Elöl Kathrin Zukowski és Eric Ander,

hátul Anja Silja, Natalja Boeva, Pauline Rinvet és Tianji Lin  - Pályi Zsófia felvétele/BTF

A 18. század a nagy emlékiratok százada: a nőcsábász Casanova éppúgy megírta a maga memoárjait, mint a komédiaíró Goldoni, Beaumarchais, vagy a nagy Mozart-operák szövegkönyveinek szerzője, Lorenzo da Ponte. A 18. századi történelem egyik személyes tanújának visszaemlékezései elevenedtek meg a Budapesti Tavaszi Fesztivál április 21-i előadásán is, a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában. Szerzőjük leginkább Saint-Simon herceggel állítható párhuzamba, hiszen a fentebb említett memoárírókkal szemben arisztokratáról van szó, igaz, bár franciául írta művét, Saint-Simontól eltérően ez a személy nem francia és nem is férfi, hanem egy porosz hölgy: Vilma (Wilhelmine), bayreuthi őrgrófné, született porosz királyi hercegnő. A Hohenzollern-ház egyik tagjáról van szó, a „katonakirály”-ként számon tartott porosz uralkodó, I. Frigyes Vilmos leányáról, a későbbi Nagy Frigyes nővéréről. S hogy miért hallhattunk részleteket az ő emlékirataiból egy Hasse-opera előadása alkalmával? Nos, ennek külön története van.

Vilma idejében, 1748-ban nyílt meg Bayreuthban a Giuseppe Galli Bibiena tervei nyomán készült Markgräfliches Opernhaus, azaz Őrgrófi Operaház, méghozzá éppen Hasse szóban forgó operájának előadásával. Az őrgrófné ugyanis a művészetek pártolója volt, maga igazgatta a színházat, sőt még egy operát is komponált, Argenore címmel. A Markgräfliches Opernhaus a mai napig fennmaradt, mi több, a közelmúltban a Világörökség részévé nyilvánították és az Európai Unió támogatásával, tetemes pénzből felújították. Újbóli megnyitására bő egy héttel a budapesti előadás előtt került sor, ugyanazzal a színházi produkcióval, amelyet most a magyar közönség is megtekinthetett. A bayreuthi barokk játszóhelyet eredeti valójában ugyan nem lehetett Budapestre hozni, színpadának kicsinyített mását viszont igen: ez szolgált a darab fő, és csaknem kizárólagos díszletéül (Antal Csaba színpadképe), a legkülönfélébb perspektívákból nézve, többek között hátulról is. Ennek a díszletelemnek köszönhetően, melyet az előadás során ide-oda húztak és forgattak, a legprózaibb valójában tapasztalhattuk meg, hogyan működött az egykori teátrum, különös tekintettel a kulisszák mozgatására, vagy éppen a mennydörgést és szélfúvást utánzó gépezetekre.

A bayreuthi színház 18. századi működése és története sugallta tehát az ötletet, hogy az Artasersét felújítsák, és az intézményt hajdanában igazgató Vilma emlékirataival és személyes sorsával kapcsolják össze. Az ötlet egyáltalán nem hajánál fogva előrángatott, s a megvalósítás is igen meggyőzőnek tűnt számomra. Először is azért, mert Hasse, bár nem rossz zeneszerző, de nem is annyira egyéni hangú komponista, hogy filológiai hűséggel kellene színre állítani. Egy ilyen kismester művével nyugodtan lehet kísérletezni ‒ sőt kell is, ha fel akarjuk kelteni iránta a mai közönség érdeklődését. Hozzáteszem: Hasse maga sem befejezett szövegű műnek tekintette az Artasersét, hanem előadási anyagnak, amely más-más formát öltött keze alatt az 1730-as velencei, az 1740-es drezdai, illetve az 1760-as nápolyi bemutató alkalmával. Alkotó hozzáállást igényelt a mai színházi emberek részéről a szövegkönyv is: Metastasio librettója ugyan rendkívül népszerű volt a maga korában és az azt követő bő egy évszázad során ‒ Leonardo Vinci 1730-as operájától Charles Lucas művéig (1840) kilencvennél is többen zenésítették meg, nem csak olaszul, hanem különféle fordításokban is ‒, ám mai szemmel nézve meglehetősen vértelen darabról van szó, amelynek bábként mozgatott alakjai a jelenkori néző számára élettelen papírmasé figuráknak tűnnek. Azt hiszem, jól érezték a produkció dramaturg-szövegírói, Julia Schinke, Eva Pons és a rendező Kovalik Balázs, hogy egy ilyen darab befogadhatóvá tételéhez határozott, újszerű és erőteljes színházi koncepcióra van szükség. Mindezt nem is hiányolhattuk, s ha egyáltalán valami kifogást támaszthatunk a lebilincselően izgalmas és érdekes adaptációval és rendezésével kapcsolatban, az az, hogy a színpad hátterében kivetített szövegrészletekkel a néző itt-ott nem tudott mit kezdeni ‒ vagy azért, mert időnként túl hosszúak voltak ahhoz, hogy elolvassa őket, vagy azért, mert a színházmakett takarásában láthatatlanná váltak.

