{ MALINA JÁNOS

Buchbinder, Birminghami Szimfonikus Zenekar, Gražinytė-Tyla

A Birminghami Szimfonikus Zenekar Rudolf Buchbinder vendégszereplésével adott hangversenyt a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, 2016-ban kinevezett zeneigazgatójuk, Mirga Gražinytė-Tyla vezényletével. A műsor a 19. századi német zeneirodalom keresztmetszetét adta: a Trisztán és Izolda előjátékát Schumann a-moll zongoraversenye

követte, majd befejezésül Beethoven 5. szimfóniája csendült fel.

A zenekart a múlt század nyolcvanas és kilencvenes éveiben Simon Rattle vezetése emelte egyszer s mindenkorra a jelentős együttesek sorába; Buchbinder pedig az osztrák zongoristaiskola Friedrich Gulda után sorjázó kiválóságai közé tartozik. Az igen fiatal Mirga Gražinytė-Tyla azonban mindössze néhány éve tűnt fel a nemzetközi élvonalban, s ott hamar kivívta magának „a jövő nagy reménysége” szerepkört. Budapesti fellépése érthetővé és indokolttá tette a várakozásokat; ugyanakkor bizonyos kétségeket is ébresztett. Első benyomásom szerint nem lehet véletlen, hogy éppen Gustavo Dudamel hívta meg őt maga mellé vendégkarmesternek a Los Angeles-i Filharmonikusokhoz a 2012–13-as szezonra: Gražinytė-Tyla ahhoz a Dudamel vagy Say nevével fémjelzett művésztípushoz tartozik, aki nyilvánvalóan magas szintű zenei adottságokkal rendelkezik, personájának, művészi arculatának azonban szerves része az elsöprő temperamentumnak és az extravagáns megnyilatkozásoknak a robbanékony elegye, amely külsőségesnek mondható, mégis nehezen vonja ki magát hatása alól a hallgató. Más szóval: igazi sztáranyag.

A Trisztán-előjáték jó illusztrálta ezt. Mégpedig elsősorban két mozzanata: a zene úgyszólván lehetetlenül lassú tempója egyfelől, és Gražinytė-Tyla szélsőségesen egyéni mozgáskultúrája másfelől. Amikor vezényel, a karmesternő hosszú, szinte gumiszerűen hajlékony karokat növeszt, amelyek közül az egyiket még meg is hosszabbítja az egyéni, affektált módon tartott és mozgásában ugyancsak gumiszerűnek ható karmesteri pálca. Pókra emlékeztető mozdulatai oly mértékben keresettek és látványosak, beintései olyannyira teátrálisak, hogy mindezt, úgy érezzük, semmifajta tisztán zenei cél nem indokolhatja, csakis a puszta vizuális hatáskeltés igénye. Annál is inkább, mert a tempó is inkább a látvány alapos feldolgozhatósága szempontjából volt ideális, a zenei vonzások, a minduntalan felizzó feszültségek és feloldásaik szempontjából természetellenesen vontatottnak bizonyult.

Ám szerencsére a karmesternő a nyitószámot mintha csak különálló önarcképnek szánta volna, mert a későbbiekben sokkal nyitottabbnak bizonyult a partnerekkel és magával a zenével szemben. A Schumann-koncertben nem csupán előzékenyen hagyta érvényesülni Buchbinder érzékeny és differenciált zenélését, de kifejezett alkalmazkodókészséggel vezényelt, zenekarával harmonikusan „vegyült”, hozott létre valami közös megnyilvánulást a szólistával. Maga a zenekar is újjászületett, és a Wagner-zenében nem is sejtett színeket varázsolt elő belőle vezetője, mindeközben – s ez a koncert egész hátra lévő részére áll – megbízható precizitással játszottak, s az emocionális tetőpontokon is megőrizték rendezettségüket. Emellett a nyitótétel tempója is meggyőzően hatott. A középső tétel már gyorsabb volt a szokásosnál, így azonban izgalmas scherzo-karaktert nyert. S mindkét tételben megcsodálhattuk Buchbinder varázslatos, kitárulkozó és éneklő dallamformálását. Érdekes, hogy a zárótétel szökellő ritmusai viszont némi kielégületlenséget okoztak: a szólista elragadó könnyedségéhez képest Gražinytė-Tyla mintha legato keretbe akarta volna foglalni ezt az anyagot, némileg határozatlan eredménnyel. Ráadásképpen Buchbinder a Denevér-nyitány egy részletének átiratát ajándékozta a közönségnek, lekottázhatatlan bécsi manírokkal, felszabadultan és gyöngyözően.

Rudolf Buchbinder és  Birminghami Szimfónikus Zenekar - Felvégi Andrea felvétele/BTF 

A Sors-szimfónia kezdetére azért még tartogatott némi extravaganciát Gražinytė-Tyla. A kettős kopogtatás folyamatát tagoló, a második gesztusnak felfokozott súlyt adó koronát ugyanis következetesen negligálta, s ezzel a témát modorossá, idegenszerűvé tette. Emellett a tempó itt is túlzónak tetszett kissé, hellyel-közzel egzaltált, vagdalkozásszerű jelleget adva a tételnek. Később azonban hősünk ismét megszelídült; az Andantéban például nagyon szép, pasztellszínű és éneklő dallamokat csalt elő a csellószólamból (amelynek fioritúráit más helyen viszont sajnos elnyomták a fúvós staccatók). A scherzo viszont meggyőzően szólalt meg, igen pregnáns fúgatémával. A finale attacca kirobbanása, ezt ekkor már előre sejthettük, nagyon jól állt karmesterünknek, s elismeréssel nyugtáztuk a diadalmas téma izgalmas részletdinamikáját is. S megint tanúi lehettünk annak, hogy a zenekar fortissimóban is megőrzi átettsző, torzításmentes hangzását. Gražinytė-Tyla bemutatkozott, és kíváncsivá tett bennünket. Április 2. – Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál, Zeneakadémia }

A Felvilágosodás Korának Zenekara, Montgomery, Norrington

Jelentős eseménynek ígérkezett a Felvilágosodás Korának Zenekara Roger Norrington által vezényelt hangversenye a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. A műsoron ínycsiklandozó Mozart-szendvics szerepelt: két szimfónia között szünettel elválasztott két kürtverseny.

