Olyan a szegedi Ernani, mint egy hatalmas gótikus katedrális. Az egyes elemek pontosan támaszkodnak egymáshoz, szilárdan áll az építmény, s az ívek, kupolák, pillérek, üvegablakok összjátéka együtt kápráztat el. Pál Tamás a főépítész, aki személyesen rakta össze, s tartja kézben a nagy konstrukciót, de jelentős a fölrajzoló Toronykői Attila vagy az egészet képpé formáló Juhász Katalin érdeme is.

A feladat igazi nehézségét az adja, hogy az Ernani keresztúton áll a régi, gyönyörködtető bel canto és az új, drámai olasz operatípus között. Még minden nagyon dallamos, s a dallamok egyszerűek, ám szembeállításuk sokszor meghökkentő. Hőseinket már nagy belső feszültségek fűtik, s énekük ezt a szívdrámát a muzsikában nem föloldani akarja, hanem kifejezni. Sőt időnként a fejünkhöz vágni. Mindez azonban akcióhíg jelenetekben megy végbe, a vad párbajokat állandóan csak ígérik, a viadalok lelki szinten folynak.

Toronykői Attila rendező azonban ezt nem sajnálatos hiányként értelmezte, hanem izgalmas adottságként. Silva palotájába visz bennünket, ahol a falakon lenyűgöző Leonardo-, Tiziano- és Lucas Cranach-festmények, valamint az ősök, a déd-, ük-, és szépapák portréi. Néhány évszázad tekint le a szereplőkre, szigorú tekintettel lesik, méltóak-e hozzájuk, tartják-e vas-erkölcseiket, viselik-e becsület és szokásjog bilincsét. Ebben a miliőben érhetővé válik, miért is irányítják életüket – elemi érdekeikkel szemben! – olyan ósdi dolgok, mint adott szó, vendégjog, alattvalói hűség. Nélkülük az egész világ, s vele ez a nagy zenedrámai templom is összeomlana.

Juhász Katalin pompázatos háttere nagyon praktikus is egyben. A konstrukció villámgyors színváltásokat tesz lehetővé. A vetített képek pillanatok alatt eltűnnek, egy másik képbe áttűnnek, a keretek egyszerű lapokkal lezárulnak, máskor hátterük válik élővé, s a Silva-várból kirepülünk az aragóniai hegyekbe vagy az aacheni dóm kriptájába. Még izgalmasabb, ahogy a kórus, a táncosok vagy a szólisták időnként élőképszerűen jelennek meg a keretben. Nem tudhatjuk, mi a festett, régi, illetve a plasztikus, mai valóság. Múlt és jelen, valóság és képzelet, kint és bent között szabad az átjárás térben és időben. Az egyik keretben gyakran azt látjuk, amiről a másik keretben énekelnek, avagy éppen az események előzményét, illetve következményét. Amikor a női kar lelkesen köszönti Elvira küszöbön álló frigyét Silvával, hatalmas festményként funkcionálnak. A feketébe öltözött kórus mosolyogva tartja a hófehér menyasszonyi ruhát – annak leendő gazdája azonban tüntetően sárga toalettet visel. (Nota bene: csak Silva és udvartartása ragaszkodik a feketéhez, minden más szereplő, Ernanistul, királyostul, fegyverhordozóstul színes jelmezt visel. A rablóvezér hasított őzbőr gúnyája pontos ellentétében áll Silva sötét eleganciájával és Don Carlos pazar aranyhímzéssel kivarrt költeményével.)

Ugyanakkor Toronykői nem engedi, hogy beleandalodjunk a szépségbe. A darabot civil ruhás fiatalok indítják a függöny alól előbújva, Victor Hugo szavával az új művészetet hirdetik magyarul. A rendező 2006-ban A végzet hatalma olasz nyelvű előadásában találta ki, hogy a szöveget nem a színpad fölé vetíti, hanem a díszletre. Most ezt fejlesztette tovább: az együttesekben mindenkinek a feje fölött, szövegbuborékszerűen olvashatjuk a mondandóját. Az együttesek hosszúak, olvasni van idő, bőven. Egyébként is többször finoman utal rá, hogy nem a valót, csak annak égi mását látjuk. Az első fölvonásban a rendezői balon egy karosszék áll, legyünk akár a hegyekben, akár a palotában, ide roskadnak le a gondoktól terhelt szereplők. Bemutatkozó áriájában Ernani rajta felejti a kalapját, amelyet aztán a következő jelenetben, egy teljesen másik helyszínen Elvira ölel a szívére – miközben balra fönt egy képkeretben az érte epedező Silvát láthatjuk, aki egy ugyanilyen székre mered. A Don Carlos nagyszabású áriáját kísérő gordonkaszólót a színpad felső részén lévő képkeretben ülő csellista hölgy szólaltatja meg. Sorsnővérek ölelik (talán a Macbethből rándultak át), akik később az összeesküvőket szalagokkal tekerik körbe. Ők lehetnek a holtak lelkei, akikkel a király társalog.