Egy további, és nem jelentéktelen szempont, amely az opera és az őrgrófnő emlékiratainak dramaturgiai összekapcsolása mellett szól: Vilma életútja érdekes párhuzamokat mutat az Artaserse cselekményével, s nem csupán az átláthatatlan udvari intrikák miatt. Még egy olyan figura is visszaköszön benne, mint a fiát halálra ítélő Artabano alakja. Merthogy az a kép, amelyet a hercegnő emlékirata fest a porosz udvar mindennapjairól, különösen a királyi család tagjainak kapcsolatáról, ijesztő. Nem tudom, hogy a korszak történelmével foglalkozó kutatók mennyire találják szavahihetőnek és megbízhatónak a bayreuthi őrgrófné írását, az mindenesetre vitán felül áll, hogy meglehetősen kendőzetlen és kritikus módon ábrázolja a Hohenzollern-dinasztia életét. A memoárok részletei alapján Vilma apja, I. Frigyes Vilmos és anyja, Zsófia Dorottya hannoveri hercegnő rideg és kegyetlen szülők lehettek, akik érzelmileg zsarolták, testi és lelki terrorban tartották saját gyermekeiket. A kis Vilmát nevelőnője kegyetlenül verte, Frigyes herceget pedig apja katonai törvényszékkel halálra ítéltette, amikor az szökni próbált az elviselhetetlen udvari miliőből ‒ íme, Metastasio Artabanójának megfelelője. Frigyes ugyan végül kegyelmet kapott, „bűntársát” és gyerekkori jó barátját, Hans Hermann von Katte hadnagyot azonban lefejezték, s a kivégzést a 18 esztendős trónörökös hercegnek is végig kellett néznie. Az előadás nézője is láthatta ezt a nem éppen szívderítő látványosságot ‒ szerencsére nem premier plánban, hanem csak árnyjáték formájában, mivel az aktust magát a színházmakett mögött hajtották végre.

Vilma sorsát a szülők dinasztikus házassági tervei is megkeserítették. A király és a királyné kapcsolata is feszültségekkel terhes volt, ráadásul mindketten megkísérelték eszközként felhasználni a gyerekeket. Míg Zsófia Dorottya, II. György angol király húga unokaöccséhez, az angol trón várományosához kívánta adni a lányát, Frigyes Vilmos előbb a menyasszonynál jóval idősebb (és intenzív szerelmi életéről híres) Erős Ágost szász választófejedelem és lengyel király hitveseként képzelte el Vilma jövőjét, végül Frigyes bayreuthi őrgróffal házasította össze. Sokatmondó annak az írásbeli parancsnak a szövegezése, melyben Frigyes Vilmos közölte lányával, ki lesz a jövendőbelije: „Mivel egyáltalán nem ismeri őt, Madame, nem is érezhet ellenszenvet iránta” ‒ így az örömapa. A házasság ilyen előzmények után persze nem volt boldog: Frigyes szeretőt tartott, egy Marwitz nevű generális felesége személyében, Vilma pedig a művészetekhez menekült, és az operaház működtetésében találta meg élete értelmét. A végső csapást az jelentette számára, hogy a családjából általa egyedüliként szeretett Frigyes öccse a porosz trónra kerülését követően ugyanolyan érzelem nélküli személyiséggé vált, mint amilyen korábban apjuk volt, és elhidegült nővérétől. Kettejük összekülönbözését követően a bayreuthi őrgrófné és a porosz uralkodó a másik fél kutyájához intézett megszólítással kezdte egymáshoz írott leveleit ‒ ez adta az ötletet Kovalik Balázsnak, hogy a darab egy pontján kutyamaszkba öltöztetve léptesse fel az operaénekeseket.