A nyitószám a salzburgi időszak végén komponált B-dúr szimfónia (K. 319) volt, amely mind a nagy múltú régi hangszeres zenekart, mind az ülve vezényelő Norringtont ereje teljében és vibráló frissességében mutatta be. A Felvilágosodás Zenekarának – hadd rövidítsem így – már a hangzása, a megszólalása is lenyűgöző, úgyszólván páratlan. A koncertismertető szerzője a lehető legpontosabb jelzőt alkalmazta, amikor ezt írta: „a világ egyik legüdébb hangzású zenekara”. Minden vonós szólam a teljes koncert során azt az érzést keltette, mintha egyetlen hangszer játszaná; s a kürtök puha hangszíne, az oboák olvadékony, az anyag kötöttségeit nem ismerő játéka, kristályos fénye és tisztasága is lenyűgözte a hallgatót. A legszembeszökőbb élmény az előadás mérhetetlen hajlékonysága és – képzavarral – pasztellszerű puhasága volt, de gondosabb odafigyelés azt is feltárta, hogy a könnyed elegancia mögött a részletek, a zenei effektusok gazdag differenciáltsága húzódik meg: az artikuláció, a dinamikai és agogikai finomságok hallgatóra záporozó bősége. S mindez valami egészen ritkán tapasztalható összhangban, legyen szó időbeli, hangszínbeli vagy intonációs szinkronitásról. A tagolás, az elválasztások hierarchiája nem egyszerűen világos és kristálytiszta volt, hanem szinte érzéki örömmé sűrűsödött.

A hegedűk hangszínének hamvas szépsége pedig, csakúgy, mint a szökellő könnyedség, minden bizonnyal a rendkívül szuggesztíven vezető, fiatal koncertmester, Michael Gurevitch kisugárzásának köszönhető elsősorban. Míg Norrington a zenélés alapvonalait – tempó, dinamika, formai építkezés – határozta meg sommás, de inspiráló és parancsoló erejű mozdulataival, Gurevitch vezetése a kivitelezés pontos mikéntjét határozta meg, illetve itatta át életörömmel. A zárótétel pezsgése, a füstölgő doppelschlagok fékezhetetlen temperamentuma azonban még ilyen előkészítés után is szédületes hatást keltett.

Ezt a hatást némileg lehűtötte, hogy Norrington már az első tétel után hátrafordult székén, és tréfásnak szánt gesztikával tapsra buzdította a közönséget, amely bele is ment a játékba. A pantomim azonban minden egyes tétel után megismétlődött, és igen hamar terhessé vált. No persze a 18. században bevett gyakorlatnak számított egy különös tetszést arató tétel megtapsolása, valahogy úgy, ahogy az operában ma is megtapsolunk egy jól sikerült áriát. Ám ez azért nagyon nem azonos a taps tételenkénti kiprovokálásával.

Ez volt azonban a koncert kisebbik hendikepje. A nagyobbikat a kürtverseny szólistája, Roger Montgomery szolgáltatta. Azt persze elmondhatjuk róla, hogy minden erejét latba vetve küzdött hangszerével, a natúrkürttel, és nyilvánvalóan egy pillanatra sem adta fel azt a célt, hogy mindig a K. 495-ös és a K. 412-es Kürtversenyben Mozart által előírt hangokat szólaltassa meg a kellő pillanatban, plasztikusan és lekottázhatóan, továbbá hogy a hang stabil és a fülnek kellemes legyen. Sajnos, ennek a küzdelemnek összes színterén számos látványos vereséget szenvedett el mindkét kürtverseny összes tételében.

Robert Norrington - Pályi Zsófia felvétele/BTF 

A szituáció tökéletesen abszurd volt, hiszen ezt a vállalhatatlan színvonalú teljesítményt egy nagyszerű zenekar és egy nagyszerű karmester együttműködése és tüntető tetszésnyilvánításai szentesítették. Mindez pedig azért nagyon szomorú, mert a koncert eredeti ihletője egy kivételes előadó-egyéniség volt, s ha a közönség lelkesen megtapsolta Montgomeryt – mert ezt tette –, nyilvánvalóan a hangszerrel folytatott hősies küzdelmét honorálva, akkor sokan gondolhatták úgy, hogy ez a natúrkürt természete, s hogy ez az előadás, amely csírájában fojtotta el bármiféle finomabb zenei formálás lehetőségét, talán még Mozart számára is elfogadható lett volna. Pedig természetesen ezen a hangszeren is lehetséges fölényes biztonsággal és magasrendűen muzsikálni, amint azt ma élő művészek játéka is bizonyítja.

Azután következett a Linzi szimfónia (K. 425), s az egy csapásra, tökéletesen elfeledtette velünk a kürt-fiaskót. A fentiekben összegezni próbált kivételes előadói erények itt egy érett remekmű megszólaltatása során érvényesültek, s így még inkább a tökéletesség ritka érzetével ajándékozták meg a hallgatót. Itt-ott még így is kiemelkedően szép pillanatokat regisztráltunk – például a fagottok és a vonós basszus eszményi egységben történő összeolvadását, vagy a lassú tétel földöntúli báját, ugyanakkor a disszonanciák élesen felsajgó fájdalmasságát. Vagy a hasító szépségű és tisztaságú fafúvós akkordokat, vagy a finale kiteljesedésének eksztatikus megemelkedését. Norrington megmutatta: a legnagyobbak között van az egy kézmozdulattal kiváltott lúdbőrzés-potenciál terén. Április 9. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál }

Baráti, Prague Philharmonia

A Zeneakadémia „Összkiadás élőben” sorozatában három hangversenyt szentelt a Mozart-hegedűversenyeknek, Baráti Kristóf főszereplésével. A versenymű fogalmát kiterjesztőleg értelmezték, s a koncerteken az öt ismert versenyművön kívül megszólaltak a hegedűre és zenekarra komponált egytételes kompozíciók, továbbá a K. 364-es sinfonia concertante is. Csupán a korai, K. 190-es, két szólóhegedűs concertone maradt ki; ám azt úgyis nemrég hallottuk a Tavaszi Fesztiválon, Vengerov tanítványaival. A „kísérő” zenekar szerepében a Prague Philharmonia – teljesebb cseh nevüket magyarra fordítva: a „Prágai Kamarafilharmónia” – mutatkozott be.

