Úgy tűnhet, hogy a lemezpiaci állóvizet csupán egy-egy fiatal tehetség, különleges formáció, vagy éppen a rendhagyó műsorválasztás képes felkavarni, valójában azonban egy idősödő művész klasszikus repertoárdarabokat tartalmazó felvétele is izgalmas lehet. A Deutsche Grammophonnál két, 70-es éveiben járó világklasszisnak jelent meg idén új lemeze – a két kiadványt az teszi igazán különlegessé, hogy bizonyos értelemben mindkettő egy jóval korábban elkezdett alkotómunka folytatásának tekinthető. Maurizio Pollini a Debussy-prelűdök második kötetét közel két évtizeddel az első után vette fel, Murray Perahia pedig a mostani album előtt 2008-ban rögzített utoljára Beethoven-szonátát. Nyilván többféle körülmény állhat az időzítés hátterében, az azonban feltételezhető, hogy mindez nem véletlenül alakult így, és a felvételek ütemezésében elsősorban művészi szempontok játszottak szerepet. Az ilyesfajta féltve őrzött, sokáig csiszolt, minden részletében kiérlelt interpretációt hallgatva a recenzens egyfelől megtiszteltetésnek érzi, hogy bepillantást nyerhet a két idősödő művész alkotóműhelyébe, másfelől viszont igyekszik a tisztelet és megilletődöttség béklyójától megszabadulva megfogalmazni a felvételekkel kapcsolatos gondolatait.

Pollini Debussy-albuma felveti a Prelűdök előadása kapcsán újra és újra visszatérő dilemmát: mit kezdjen a zongorista a darabok után zárójelben szereplő emlékképekkel, idézetekkel? Nyilvánvaló, hogy ezek nem címek, nem a miniatűrök programját jelölik, hanem csupán utalások, képzettársítások, melyek – a hallgatót kissé a kulisszák mögé engedve – betekintést nyújtanak Debussy művészi világának titkaiba. Mindez nehéz feladat elé állítja az interpretátort, hiszen a kompozíciók előadása során – a népmesei okos lány módjára – kapcsolódnia is kell az utólagosan a darabokhoz fűzött inspirációs forrásokhoz, meg nem is: a zenének és a képnek vagy szövegnek úgy kell összetartoznia, hogy az utóbbi sose erőltesse rá magát az előbbire. Ahogy Mallarmé a sejtetésben, a kimondatlan szavak erejében hisz, úgy Debussynél is ezt a kifejezésmód érhető tetten a Prelűdökben, ez az, ami a sorozatnak kiváltképpen misztikus aurát kölcsönöz. Az már az első kötet 1999-ben megjelent felvételén érezhető, hogy Pollini nem kívánja a pasztellszíneket és elmosódó hangzást előtérbe helyező előadások sorát gyarapítani: éles körvonalakat használ, minden apró részletet feltár, és igyekszik kiemelni a texturális kontrasztokat. Bár ez a racionálisabb olvasat valóban átláthatóbbá teszi a zenei anyagot, mértéktartó és fegyelmezett kifejezésmódjának köszönhetően Debussy zenéje sokat veszít színgazdagságából, szabad szárnyalásából, humorából és legfőbb karakterisztikumából, a titokzatosságából.

Sajnálatos módon ez a józan és távolságtartó megközelítésmód jellemzi a második kötet előadását is – az egyetlen különbség talán abban áll, hogy a későbbi lemezen Pollini a technikai hiányosságokat jótékonyan elfedő pedállal sokkal bőkezűbben bánik. Ez utóbbi teszi kissé elmosódottabbá és lomhábbá a Les fées sont d’exquises danseuses tündéreit, ennek esik áldozatul a ritmikai precizitásra épülő Les tièrces alternées és emiatt érezzük kissé elnagyoltnak a Feux d’artifice villanó fényeit. A Brouillards és a La terrasse des audiences au clair de lune tételek a tempóbeli szabadság, a rubato játékmód hiánya miatt túl konkrétnak, valószerűnek tűnnek, a kevés színnel megfestett Bruyères és Ondine tételek pedig kissé tárgyilagosra sikerültek. A zongorista az angol élményekből táplálkozó darabok (Général Lavine, eccentric; Hommage à Samuel Pickwick, Esq. P.P.M.P.C.) figuráit a szellemességnek kevés teret engedve, visszafogottan karikírozza ki, a Puerta del vinóból pedig hiányzik a tűz: a ritmikus ostinato nem elég pregnáns, a hol szenvedélytől fűtött, hol pedig lágyan ringatózó táncdallam kettőssége a kötött tempó miatt nem igazán érvényesül. A Feuilles mortes és a Canope méltóságteljesen kibontakozó, fantasztikus arányérzékkel felépített akkordfüzéreinek köszönhetjük a ciklus legemlékezetesebb pillanatait.

A Debussy halálának centenáriuma alkalmából kiadott lemez másik számát, a két zongorára komponált En blanc et noir-t Pollini a fiával, Danielével játssza. Bár a három capricciót magában foglaló kompozícióban Debussy a tételek elején szerepelteti a mottóul szolgáló idézeteket, a többféleképpen értelmezhető sorok ezúttal is csupán valamiféle sugallatként szolgálnak, nem adnak kulcsot a zene megfejtéséhez. Apa és fia nagyszerű előadása kiválóan ellenpontozza a Prelűdök kissé merev és olykor sótlan interpretációját: érzékeny és rendkívül szuggesztív játékuk lendülettel teli és dinamikai árnyalatokban gazdag, előadásuk minden hangját a közös munka öröme hatja át. Az első tétel kirobbanó energiája rögtön magával ragadja a hallgatót, a lassú tétel a komor atmoszférájú, baljós kezdéstől az izgatott győzelmi lelkesültségig vezető út remek felépítésével nyűgöz le, a szabadon áradó Scherzando pedig játékosságával hat.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------- 