Nadia Cerchez és Turpinszky Gippert Béla 

Pál Tamás úgy formálja meg a zárt számokat, hogy azok természetes módon kerekednek felvonásokká és egész operává. Többször is merészen állítja meg a muzsikát néhány másodpercre, hogy aztán még nagyobb hatással és tévedhetetlen hangütéssel folytatódjon a folyamat. Máskor meg szusszanásnyi időt sem enged, az egyik szám végéből nyomban indítja a következőt. A ringatózó dallamokat és a szinte verista kitöréseket észrevétlen öltésekkel varrja egységes szövetté. Jól tudja, hogy az édes melódia milyen apró kitérítésekkel, gyorsításokkal, lassításokkal, gyöngéd hangsúlyokkal változik drámaivá. Másfelől megmutatja, hogyan kell a zabolátlan szenvedélyt zenei formába szorítani.

Az Ernani muzsikája attól ellenállhatatlan, hogy nincsenek benne üresjáratok. A drámai szerkesztés sokkal szigorúbb, mint A lombardokban vagy a Nabuccóban, de ebből a szempontból még a Rigolettót is fölülmúlja. A szerepek is különlegesek. Hol hallunk basszustól több nyílt színi szerelmi vallomást? A bariton is sokrétű: a szerelmes ifjú és az uralkodói önkény harcol benne. Hogy a végén aztán fölülemelkedjen e mai kocsmán, a lelkek viharain, és visszavonuljon német–római császárnak. A tenor is bonyolultabb, mint vágyódó ifjú. Rangját vesztett, üldözött nemes, tele keserűséggel és balsejtelemmel. Ugyanakkor két kép nagy együttesében ő áll elő egy új muzsikával, és ariosójával („Oro, quant’oro ogni avido” majd „Tu m’hai salvato, uccidimi”) továbblendíti a cselekményt. Ernani már Manrico és Alvaro rokona. Az is érdekes, hogy a három főalak belépésekor nagy, hagyományos, kétrészes áriában teszi le a névjegyét. A bariton viszont csak a III. felvonásban kap igazi szólót, mintegy addigra tudatosul benne, ki is ő voltaképpen.

A Szegedi Nemzeti Színház előadásának másik kulcstényezője, hogy sikeresen gyűjtött össze két szereposztásnyi szép, nagy, sőt néhány csillogó hangot. Ráadásul mindenki nagy kifejezőerővel, szerepét megértve énekel. Két daliás címszereplőt láttunk, és hangjuk is sugározza a fiatalságot. László Boldizsár fényes és koncentrált tenorját átszövi a melankólia. Ebben a zenei világban ugyanilyen fontos, hogy milyen hajlékonyan muzsikál, és muzsikál együtt a többiekkel. Az operából most összesen 7 előadást terveztek, és kérdéses, hogy ez elég-e a fölényes szólamtudáshoz és az alakítás részletgazdag kimunkálásához. Turpinszky Gippert Béla mutatós tenorja sokszor nagy erővel képes megszólalni, időnként azonban erejét veszti. Ez valószínűleg technikai probléma, ami megfelelő munkával megoldható. Turidduhoz, Don Joséhoz képest Ernani sokkal bonyolultabb feladat, amelyet ígéretesen old meg. László fő erénye a dallamok architektonikus fölépítése. Turpinszky sokszor alkalmaz effektusszerű hangadást.

Nadia Cerchez, Szeged korábbi diadalmas Lady Macbethje és Trubadúr-Leonórája mintha egy leheletnyit visszalépett volna. Szopránja most egy árnyalattal élesebben szól. A művésznő nemrég szült, lehet, hogy a változás csak átmeneti. Hangja viszont megőrizte jelentős volumenét, szép, sötét színét, nagy kifejezőerejét. A koloratúrákat is virtuózan énekli. A cabaletták ismétlésébe Pál Tamás sok díszítéssel nehezített variációkat írt. A legnyaktörőbb talán Elviráé, de mindkét énekesnő látható élvezettel adja elő. A másik szereposztásban Ádám Zsuzsannát egy csapásra operaénekessé avatta az előadás. Tavaly mezzóként végzett a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán; azóta szopránra váltott, megnyert pár versenyt és egy alternatív produkcióban elénekelt egy másik Elvirát, a Don Giovanniból. Tartalmas hangja könnyedén kalandozik a felső c és d körüli koloratúrákban, néhány magas pianója és decrescendója elbűvöl, ám ennél is fontosabb formálásnak érettsége és artisztikuma. Vérmérséklete és hangi adottságai alapján kitűnő Verdi-szopránnak ígérkezik.