A három hangverseny közül az első kettőnek voltam fültanúja; ezeken a legismertebb G-dúr és A-dúr koncert kivételével szólaltak meg a szólóhegedűs darabok.

Az április 14-i program a két D-dúr hegedűverseny közül a néhány hónappal korábbival, a K. 211-essel indult. A pódiumra lépő prágai zenekar a nálunk megszokott terminológiával valahol a kamarazenekar és a szimfonikus zenekar között helyezhető el a maga 40–50 tagjával. Úgy tudom, régi partnerek Baráti Kristóffal, s ez meg is mutatkozott összeszokottságukban, reakciókészségükben, egymáshoz zökkenőmentesen kapcsolódó zenei gesztusaikban. A zenekar puha és meleg, kissé sötét tónusú, kidolgozott és csiszolt hangzása nem az áttetszőség, hanem inkább a tömbszerűség ideálját igyekezett követni; így azonban a koncertálás elvével nagyon is összhangban levő, természetes kontraszt jöhetett létre köztük és a karcsú, hajlékony és fénylő Baráti-hang és -zenélésmód között.

E zenélésmód persze előbbre való a hangzásnál; ám a szerepek, a feladatok nem szimmetrikusak. A karmester nélkül játszó, Baráti Kristóf alkalmi jelzéseit és koncertmesterük irányítását követő zenekar a perfekt és precíz játékon túl differenciáltan, intelligensen és kifejezően formált meg zenei karaktereket, de talán még fontosabb, hogy érzékenyen nyitott teret Baráti rendkívüli zenei kezdeményezőkészsége, a meglepetés erejével ható, sokszor játékos részletmegoldásai, folyamatos zenei kommunikációja előtt.

Mert nagyszerű hegedűművészünk játékát a kiszámíthatatlanság, vagyis a zenei anyag és az intuíció, a rögtönzés pillanatról pillanatra megújuló egymásra hatása teszi olyan jelentékennyé. Azt mondtuk, hogy Baráti Kristóf hegedülése hajlékony és fénylő – ám ez csupán az összbenyomás. Mert ez a hang ezerféleképpen modulálható: észre sem vesszük, mikor változik izmossá és erőteljessé, sziporkázóan virtuózzá, majd ismét olvadékonnyá, a zenei anyag természete szerint. Az első D-dúr hegedűverseny meghatározó benyomása a hang kristálytiszta csengése és a zenélés laza természetessége volt, amely mégis maximális intenzitással járt együtt. A második tételben a dalolás vengerovi édessége simult bele a puhán és gömbölyűen formált zenekari szólamokba, míg a zárótétel ércesebb hangokat, erőteljes gesztusokat hozott.

 Baráti Kristóf és Szücs Máté - Fazekas István felvétele/Zeneakadámia

Az E-dúr Adagio (K. 261) megint finom változást hozott Baráti cantabiléjében: a dallam szárnyaló és megindító volt egyszerre. A C-dúr rondóban (K. 373) a zenekarnak és a szólistának az idővel folytatott finom játékai jelentettek külön élvezetet.

A másik, K. 218-as D-dúr koncertben az előadók impresszív kohéziója, a megszólalás makulátlansága határozta meg benyomásunkat. A lassúban meggyőződhettünk róla, hogy Baráti úgy ér el valóban érzéki hatást játékával, hogy ehhez szemernyi olcsó kozmetikumot, sziruposabb vibratót, hatásvadász crescendót nem használ fel; ugyanakkor azt is bizonyítja, hogy az eszközök maximális tisztaságának semmi köze a sterilitáshoz. Ugyanebben a tételben szordínó nélkül is valószerűtlenül átszellemült pianókat hallottunk a vonósoktól.

Az április 15-i műsor a legkorábbi művel, az 1773-ban komponált B-dúr koncerttel (K. 207) kezdődött. Talán itt, a nyitótételben találkozhattunk az erőteljes, izmos, férfias Baráti-hang legszebb példáival. S milyen frappánsan formálták meg a zárótétel szűkszavú befejezését!

A versenyműhöz alternatív tételként komponált B-dúr rondó (K. 269) aszimmetrikus dallamformálásával, kromatikus meneteivel és modulációival jóval komplexebb benyomást kelt, mint maga a hegedűverseny; s ezt a komplexitást remekül tükrözte a zenekar és a szólista összehangolt gesztusnyelve.

A két hangverseny műsorán szereplő legnagyobb remekmű kétségtelenül az egész salzburgi korszak hangszeres esszenciájának és megkoronázásának tekinthető Esz-dúr sinfonia concertante (K. 364) volt; a brácsaszólót Szűcs Máté játszotta. Itt, és talán itt egyedül, valamelyest hiányoltam a zenekar áttetszőbb, karcsúbb hangzását; a továbbra is imponálóan tiszta fúvósok közül pedig az oboák mintha ezúttal kevésbé érezték volna súly és oldás 18. századi dichotómiáját, s a tömör basszusszólamot ezúttal mintha valamelyest elsúlyosították volna a bőgők. Ugyanakkor a zenekari bevezetés égbe törő, két oktávon át ellenállhatatlanul felfelé kapaszkodó holdrakétája rendkívül szuggesztíven, eksztatikus hatást keltve szólalt meg.

