Péter intézete, illetve Eötvös külföldi elismertsége és kapcsolatrendszere; a másik pedig az, hogy itt lakik a Kurtág házaspár. Ők egy olyan ajtót nyitottak ki, amilyet rajtuk kívül senki más nem volna képes kinyitni. Rengetegen látogatnak el hozzánk miattuk.

– Az anyagi terveiket is sikerült valóra váltani? Öt éve azt nyilatkoztad, hogy napi másfél milliót kell kitermelni ahhoz, hogy működőképes legyen a ház.

– A felvett hitel közel felét már sikerült visszafizetnünk. Ehhez hozzátartozik, és nem szeretném eltitkolni, sőt mindenképpen meg kell említenem, hogy a BMC egy kisebb színházra méretezett állami támogatást is kap.

E nélkül nemigen tudnánk azt az évi négyszáz koncertet megcsinálni, hiszen a zene sokkal többe kerül egy átlagos színházi előadásnál. Kapcsolatunk az állammal nagyon jó, és alapvetően szakmai természetű. A kapott összeg a BMC teljes bevételének a negyede. A többit nekünk kell megkeresnünk.

– A jegybevétel aránya mekkora?

– Elenyésző, maximálisan három százalék. De ennek is megvan az oka. A jegyárak a saját rendezvényeinken nem magasabbak 1500–2000 forintnál.

– Ez körülbelül egy mozijegy ára.

– Pontosan. Miközben egy kópia levetítésének költsége meg sem közelíti hatvan zenész gázsiját. Nagyon büszke vagyok rá, hogy sikerült összhangba hoznunk az üzleti és a non-profit tevékenységet. Innen nem megy ki pénz, az emberek megkapják a fizetésüket, köztük én is, de tulajdonosként nem hordom ki innen a hasznot. Ez a BMC alapfilozófiája, és ezért is tudott 270 lemezt megjelentetni, amelyek közül néhány volt csak rentábilis, ezért tudta megrendezni koncertjeit, amelyek közül talán pár volt rentábilis. Magyarországon nem sokan játszanak hozzánk hasonló tétben. A műfaj más, de ilyen például az A38 hajó. Az A38 is tartja magát, nem enged a színvonalból, és az is magánvállalkozásként működik. Sem a hajó tulajdonosa, sem én nem szeretnénk nagy hangversenyterem-igazgatók lenni, magunk építettük fel az intézményünket, a BMC-ben több mint ötven embernek adunk munkát.

– A világban hol vannak a BMC-hez hasonló intézmények? Honnan szereztétek az ötleteket a megépítéshez?

– Zenészként sokat jártam a világban, és láttam jó és rossz példákat. Nagyon jó például az IRCAM, amelyet igen alaposan tanulmányoztunk. Ott állandó műhelymunka folyik, stúdiókban, van benne koncertterem, bent van a város közepén, ideális hely. Vagy a Berlinben tavaly megnyitott Boulez-terem, ahol a koncertterem a Barenboim vezette iskolához kapcsolódik. Igaz, azt a német állam finanszírozta. A BMC-hez hasonló magánintézmény működik például Angliában, amely abból él, hogy a ház öt emeletéből a felső hármat kiadják (ez soha nem jut eszembe!), az alsó két emeleten pedig folyik a kultúra. Ami a magánintézményeket illeti, Európában nincs sok, de mondjuk Amerikában majdnem csak az van.

– Az innováció tehát az volt, hogy kitaláltad, kell egy ilyen hely, ezekkel a funkciókkal, ebben a méretben.

– Valóban. Visszahalljuk, jönnek a visszajelzések külföldről, amelyek ezt erősítik meg.

– Az állami támogatáson kívül magántámogatóktól is érkezik pénz?

– A magánmecenatúrának Magyarországon nemigen alakult ki kultúrája, a magánmecenatúra ebben az országban nem divat. Ennek megvan a maga oka. A magán- és a céges támogatás nagyrészt sportra, tehetségkutatásra és hátrányos helyzetű emberek támogatására megy. Ezekkel nem lehet rosszat lépni. Gondold el, mit adhat a BMC egy támogatónak? Meg tudja jeleníteni a nevét a felületein. De az illető cég kétszázszor ekkora felületeket tud szerezni, ha mást támogat. Amerikában a támogatót büszkeséggel töltené el, ha egy ilyen ügyet támogathatna, mint a miénk. Ott ennek hagyománya van. A Metropolitan Operaházat támogatni rangot jelent. Vetélkednek a lehetőségért, hogy ezüst-, arany-, gyémánt-, satöbbi fokozatú támogatói lehessenek az operának. Nálunk nem. De azért a nyitáskor és az azt követő két évben volt két céges támogatónk, akik pénzzel, eszközökkel és szolgáltatással segítették az első lépéseinket. Ez létfontosságú volt. Ők azért időről-időre megjelennek újra az életünkben. Egyébként van egyetlen egy állandó támogatónk, aki éppenséggel magánszemély, és aki fontosnak tartja, amit csinálunk, ezért rendszeresen segít bennünket párszázezer forinttal. Ez nagyon megható.