A három Don Silva közül csak másfelet hallottam. Kiss András kitűzött előadását lemondta, előtte már a nyilvános főpróbán is betegen lépett színre. Ennek alapján csak annyit jelenthetek ki biztosan: szívesen meghallgatnám egészségesen! Cseh Antal viszont makkegészségesen énekelt. Főképp basszbaritonjának dörgő erejével keltett hatást és aratott sikert. Tónusa nem hasonlít a behízelgő olasz basszusokéhoz, de a sötétszürke árnyalat végül is illik ehhez a kegyetlen öregúrhoz, és jelenlétének is súlya van. Időnként még pár piano elérzékenyülést is megenged magának. Saját ősz üstöke és szakálla jobb, mint egy maszk. Mindhárom Silva fél fejjel magasabb a két Don Carlosnál. Ez különösen a király II. felvonásbeli áriájában („Lo vedremo, veglio audace”) bizonyul termékenynek. A rangban fölötte álló uralkodó szenvedélyesen énekli körbe a vár urát, az idős herceg azonban erkölcsi fölényének tudatában úgy áll ott, mint egy hatalmas szikla.

Réti Attilának jól áll Don Carlos szerelmes hevülete. Cherubinós lendülettel képes udvarolni. Hangjának vad színei illenek ehhez a szélsőséges figurához. Pianóban sokkal szebben szól, mint amikor elragadja az indulat. A király szólamában kitűnően érvényesülnek Kelemen Zoltán erényei. Hangszépsége, kidolgozott technikája és stílusérzéke figurateremtő erővé válnak. Ő gyengédebben udvarol, kitörései hatalmas erővel szólalnak meg. Nagy áriája az előadás egyik zenei csúcspontja, vokális és zenei eszközökkel ábrázolja a pillanatot, amikor ez a 19 éves ifjú átérzi hivatását, és felnőtté válik. Carlosnak Verdi nem írt hagyományos kétrészes áriát. Az említett II. felvonásbeli szóló voltaképpen cabaletta, a cavatina utána következik („Vieni meco, sol di rose”). A két rész hagyományos sorrendjének fölcserélése a Rigoletto Cortigianiját előlegezi. A III. felvonás áriája jól elkülöníthetően egy lírai, majd egy drámai szakaszból tevődik össze, de a tempó és a hangvétel megváltozását nem egy közbeiktatott jelenet, vagy egy másik szereplő megjelenése, hanem a hős belső fejlődése okozza.

Föltűnő a Szegedi Szimfonikus Zenekar elkötelezett játéka. Semmi rutin, semmi megszokás! A néhány akkordos kíséretet ugyanolyan odaadással játsszák, mint a szimfonikus részeket. A kórus színpadi játéka és éneke is kifogástalan.

Toronykői belekomponált a darabba egy néma szereplőt. Silva odaadó törpe szolgája Velázquez egyik képéről mászott le a színre. Piros ruhájával kirí a sötét udvarból, de ez a szín nem csak a festő választása, azt is kifejezi, hogy az apró emberke az egyetlen, aki igazán emberi érzésekkel fordul urához.

Verdi Ernanija Szegeden életerős alkotásnak bizonyult, amely a mai operaszínpadon is megállja a helyét. Különösen, hogy ez az előadás olyan természetesen mutatja meg benne a régi és az új operastílus jegyeit. A Rigolettóig már csak hét évet kellett aludni. Igaz, azalatt Verdi még 11 operát komponált, közte a Luisa Millert, az Attilát vagy a Macbethet.

A magas színvonalú zenei megvalósítás mellett az előadás kiemelkedő érdeme, hogy a hagyományos, látványos előadást számtalan friss ötlettel fűszerezi. Megadja a királynak, ami királyé és a császárnak, ami a császáré. Igaz, a darab király-császárának csak a hatalom és a dicsőség jut. A szerelmet a többiekre hagyja. És hát látjuk, mire mennek vele… }

Kiss András és László Boldizsár

Cseh Antal és Réti Attila

Kelemen József felvételei / Szegedi Nemzeti Színház

Verdi: Ernani

Szegedi Nemzeti Színház

2018. április 20–21.

Ernani László Boldizsár

Turpinszky Gippert Béla

Don Carlos Kelemen Zoltán

Réti Attila

Don Ruy Gomez de Silva Cseh Antal

Kiss András

Altorjay Tamás

Elvira Nadia Cerchez

Ádám Zsuzsanna

Giovanna Somogyvári Tímea Zita

Don Riccardo Bónus Gábor

Rákai István

Jago Major Attila

Karmester Pál Tamás

Kardos Gábor

Karigazgató Kovács Kornélia

Díszlet, jelmez Juhász Katalin

Koreográfia Varga József

Rendező Toronykői Attila