Szűcs Máté sötét és tartalmas brácsahangja semmiféle nehézkességet nem jelentett a zenélésben: játéka hajlékony, s ahol kellett, fürge és gyöngyöző volt. Ahogy azonban a darab előrehaladt, nem lehetett nem észrevenni, hogy partnere játékának rendkívüli gazdagságával, differenciáltságával, érzékenységével Szűcs nem tud tökéletes egyensúlyt tartani. Emlékezetembe vésődött például Baráti egyik bővített szekundos fellépésének mérhetetlen emocionális tartalma – ilyesmire csak egészen nagy művészek képesek, s ezt bárkitől elvárni képtelenség volna. Igen, a kitárulkozási potenciál tekintetében volt valamelyes különbség kettejük között. A lassú tétel felmérhetetlen mélységei, a zene tragikuma és az általa nyújtott vigasz azonban így is a maguk teljességében tárultak fel a hallgatóság előtt. A zárótétel derűjében pedig még a különbségek is feloldódtak. Április 14–15. – Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

{ RÁKAI ZSUZSANNA

Le Concert d’Astrée, Devieilhe, Desandre, Haïm

Noha a historikus előadói praxis már legalább félévszázados múltra tekinthet vissza, és egykori forradalmárai és tagadói mellett jó ideje iskolái, tradíciói és kutatói is vannak, mégis akadnak még olyan régizenei műfajok, amelyek minden zenei és filológiai erőfeszítés ellenére is csak mérsékelten tudtak meghonosodni a 21. századi hangversenytermekben. Georg Friedrich Händel kantátái is ebbe a csoportba tartoznak: olyannyira ritkán játsszák őket (itthon legalábbis mindenképpen), hogy még a Le Concert d’Astrée április 3-i zeneakadémiai hangversenyének kiadványában sem esett szó keletkezésük történetéről vagy éppen cselekményük kontextusáról. A Budapesti Tavaszi Fesztivál részeként rendezett koncertet egyértelműen a fellépőkkel hirdették a szervezők, mintha a programon szereplő három alkotás (az Armida abbandonata – HWV 105, a Lucrezia – HWV 145 és az Aminta e Fillide – HWV 83) műsorra tűzése, amelyet az op. 2/1-es h-moll triószonáta (HWV 386/b) egészített ki, kizárólag az ő rátermettségükkel és szakmai hozzáértésükkel volna indokolható. Pedig ezek az első pillantásra operajeleneteknek látszó, azoknál azonban jóval statikusabb, képszerű, egy-egy érzelmi állapotra fókuszáló és azt szinte látható allegória formájában megjelenítő művek jellegzetes alkotásai a 18. század eleji olasz zenei hagyománynak csakúgy, mint a fiatal Händel művészetének.

Sabine Devieilhe, Lea Desandre és  Emmanuelle Haim  - Felvégi Andrea felvétele/BTF

Az Emmanuelle Haïm vezette francia együttes úgy rajzolta meg az elhagyott szerelmes, a meggyalázott nő és a hűséges imádó képeit a közönség előtt, mintha egy barokk palota freskói elevenedtek volna meg. Amilyen világosan kirajzolódott azonban a művek szerkezetének és tartalmának, szellemi és társasági-kulturális jelentésének kapcsolata, olyan nyilvánvaló lett, hogy a 21. században ennek a jelentésnek a felidézése korántsem egyértelmű és egyszerű folyamat. A koncertnek ugyanis alapjában véve a diskurzus volt a lényege, a reprezentatív állókép életre keltésének dinamizmusa, a némaság és a panasz, a méltóság és a megalázottság, a fájdalom, az önvád és a boldogság folytonos zenei párbeszéde, ennek az erős és hatásos szimbólum- és gesztusrendszerrel működtetett társalgásnak a kidolgozottságával azonban, amely a barokk stíluskorszakra annyira jellemző, az előadók időnként adósak maradtak. A hangszeres együttes játéka ugyan mindvégig finoman akcentuált volt, szabad, érzékeny és fantáziadús, azonban néha még az ő produkciójukon is megmutatkozott egy-két halványabb folt, ami a két hegedűs dialógusának egyenetlenségéből fakadt (David Plantier meleg fényű, beszédes hegedűhangjára, hajlékony frázisaira Agnieszka Rychlik nem egyszer tompa hangszínnel, fakón alacsony intonációval válaszolt). Leginkább mégis a két fiatal énekesnő fellépésén lehetett érezni, hogy az allegorikus jelenetek zenei megformálása, az életteli drámaiság és az erősen kontúrozott képszerűség kívánalmai közti egyensúly megtalálása nehézséget okozott számukra. Bár mind az Aix-en-Provence-ban, Montpellier-ben és a milánói Scalában foglalkoztatott Sabine Devieilhe, mind a William Christie, Jordi Savall, Marc Minkowski és Sir John Eliot Gardiner irányításával rendszeresen fellépő Lea Desandre nagyszerűen kidolgozott előadással ragadta magával a közönséget, mindkettejük interpretációjában akadtak kevésbé meggyőző pillanatok. Eltérő, de remekül összeillő hangszínük ragyogása, kifejezőereje, árnyalatgazdagsága, technikai tudásuk biztonsága, futamaik, ékesítéseik eleganciája egyaránt magával ragadó volt ugyan, mégis hol egyikük, hol másikuk előadásából tűnt el időről időre a drámai kifejezőerő, a szépségen is győzedelmeskedő szuggesztivitás, ami a tradicionális, könnyen dekódolható jelként kezelt szerepeknek, kifejezéseknek, zenei affektusoknak elevenséget, pillanatnyi, de ellenállhatatlan hatalmat, életet és mozgalmasságot biztosíthatott volna. Ezeknek a kantátáknak az elevensége és értelme voltaképpen ezen múlik: az energia ellenállhatatlanságán, az érzelem kíméletlenségén, a beszédszerűség tradicionális gesztusainak lehengerlő hangsúlyozásán, s ezt külön-külön mindkét énekesnőnek csak részben sikerült megvalósítania. Az utolsó kantátában azonban, amelynek nemcsak az allegória és jelentése közti diskurzus adta a lendületét, hiszen valódi, strukturális párbeszéd is kibontakozott benne a két szereplő között, mindketten a helyzet magaslatára emelkedtek, és magával ragadóan burjánzó zenei folyamatba vonták bele a közönségüket. Április 3. – Zeneakadémia. Rendező: BTF }

Argerich, Kremerata Baltica

Vannak olyan hangversenyek, amelyektől előzetesen egészen mást vár az ember, mint amit végül kap. Persze az esztétikai benyomás részletei, a zenei élmény színvonala szerencsére sosem jósolhatók meg pontosan, de ezekben a szokatlan esetekben a prekoncepciók és a tapasztalatok közti különbség nem is merül ki ennyiben. A meglepő eltérés ugyanis sokkal inkább szerkezeti értelemben mutatkozik meg.