– A Fesztiválzenekar kiépített egy ilyen támogatói rendszert.

– Valóban, de a Fesztiválzenekar az egyetlen ilyen intézmény. Azonban az ő helyzetük nem hasonlítható a miénkhez, hiszen a BFZ más „termék”, mint egy kulturális intézmény. Ha támogatási szándékkal jelentkezik nálunk valaki, akkor a legtöbbször kiderül, hogy valójában szponzorációról vagy egyszerűen egy nyomott árú munkáról volna szó, tehát a szándék mögött üzleti megfontolás áll. Félreértés ne essék, szeretünk és tudunk dolgozni, de a vállalkozói díj és támogatás két különböző dolog. Vagy járt már nálam olyan reménybeli „támogató”, aki el akart hozni ide egy hosszú távú projektet sok pénzért, és elvárta, hogy a BMC a projekt „alá forduljon, a koncerteket is függesszük fel”, ezt viszont nem tartottam vállalhatónak. Ám azért azt túlzás lenne állítani, hogy állandóan új támogatási ötletekkel zaklatnak bennünket.

– Emlékszem, öt éve, a nyitáskor, már szó volt arról a tervedről is, hogy a szomszédos házak megszerzésével egy kamaraopera is felépül majd. Hogy áll ez a terv?

– Ezt mindig is a BMC bővítésével képzeltem el, tehát nem arról van szó, hogy ha majd valahol a városban találunk egy helyet, ott építünk egy operaelőadásokra alkalmas színházat, hanem hogy a BMC lehetőségeit kibővítsük. A BMC mellett lévő két ingatlan megvásárlásáról tárgyalások folynak. A helyzet nem egyszerű, mert az utóbbi években borzasztóan fölmentek az ingatlanárak. De nem adjuk fel. Másfél éve hétről hétre foglalkozunk az üggyel. Öt év alatt bizonyítottunk annyit, hogy nincs kétség afelől: ezzel is csak gazdagodna, színesebbé válna a budapesti zenei élet, ahogy a BMC révén is ez történt. Egy stagione-rendszerben működő, befogadó színház lebeg a szemünk előtt, ahová főleg barokk operaprodukciókat és kortárs operákat hívnánk meg, illetve hangversenyeket is rendeznénk. Az operánk szakmai vezetésére Eötvös Pétert kértük fel, hiszen a világ zenei életének talán legtermékenyebb operaszerzője. Kicsiben az Opus Jazz Clubban sikerült elérnünk, hogy a hely az európai improvizációs zene fontos fórumává vált. Itt nagyon sokan megfordulnak, és elismeréssel nyilatkoznak a helyszínről, menthetetlenül „beskatulyázódtunk”, mint az európai jazz egyik fellegvára. Ugyanebbe a „skatulyába” törekszünk a hangversenytermünkkel, és ugyanez az elképzelésünk az operáról is. Nem valószínű, hogy az operaház támogatása megoldható ugyanúgy, ahogy a koncertteremé, de egyelőre mindenhol pozitív hozzáállást tapasztalunk. Európában kevés magánoperaház működik, ilyen például a belgrádi Madlenianum amelyet a Zepter cég tulajdonosai Philip és Madlena Zepter alapítottak. Egy ilyen magánintézménynek többek között az a dolga, hogy egy kicsit felkavarja a vizet. Mi is fel akarjuk kavarni a vizet. Ha egy utcában egy gyémántárus működik, akkor az megél a bevételeiből. De ha az illető utcában ötven gyémántüzlet van, akkor az a gyémántárusok utcája. Nantes-ról az Európát ismerő ember tudta, hogy az egy szép francia város. Némi szerencsével el is jutott oda. De amióta rendszeresen megrendezik a La Folle Journée-t, azóta Nantes fontos szerepet játszik az európai zenei életben. Budapesten adottak a zeneszerzők és a zenészek. Nem sok fővárosa van a világnak, ahol ennyi szimfonikus zenekar működik, mint itt. Próbáljuk meg becsábítani a külföldieket a romkocsmákból a Müpába, a BMC-be, a Zeneakadémiára, az Operaházba. Ha ez sikerül, nyert ügyünk van. Minden adott hozzá. }

Felvégi Andrea felvétele