Balog József - Felvégi Andrea felvétele 

– Március 15-e alkalmából Liszt-díjjal tüntettek ki. Egy kitüntetés jöhet túl hamar, túl későn, vagy éppen idejében, hogy megerősítést adjon annak, aki kapja. Te hogy gondolsz erre a díjra?

– Természetesen nagyon jól esik. Talán már az utolsó utáni pillanatban jött, ahogy azt a szakma és a közönség reakcióiból hallom. És én is így gondolom, hiszen – ha jól emlékszem – ötödször jelöltek a kitüntetésre, de eddig nem kaptam meg.

– A korábbi esetek nyilván bosszantottak vagy csalódást okoztak.

– Persze, minden esetben csalódás volt. Tudtam, hogy mindig több jelöltből válogatnak, de ezzel együtt vártam, és csalódtam, amikor láttam a végleges listát. De ez most mellékes, hiszen természetesen nagyon örülök a díjnak, mert egy zenész számára ez az egyik legfontosabb elismerés. Mindez a játékomon, a zenélésemen nem változtat. Aznap volt egy kis ünneplés, másnap reggel viszont fél nyolckor már gyakoroltam. A díjtól azt várom, hogy idehaza talán még nívósabb felkéréseket kapok majd, bár igazán nincs sok okom a panaszra, úgy érzem, a helyemen vagyok. A közönségtől kapott gratulációk mellett az esett legjobban, hogy sok kollégám felhívott és velem örült.

– Az átlagosnál rögösebben indult a pályád. Először tanári diplomát szereztél és utána végezted el a művészképzőt. A hozzád hasonló korán felismert tehetségek általában nagyon korán bekerülnek az akadémiára, a rendkívüli tehetségek osztályában foglalkoznak velük.

– Valóban, először a tanárképzőn végeztem, Krause Annamáriánál, majd Jandó Jenő tanítványa lettem.

– Sokáig tanítottál is.

– Nyolc évig tanítottam a Zeneakadémia Tanárképzőjében és a Zeneakadémián, ahol főleg énekesekkel foglalkoztam korrepetitorként, de voltak főtárgyas tanítványaim is. Egy idő után abba kellett hagynom a tanítást, mert már nem jutott rá elég időm. Az énekesektől egyébként rengeteget tanultam. Mind a mai napig fontos része az életemnek a kamarazenélés.

– Erre majd még visszatérünk, de nem ejtettünk szót róla, hogy mennyire korán kezdted a zongoratanulást.

– Négyévesen.

– Mi volt az a momentum, amely meggyőzte a szüleidet, hogy neked okvetlenül zongoráznod kell?

– Érdekes módon pontosan emlékszem ezekre a pillanatokra. Édesapám prímás volt, őt sajnos nagyon korán, az érettségi évében elvesztettem. A testvérem zongorázni tanult, úgyhogy volt otthon egy pianínónk, amelyen hallás után filmzenéket kezdtem el játszani. Ez volt az a pillanat, amikor apám bejött a szobába és tudta, hogy megtaláltam a hangszeremet. Addig hegedülni tanultam tőle, erről csak néhány emlékfoszlány maradt meg: apám, amint három éves koromban tanít skálázni. Egy vele való közös improvizálás, viccelődés alkalmával komoly stressz ért: az elsötétített terem utáni hirtelen fényáradat és brávózás megtette hatását, én is brávóztam egyet és eldobtam a hegedűt és hallani sem akartam a további zenetanulásról. Négy évesen viszont tudtam, hogy zongorázni fogok.

– Említetted, hogy édesapád prímás volt. Egy prímástól hallottam, hogy egészen kicsi fia mellé a járókába betett egy vonót, hadd ismerkedjen az a gyerek a hegedűvonóval, mert fel sem merült, hogy ne tanuljon már egészen pici korban zenélni. A te családodban is valahogy így történt?

– Biztosan, de apám egy cseppet sem bánta, hogy végül a zongorát választottam, mert ő már nem nagyon szeretett volna cigányzenészt faragni belőlem. Részben mert akkoriban már hanyatlóban volt a műfaj, részben pedig ő is úgy gondolta, hogy a zongora spektruma sokkal szélesebb lehet, mint a hegedűé. Tanultam ugyan egy kicsit cimbalmozni is, de meg sem fordult a fejünkben, hogy a zongora helyett esetleg mást tanuljak. Négyévesen apám kezdett el tanítani, illetve Müller Gabriella tanárnő, akivel egy házban laktunk. Tőle tanultam az alapokat, majd hat évesen a XIII. kerületi zeneiskolában László Évánál folytattam a tanulást. A szolfézstanárom Nógrádi László volt, akinek – ahogy az összes tanáromnak is – rengeteget köszönhetek. Aztán jött a Bartók Konzi, ahol Schweitzer Katalinhoz jártam, és jobbnál jobb szolfézs- és összhangzattan-tanárokhoz. A gyerekek általában nem szeretik a szolfézst, ami nagy baj. Hogy mekkora, azt most látom csak igazán, amikor sokfelé tartok kurzusokat, és a növendékeknek alapvető hiányosságaik vannak. Magyarországon egyébként még csak nem is olyan súlyos a helyzet, de általános, hogy ha megkérem, játsszák egy-egy darab vagy egy téma harmóniai vázlatát, akkor nem tudják megtenni.