A Kremerata Baltica április 12-i hangversenye éppen ilyen esemény volt. A 2000-ben elhunyt észt Lepo Sumera Symphōnē című műve mellett, amely repetitív módon sűrűsödő-elvékonyodó hangfoltokból és levegőbe rajzolt, lendületes vonalakból építkezett, olyan lüktető hangzást hozva létre a vonósokon, mintha egy harmonika légszekrényét nyitotta-csukta volna valaki, az este műsorán kizárólag a hangversenytermek nagy klasszikusai szerepeltek: Mendelssohn, Chopin és Liszt művei, amelyekről joggal feltételezhette a hallgató, hogy megszokott alakjukban hallhatja majd őket. A Budapesti Tavaszi Fesztivál műismertetője azonban arról tájékoztatott, hogy a Martha Argerich társaságában fellépő Kremerata Baltica másképpen döntött: ahelyett, hogy az együttes kamarazenei szűkítésével, illetve szimfonikus bővítésével alkalmazkodtak volna a kompozíciók eredeti apparátusához, inkább azokat alkalmazták kamarazenekarra. Mindent valamiféle kivonatként, átiratként, egy-egy létező mű körvonalaként, sajátos olvasataként szólaltattak meg, fantasztikusan érdekes estével ajándékozva meg a közönséget. Az egész program úgy hatott, mintha a művészek személyes széljegyzeteket fűztek volna a klasszikus repertoár jellegzetes alkotásaihoz.

A legtermészetesebb, legkevesebb reflexiót igénylő interpretáció Mendelssohn Esz-dúr oktettjének (op. 20) vonós-kamarazenekari előadása volt, sajátságos módon azonban éppen ez sikerült a legkevésbé. A testesebb együttes a hangzás dúsítása révén nyilvnvalóan a mű drámai erejét, szokatlanul markáns, szimfonikus karakterét kívánta hangsúlyozni, de viszonylag csekély eredménnyel. A Kremerata Baltica játékából ugyanis szinte minden lehetséges ponton szivárgott az energia. A produkció kétségtelen szépsége ellenére mindvégig kissé finomkodó benyomást keltett. Erőtlen volt, éppen az az elsöprő lendület, önfeledt rugalmasság, legyőzhetetlen eufória hiányzott belőle, amely pedig olyan felkavaró zsenialitással itatja át ezt a megszokhatatlanul nagyszerű kompozíciót. Az eredeti apparátus nyolc zenészének hangerejéhez és szuggesztivitásához képest a csaknem háromszoros létszám igazság szerint még csak a hangzás tömörségét és dinamizmusát sem növelte, mi több, az előadást nem egyszer zilált, széttartó hegedűhangok zavarták meg.

A koncert második fele viszont sokkal szerencsésebben alakult. A zenekar munkájában gyakran közreműködő Viktor Kiszin Chopin-átiratai (az op. 17/4-es a-moll mazurkáé és az op. 62/2-es E-dúr nocturne-é) váratlanul megkapó perceket szereztek gyönyörű vonalvezetésükkel, éles fény-árnyék-játékaikkal, minden érzelmességtől és dagályosságtól mentes dallamosságukkal. Noha a hegedűsök tempóingadozásai, önkényesnek tűnő, hosszú szünetei zongorán kétségkívül túlzásnak hatottak volna, ebben az esetben a feloldhatatlan magány zenei kifejezőeszközeiként csak fokozták a reflexió hatását. Azt a benyomást keltették, mintha ezeket az apró formákat távolról, egyetlen pillantással átfogva, egészben lehetne szemügyre venni, egészen úgy, mint egy vers vagy novella illusztrációját.

Ehhez az élményhez képest Liszt Esz-dúr zongoraversenyének Gilles Colliard által készített kivonata alapjában véve kevésbé közvetített életképes koncepciót: a darab nagy szimfonikus panelei csupán néhány vonóshangszerrel markírozva igazság szerint egyértelműen működésképtelennek bizonyultak, jelentés nélküli vakfoltokként bukkantak fel a szerkezetben. A zongoraszólamot viszont a struktúrán belül elnyert, vitathatatlan vezető szerepe meglepően érdekesnek, izgalmasnak mutatta. A hagyományosan reprezentatív és drámaian virtuóz szólam a szimfonikus zenekar heroikus gesztusaitól megfosztva egyszerre szellemes és ötletes lett, a zongoraversenyből pedig a saját korához ezer szállal kapcsolódó, vérbeli 19. századi alkotás vált, amely az egyik pillanatban Schumannt, a következőben Muszorgszkijt juttatta a hallgató eszébe. Mindebben kulcsfontosságú szerep jutott a produkciót irányító zongoraművésznek, Martha Argerichnek, aki előadásmódjának játékos közvetlenségével, lírai fényével és könnyed, minden patetikus súlytól mentes eleganciájával a meg nem értett géniusz hősiesen disszonáns portréja helyett egyértelműen Liszt művészetének kortársi kapcsolataira és kölcsönhatásaira irányította a hallgatóság figyelmét. Április 12. – Művészetek Palotája. Rendező: BTF }

{ BOZÓ PÉTER

Dessay, Cassard

Születésnapi parti örömzenéléssel ‒ így tudnám röviden jellemezni annak a dal- és áriaestnek a hangulatát, melyet a kitűnő koloratúrénekesnő, Natalie Dessay adott április 19-én a Zeneakadémia Nagytermében. Dessay ugyanis ezen a napon ünnepelte 53. születésnapját. Ez volt a magyarázata tehát, miért indította zongorakísérője, Philippe Cassard a koncertet a „Happy birthday to you…” kezdetű dalocska eljátszásával ‒ hiszen nincsen születésnap meglepetés nélkül. Meglepetésben persze a továbbiakban sem volt hiány: Cassard ugyanis ezután nem az előre meghirdetett első műsorszámot, a Le nozze di Figaro Rózsaáriáját kezdte el játszani, hanem Mozart K. 545-ös C-dúr zongoraszonátájának nyitótételét. Dessay erre értetlenkedő arcot vágott és teátrális gesztusokkal jelezte a közönségnek: nem érti, mi a fenét csinál ez az ember. Majd a sonata facile zenéje egyszer csak megszakítás nélkül átment a Rózsaáriát bevezető accompagnato kíséretébe, s így végre kezdetét vehette a „hivatalos” program, amely persze minden volt, csak nem hivatalos. Hasonló poénnal indult a Die Zauberflöte Pamina-áriájának („Ach ich fühl es…”) előadása is. Igaz, ebben az esetben már némi transzpozícióra is szükség volt, itt ugyanis a K. 488-as A-dúr zongoraverseny fisz-moll siciliano-tételének kezdetéből nőtt ki a g-moll ária ‒ egyébként teljes természetességgel.