Az 1978 és 2008 között készült Beethoven-felvételekből összeállított, 15 szonátát tartalmazó gyűjtemény után Murray Perahia idén két – elsőre talán meglepő párost alkotó – opusszal folytatta a Beethoven-albumok sorát. Az op. 106-os Hammerklavier- és az op. 27-es Holdfény-szonátát több mint másfél évtized választja el egymástól, és zenei nyelvezetükben is nagyon különböznek – több olyan párhuzam is fellelhető azonban közöttük, amely az összekapcsolásuk mellett szól. Mindkét mű radikálisan újszerűnek számított a maga korában – írásmódjuk egyedisége miatt a velük egy időszakban született szonáták közül is kiemelkedtek –, más-más módon, de mindkettő a műfaji határokat feszegeti, emellett nemcsak zeneileg, hanem technikailag is komoly kihívás elé állítják az előadót.

A Hammerklavier-szonátát hallgatva elsőként a letisztult, érett hang tűnik fel, mely minden bizonnyal az elhúzódó gesztációs periódusnak köszönhető: Perahia már a húszas évei közepén megismerkedett a kompozícióval, közel négy évtized elteltével érezte azonban csak késznek magát arra, hogy koncertjein műsorra tűzze, és felvételen rögzítse a monumentális alkotást. Játéka sosem tűnik hajszoltnak, formálása mindvégig világos és átlátható, kiválóan megragadja a különböző szín- és hangulatváltásokat, dinamikailag ugyanakkor kerüli a szélsőségeket. Előadásában az üstökösként berobbanó Allegro tele van energiával, a két nagyszabású tétel között rövid átvezetőként funkcionáló Scherzo a suhanó, játékos karakter és a harsány, nyers hangnem ötvözésének groteszk jellegét hangsúlyozza. A fenséges Adagio sostenutóban Perahia mesterien gazdálkodik az idővel, a fantasztikusan átélt, improvizatív bevezetőt követő grandiózus – a lassú tétel nyomasztó keserűségét fáradhatatlan mozgékonyságával oldani igyekvő – záró fúgában pedig hihetetlen precizitással tartja kézben és vezeti végig a három szólamot a bonyolult zenei szöveten. Annak ellenére, hogy a pianista kétségtelenül nagyon mélyen érti és érzi a darab misztériumát, a kompozíció lelkét képező lassú tétel mégis kissé távolságtartónak hat. Mintha az az igyekezet, hogy az apró részletek – például a jobb kéz rögtönzésszerű elkalandozásai – ne vigyék el a fókuszt a fő haladási irányról, és a nagy ívek megformálása ne sérüljön, háttérbe szorítaná a tétel megrendítő fájdalmának átélését.

Bár a nagyszabású op. 106 több szempontból is jóval komplexebb feladat elé állítja az előadót, mint a Holdfény-szonáta, ez utóbbi esetében az óriási népszerűségből adódóan sokkal nehezebb egy eredeti, a többi közül kiemelkedő interpretációval előállni. Perahia ennek ellenére egyáltalán nem törekszik arra, hogy a darabhoz kapcsolódó előadói gyakorlattal szembe menve egy gyökeresen új, rendhagyó verziót prezentáljon – ő csak teszi a dolgát, és a legjobb tudása szerint közvetíti a szerzői szándékot. Nem is tehetne másként, hiszen szerkesztőként részt vesz a Henle Kiadó legújabb Beethoven-összkiadásának munkálataiban, olvasatának hitelességéhez így nem is férhet kétség. A kísérőfüzetből megtudhatjuk egyébként, hogy a legújabb kutatások szerint a szonáta első tételét (az ezzel kapcsolatban napvilágra került számos anekdotával és találgatással ellentétben) egy, az Allgemeine musikalische Zeitungban az eolhárfáról megjelent cikk ihlette. A folyóirat a hangszer részletes leírása mellett a hozzá fűződő legendáról is beszámolt: a megindító történet szerint létezik egy olyan, csupán a holdfény által megvilágított hely, mely azon boldogtalan lelkeknek ad otthont, akik anélkül haltak meg, hogy a szerelmet megismerhették volna. Egyedül az válthatja meg a szenvedéseiket, ha az eolhárfát megszólaltatva képessé válnak arra, hogy a földi emberekkel is megosszák fájdalmukat. A komponistának feltehetően annyira megtetszett a különleges, leginkább a szélharanghoz hasonló hangszer és a hozzá kapcsolódó mítosz, hogy elhatározta, vesz magának egyet.

Hogyan is kell játszani ezt a különleges, a barokk prelúdiumot idéző, ugyanakkor a romantikus szöveg nélküli dal előfutárának is tekinthető Adagio sostenutót, mely mindemellett sajátosan ötvözi a szonáta és a fantázia karakterisztikumait? Perahia tolmácsolásában egyértelműen a tétel fantáziajellege kap nagyobb hangsúlyt, kifejezésmódját azonban aszketikus egyszerűség jellemzi. Játéka érzelemmel teli, mégis visszafogott – csak apró rezdülések és finoman árnyalt gesztusok jelzik az átélés mélységét. Az átmeneti vigaszt nyújtó scherzo jóleső játékosságával, csöndes derűjével ragadja magával a hallgatót, az első tételt ellenpontozó, viharos fináléban pedig örömmel nyugtázzuk, hogy a zongorista nem csupán a technikai bravúrra törekszik, hanem az apró részletek érzékeny kidolgozására is gondot fordít. } 

Beethoven

Zongoraszonáták

„Hammerklavier”, op. 106, „Holdfény” op. 27/2

Murray Perahia

DG 0289 479 8353 8