Ilyen volt tehát annak a nőnek a sorsa, akinek emlékezése és levelezése német nyelvű prózaként keretezte a Hasse Artaserséjéből vett, olasz nyelvű részleteket. A pontosság kedvéért persze megjegyzendő, hogy néhány zeneszám forrása Hasse egy másik operája, az Ezio, illetve Vilma saját Argenore operája volt ‒ meg kell mondjam, az utóbbi műből vett ária („Vado a morir…”) számomra nem tűnt lényegesen másnak, mint Hasse kompozíciója. Mindez persze mellékes ‒ a lényeg, hogy az őrgrófné munkássága olyan többletjelentéssel ruházta fel és értelmezte az operarészleteket, amelyekkel egy szokványos Artaserse-előadás alkalmával valószínűleg nem rendelkeztek volna. Mellesleg egyfajta vizsgaelőadást láthattunk, mivel a recitativók és áriák megszólaltatói a müncheni Theaterakademie August Everding opera szakos hallgatói voltak. Bár a hallgatók mindegyikének van még mit tanulnia mind a vokális interpretáció, mind a színpadi játék tekintetében, az előadás összességében zenei szempontból is élvezhető volt, s az már most is látszik, hogy a Fivért alakító szoprán, Kathrin Zukowski, az Anya szerepét éneklő mezzoszoprán, Natalja Boeva és az Apát játszó basszista, Eric Ander ígéretes tehetség. Tőlük eltérően távolról sem beszélhetünk vizsgaelőadásról a Vilmát megszemélyesítő és emlékiratait felolvasó Anja Siljával kapcsolatban: az 1940-ben született, világhírű énekesnő hosszú pályafutása során szinte minden jelentősebb európai operaszínpadon fellépett, s az 1960-as évektől a másik bayreuthi játszóhely, a Festspielhaus visszatérő vendége volt. Ezúttal ugyan nem énekesként hallhattuk, prózai szövegmondása és színészi játéka viszont hatalmas élményt nyújtott. Külön kiemelném az előadás befejezését, amikor is Artabano recitativo accompagnatóját („Eccomi alfine in libertà del mio dolor…”) adta elő ‒ melodrámaként, s méghozzá katartikus hatással. Mert bizony a darab utolsó zeneszáma ebben az átiratban nem ária vagy kórus, hanem recitativo accompagnato volt, melynek hatásához és az előadás egészéhez nagy mértékben hozzájárult a Michael Hofstetter vezényelte Hofkapelle München kiegyensúlyozott játéka is.

A produkció mindent összevéve meglehetősen tetszett, s azt hiszem, hogy így van értelme Hassét játszani. }

Hasse: Artaserse

Müpa Fesztivál Színház, 2018. április 21.

Prózai szöveg: Vilma, bayreuthi őrgrófné memoárjainak és levelezésének felhasználásával Julia Schinke, Eva Pons és Kovalik Balázs

Nővér Pauline Rinvet

Fivér Kathrin Zukowski

Anya Natalja Boeva

Apa Eric Ander

Intrikus Tianji Lin

Vilma Anja Silja

Hofkapelle München

Karmester Michael Hofstetter

Díszlet Antal Csaba

Jelmez Sebastian Ellrich

Rendező Kovalik Balázs