Mint ez a két példa is mutatja, Natalie Dessay és kísérője számára a pódium maga is színpad, a koncert pedig színházi előadás. Ez Dessay pályakezdésének ismeretében nagyon is érthető, hiszen eredetileg nem muzsikusnak, hanem kezdetben balett-táncosnőnek, majd színésznőnek készült, s csupán harmadik körben kötelezte el magát az énekesi pálya mellett. Nagy szerencse, hogy így tett, mert már a kilencvenes években kiderült, hogy korunk egyik legragyogóbb koloratúrénekesnője, aki különösen tiszta és könnyed hanggal rendelkezik ‒ olyannyira könnyed hanggal, hogy bár adott esetben az Éj királynője áriáit is meggyőző drámai erővel énekelte, olyan koloratúrszubrett szerepekben is színre lépett, mint a Rigoletto Gildája, Zerbinetta Richard Strauss Ariadne auf Naxosában, nem is beszélve nagyszerű Offenbach-alakításairól, mint amilyen Olympia volt a Les Contes d’Hoffmannban, vagy Eurydice az Orphée aux enfersben. Aztán 2013-ban jött a megdöbbentő hír: Natalie visszavonul az operaszínpadtól, mert úgy találja, hogy egyre inkább megölik a színházat az operaelőadásokon. Közléséből úgy tűnik, hogy színház alatt elsősorban az énekesek színészi játékát értette ‒ vagyis nem még több és még erőszakosabb rendezői önkényt akart, hanem inkább annak elfogadását és megértetését, hogy egy operaénekesnek nem csupán énekelnie, játszania is kell. Igen jellemző habitusára, hogy dalénekesként és prózai színészként a mai napig fellép. Igazán örülhetünk neki, hogy ha korábban nem is, legalább pályájának ebben a stádiumában végre egyszer élőben is hallhatta a budapesti közönség.

 Natalie Dessay és Philippe Cassard - Felvégi Andrea felvétele/BTF

Azt is nagy örömmel konstatáltam, hogy Dessay hangja még mindig régi fényében tündököl. Kifogástalan intonációval, tökéletes énektechnikával, gazdag szín- és dinamikai skálával szólaltatta meg az est műsorát, amely maga is egy műalkotás volt. A műsor gerincét osztrák, német és francia muzsikusok ‒ Schubert, Pfitzner, Chausson, Bizet és Debussy ‒ dalai tették ki. A szó jó értelemében teátrális tolmácsolás mellett azonban az est programján szereplő néhány operarészlet ‒ a már említett két Mozart-ária mellett Gounod Faustjának Ékszeráriája ‒ is jelezte, hogy a színpadtól való eltávolodás szellemi értelemben 2013 után sem következett be Dessay pályáján. Érzésem szerint ez a színpadiassághoz való vonzódás is hozzájárult, hogy olyan meggyőzőnek és élvezetesnek hatott értelmezésében Pfitzner máskülönben kevéssé izgalmas dalciklusa, a Gottfried Keller verseire írott Alte Weisen (Régi dallamok). Meg kell jegyeznem, hogy Cassard személyében Dessay énekesi teljesítményéhez méltó zongorakísérővel rendelkezik, s ez is hozzájárult az est sikeréhez. Cassard egyébként szólistaként főleg Debussy-tolmácsolóként ismert, s erről az oldaláról is alkalmunk nyílt megismerni, a La Fille aux cheveux de lin és az Ondine című prelűdök előadójaként, amely szerepkörben nem kevésbé megnyerő benyomást tett a hallgatóságra, mint kísérőként. A közönség mindkét művészt nagy lelkesedéssel fogadta, úgyhogy az est végén ráadás is akadt: Richard Strauss és Rahmanyinov egy-egy dalának előadását követően Delibes bolerója, a Chanson espagnole zárta a koncertet, méghozzá fölényes virtuozitással. Április 19. – Zeneakadémia. Rendező: BTF }

{ OZSVÁRT VIKTÓRIA

NFZ, Nemzeti Énekkar, Hamar, Kele, Kammler, Kutasi, Haja

A Budapesti Tavaszi Fesztivál 2018-ban hatványozottan emelkedett hangulatban vehette kezdetét. Az idén harmincnyolcadik alkalommal megrendezett, méltán nagynevű esemény nyitókoncertjére március 30-án, éppen nagypéntek estéjén került sor. Az alkalomhoz illően vallásos témájú művet, Liszt Ferenc első oratóriumát, az 1865-ben kifejezetten Magyarország számára komponált Szent Erzsébet legendáját tűzték műsorra, melyet a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar Hamar Zsolt vezényletével, kiváló hazai és külföldi szólisták közreműködésével adott elő.

A rendkívül nagyszabású, két és fél órás kompozíció hat tételben – hat tablóban – meséli el a magyar királylánynak, II. András és Meráni Gertrúd gyermekének, Erzsébetnek életútját: házasságkötését Lajos türingiai őrgróffal, az alakjához kötődő híres rózsacsodát, férje halála után beteljesedő szenvedéstörténetét és megdicsőülését. A címszerepet ezen az estén Kele Brigitta énekelte – szintén ő működött közre azon a közel három éve rendezett eseményen, mely az eredeti, Liszt által vezényelt ősbemutató 150. évfordulóján, és annak eredeti helyszínén, a Vigadó dísztermében zajlott le. Érezhetően rutinos szerepformálása, magabiztos szereptudása ezért sem okozott meglepetést. Hangi adottságai kiválóak, szépen csengő, főként a magas regiszterben erőteljes szopránja jól illett Erzsébet alakjának fennkölt drámaiságához. Lajos szólamát a nemrég feltűnt fiatal bariton, Johannes Kammler énekelte; kellemes orgánumához szuggesztív előadásmód társult. Zsófia őrgrófné hatalmának maximálisan tudatában lévő, ellenvéleményt nem tűrő alakja Kutasi Judit személyében talált hangilag és színpadi viselkedésben egyaránt adekvát megformálóra. Haja Zsolt magyar mágnásként magabiztos, kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott. A Hermann őrgróf és II. Frigyes szerepében színpadra lépő Albert Pesendorfer kissé halványabbnak hatott, hangja olykor kissé pudvásnak, fakónak tűnt. Az első képben a gyermek Erzsébetet és jegyesét, Lajost megszemélyesítő gyerekénekesek megszólalásai bájos színekkel gazdagították az előadást.

A zenekar játéka színes képet hagyott hátra maga után. A bevezető fuvola- majd csellószólójának kimunkáltsága ígéretesen alapozta meg a koncert hangulatát. Az este folyamán aztán egészen magával ragadó szakaszok váltakoztak kissé színtelenebb, sőt olykor együttjáték szempontjából kifejezetten pontatlan területekkel. A kiemelkedő pillanatok közül a második kép rózsacsoda-jelenetének finom, puha színei maradtak igazán emlékezetesek. Az ötödik képben, a várból kiűzetett Erzsébet imájában találkozhattunk hasonlóan megragadó gesztusokkal. Az Erzsébet földi világtól való búcsúzása közben egyszer csak a zenekarhoz csatlakozó hárfa akkordfelbontásai megrendítően adtak jelt élet és halál határvonalának átlépésről: amit ezután hallottunk, már mintegy égből hangzó szózat volt csupán. A negyedik képben Zsófia és Erzsébet kulcsjelenetének, a palotából történő kiűzetésnek drámaiságához Kele és Kutasi intenzív érzelmeket megmozgató megszólalásai elsőrangúan járultak hozzá, majd a konfliktusukból kibomló, a benső feszültség kirobbanását szimbolizáló vihar természeti jelenséghez illően elementáris erővel söpört végig a zenekari tuttijaiban. A harmadik kép, a keresztes lovagok és a Szentföldre induló Lajos jelentében, valamint a szegények kórusában a Nemzeti Énekkar jó arányokkal, tisztán intonálva énekelt, megidézve a közösség erejét.

Liszt Szent Erzsébet legendája nem tartozik műfajának legkönnyebben befogadható darabjai közé. A számtalan zenei utalásból, a motívumok összefüggéseiből, transzformációjukból szőtt nagyforma követése odaadó figyelmet kíván nemcsak az előadóktól, hanem a hallgatóságtól is. Talán ez a nehézség magyarázza a közönség köreiben a koncentráció lankadását, a fészkelődést, a lélegzetet visszafojtó csend hiányát. A részletszépségek ugyanakkor mindannyiunkra hatottak; a monumentális művet lekerekítő „Ámen” szinte észrevétlenül lopakodott elő a semmiből, hogy aztán betöltse, sőt szinte szétfeszítse a Nemzeti Hangversenyterem falait, és ezzel a bizakodással, reménnyel engedje útjára a hallgatóságot. Március 30. – Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál }

{ MOLNÁR SZABOLCS

Horti, Balog

Március 25-én, Bartók Béla születésnapján, a Bartók Emlékházban Bartók-művek szóltak, a koncertet pedig a Bartók Rádió közvetítette. Bár Horti Lilla és Balog József koncertje kifejezetten komor hangulatban indult, mégis ideillik Alvy Singer találó mondata Woody Allen megunhatatlan filmjéből, az Annie Hallból: „Istenem, ha minden ilyen flottul menne!” Kezdetnek a Húsz magyar népdalból szólaltak meg részletek, elsőként mindjárt a Régi keserves, melynek könnycseppek koppanását idéző hangszeres bevezetőjével Balog József rendkívüli légkört teremtett. A Bujdosó énekben aztán nem lehetett nem észrevenni Judit hangját a Kékszakállúból, a Juhászcsúfoló rezignált indításában pedig volt valami drámai delejesség. Kocsis Zoltán szerint ezek a Bartók-dalok „az emberi lélek legmélyebb titkait” tárják fel, „önvallomással is felérnek”, a zeneszerző itt saját, „diabolikus elemekben nem szűkölködő világát tette közkinccsé”. (Kocsis Zoltán: „Mindörökké árnyékban? – Bartók Béla: Húsz magyar népdal”; Holmi, 2014. december)

Adódik a kérdés, hogy vajon egy fiatal előadóművész, mint amilyen Horti Lilla, elegendő élet- és zenei tapasztalattal rendelkezik-e ahhoz, hogy közvetítse a Húsz magyar népdal kivételes formátumát. A mintavétel alapján úgy tűnik, hogy igen. Sajátos módon inkább a koncert második felének végén elhangzó, zömében könnyedebb hangvételű (vagy fogalmazzunk így: kevésbé „diabolikus”) dalok – újabb válogatás a Húsz magyar népdalból és a Falun – tárták fel azokat az összetett előadóművészeti problémákat, melyeknek Horti Lilla már nem tudott maradéktalanul megfelelni. Ebben közrejátszhatott az is, hogy a két „dalcsokor” között igen hosszú idő telt el, a hang talán „ki is hűlt”, a koncentráció veszíthetett felajzottságából, illetve néhány dal hangfekvése sem mutatkozott ideálisnak.

A kétrészes koncertet keretező dalok között Balog József zongorázott, gazdag, igen változatos és komoly kihívásokat tartogató programot állított össze. Hallhattunk néhány tételt a Gyermekeknek sorozat negyedik füzetéből, megszólalt az Improvizációk, a Kolindák első ciklusa, a Román népi táncok, az Allegro barbaro vagy a Három csíkmegyei népdal. Mint oly gyakran, Balog ezúttal is a fáradhatatlanság illúzióját keltette fel, kizökkenthetetlenül érvényesítette a maga által választott stratégiát, és érezhetően nem jött zavarba attól, hogy mikrofonok, illetve kiérlelt értelmezéssel rendelkező szakemberek árgus tekintetének kereszttüzében kell játszania: a közönség soraiban szép számmal foglaltak helyet zeneszerzők, zenetörténészek, Bartók-kutatók és előadóművészek. Különösen felszabadultnak mutatkozott olyankor, amikor „molto capriccioso”, „quasi parlando” vagy „scherzando” feliratú tételekhez, tételszakaszokhoz ért. Bár statisztikailag nyilván nem igazolható, magam mégis úgy emlékszem vissza a hangverseny egészére, hogy éppen ezek a karakterek voltak túlsúlyban, a „scherzando” sokféle árnyalata és íze uralta a programot, illetve Balog felszabadult, non-doktriner játéka, mely quasi-improvisando pillanatokra éppúgy nyitott volt, mint egy-egy harmóniafordulat belefeledkező megcsodálására.

Tudjuk, hogy a bartóki humor titokzatos gyökerű, nehezen felfejthető, különös fenomén, talán soha nem fogunk közel férkőzni működéséhez. Mindenesetre Balog előadása a humor sokféle árnyalatát mutatta fel, a burleszktől a tréfáig, a szatírától a groteszkig, a fekete humortól a pajzánig, a delikáttól a vaskosig. S ha a jeles nap ünnepélyességéhez kevéssé is illett e recenzió felvezetése, összességében már sem tűnik túlságosan elrugaszkodottnak a Woody Allen mindenféle neurózisoktól ihletett humorára való asszociáció. Március 25. – Bartók Emlékház. Rendező: Bartók Emlékház }

{ KOVÁCS SÁNDOR

Bécsi Filharmonikusok, Bronfman, Orozco-Estrada

Szerethetik a légitársaságok Andrés Orozco-Estradát. Kolumbiai születésű, de Bécsben él, ugyanakkor rendszeresen vezeti a Houstoni Szimfonikusokat, továbbá „meghatározó szerepet” tölt be (így a nézőtér ajtajában kezünkbe nyomott kis ismertető) a Frankfurti Rádiózenekarnál és a Londoni Filharmonikusoknál is. Fél életét alighanem a levegőben tölti, a felhők felett… Ezúttal kivételesen szárazföldön jöhetett a Bécsi Filharmonikusokkal Budapestre (250 kilométerért mégsem éri meg a repülőtéri hercehurca). Tudjuk, a Bécsi Filharmonikusok a világ egyik legjobb zenekara. Ha nem épp a legjobb – egy szint fölött az elsőség kérdésén nem érdemes vitatkozni. Hírnevükhöz méltó a kezdés: a karmester intésére varázslatos hangzás szólal meg. Finom, de nem finomkodó, puha, mégis kontúros, a hangoknak van elejük-végük, mondhatni: megőrzik egyéniségüket, mégis dallammá olvadnak össze. A fúvósok kitűnőek, pontosak. Bajnokok Ligája. Nem mondom, hogy távol van tőlünk ez a színvonal. A magyar zenekari kultúra egyelőre nem fociszinten áll, szerencsére. Mi is ott lehetünk a döntőben olykor egy-egy „csapattal” (most szándékosan nem nevezek meg együttest). A Bécsiek azonban régebb óta és tartósan ott vannak.

Igen ígéretes tehát a kezdés, s a zongorista sem okoz csalódást Beethoven Harmadik (c-moll) versenyművének szólistájaként. Yefim Bronfman nagy név, nagy sztár. Futamai gyöngyöznek, dallamai élnek, ott és akkor erőteljes, amikor a kotta előírja. A lassú tételben (ami talán árnyalattal lassabb a megszokottnál) olykor úgy tesz, mintha rögtönözne egy-egy frázist, részletet. A rondó pregnáns, életteli. Egyszóval tökéletes. Csak nem emlékezetes. Minden rendjén van, a morc Beethoven is bólinthat egyet az égben. És húzhat egy strigulát: ismét előadták a művemet és ismét tetszett a közönségnek, jó mű ez, egész tisztességesen sikerült megírnom… Hanem az a Gould gyerek, vagy hogy híjják… Haragszom rá a lassú Appassionátáért, de más szonátákban elképesztő: engem is meghökkent és elgondolkodtat. Yefim (vagy hogy híjják) nem ilyen. Inkább rendes fiú. Tüchtig.

Zongoraversenyre zongoraverseny következik – kissé szokatlan műsor. S vele jön a hidegzuhany. Mi tagadás: zavarban vagyok. A földszint harmadik sorába kaptam jegyet, éppen középen. És eleinte semmit sem hallottam a zenekari szólamokból a zongora miatt. A Beethoven-mű esetében nem éreztem efféle bajt, Bartók Második koncertjében újra meg újra ezt tapasztaltam. Hol a rezes szignál (a Stravisnkyra utaló téma, amely utóbb tükör- és tükörrák fordításban is megszólal)? Hátrébb a teremben, vagy feljebb, az emeleteken mindent jól hallani? Itt lent ugyanis csak azt, hogy a zongorista kegyetlenül igyekszik. Szépen tudja, mi tűrés-tagadás, nem püföl mellé – odapüföl, ahova köll. De oda aztán teli energiával. Mintha azt akarná illusztrálni: Bartók koncertje iszonyúan nehéz, de én most – látjátuc feleim szümtükkel – legyőzöm a hétfejű sárkányt. Csak az a zenekar-királykisasszony ne nyavalyogna a háttérben… Nem szeretnék igazságtalan lenni. Lehet, hogy valóban csak a túl közeli ülőhely okozta a csalódást. Hogy Bronfman tényleg remek muzsikus, azt bizonyította számomra is a ráadásban. Igen poétikusan játszotta Chopin E-dúr etűdjét.

A második félidőt a Petruska töltötte ki. Pazar darab, Pazar előadás. Magával ragadott – de el is gondolkodtatott. Vajh’ érti a zene rezdüléseit az a hallgató, aki nem ismeri a balett „cselekményét”? Csak egy példa. Ahol a Lannertől kölcsönzött melódiák szólnak, az eredeti elképzelés szerint a balerina táncol a mórral. Előbbi kecsesen keringőzik, utóbbi sután téblábol. Ezért van a zenében két, radikálisan eltérő ritmusban mozgó melódia, illetve szólamréteg. Mit fog fel ebből az, aki soha nem látta darabot színpadon? Hogy szétment a zenekar?

A sok tapsot és bravót az együttes Glinka-nyitánnyal köszönte meg. A Ruszlán és Ludmilla nyitánya fergetegesen kezdődik és van benne egy csodálatosan fülbemászó melléktéma. Ennyi elég is ahhoz, hogy a tapsorkán fokozódjon. Április 6. – Müpa. Rendező: BTF }