– Nem lehet, hogy a szolfézstanítás nem elég érdekes és élményszerű?

– De, éppen ez a baj. Többnyire borzasztóan szárazon tanítják. A saját kisfiamon is azt látom, hogy talán nem olyan szívesen jár szolfézsra, mint zongorára. Persze akárhogyan is nézzük, egy gyerek számára a zenének ez egy sokkal nehezebben emészthető része, mint a hangszerjáték.

– Belőle is zongorista lesz?

– Majd meglátjuk. Nagyon szépen zongorázik, de nincs meg benne az a motor, ami például bennem megvolt, és ezt nem is szabad erőltetni. Magának tanul. Segítek, ha kell, de nem szólok bele semmibe. A gyakorlásába sem, csak ha ő kér segítséget. A feleségem zongoratanár, ő már inkább segít.

– Ő is tanítja?

– Nem, azt nem szabad. 

– Az apai jelenlét és példa insp

– Nagyon.

– Térjünk vissza a te pályádra: a szokásos úton haladtál, csak nagyon korán léptél rá erre az útra, amely az esetedben azért kicsit hepehupásnak bizonyult. Mit gondolsz, melyek voltak azok a hepék és hupák, amelyekből különösen sokat tanultál?

– Rengeteg sikert értem el, és már nagyon korán, hétévesen versenyeken vettem részt, amelyekre László Éva vitt el, miután nagyon alaposan felkészített, én csak tettem a dolgom. Később is sok versenygyőzelmet arattam, de aztán jöttek a kudarcok. Amikor meghalt az apám, nagyon magamra maradtam. A családban ő volt a zenész, pótolhatatlan űr maradt utána. Tizenhét éves voltam akkor, és érettségi után nem vettek fel a Zeneakadémiára.

– Miért?

– Ennek sok oka lehetett, de nagyon fontos és tanulságos kudarc volt. A Tanárképzőben kezdtem el a felsőfokú tanulmányaimat Krause tanárnőnél, akitől rengeteget tanultam. Ő végtelen széles látókörű pedagógus, aki teljesen más megközelítéssel tanított engem, nyilván szerepet játszott az is, hogy ő Grazban is tanított teljes állásban. Amellett, hogy kész művészként kezelt, hajlandó volt velem gyakorolni, eszközöket kaptam tőle, amelyeket a mai napig használok és én is továbbadok. A felvételi kudarc mindenesetre hatott: nagyon szorgalmasan kezdtem gyakorolni, fél év múlva elnyertem a Földes Andor Zongoraverseny második díját, és ismét elkezdtem versenyekre járni. Alighanem magam miatt: meg akartam mutatni, hogy nekem ott volna a helyem az Akadémián. Ez a szakma nem olyan, mint a versenysport, nem időre és nem centire mérik. Nagyon sok mindenen múlik, hogy kiből lesz sokat foglalkoztatott, sikeres szólista, és ezek a körülmények nem állnak okvetlenül összefüggésben a zenei teljesítménnyel és a minőséggel. Bennem megvolt az a vágy, hogy bizonyítsak. Elsősorban magamnak akartam bizonyítani. A sikerek mellett nagyon fontos volt, hogy a negatív dolgokat megfejtve, megoldjam azokat és tovább tudjak lépni és fejlődni.

– A sikerek nem kényeztettek el? Végtére is kisgyerekként már szép visszajelzéseket kaptál, csodagyerek voltál. 

– Csodagyerek sosem voltam és soha nem is kezeltek úgy. Én olyan sok csodagyerekkel találkoztam már, és mára mind eltűnt.

Csodagyereknek lenni nagyon veszélyes. Szerencsére nem mentem a Zeneakadémia csodagyerekképzőjére, otthon teljesen normálisan bántak velem. Apám azt mondta, az sem baj, ha nem leszek zenész, ha viszont zenész szeretnék lenni, akkor legyek szíves napi három órát gyakorolni és csak aztán mehetek focizni. Soha nem kezeltek kivételes gyerekként. Hála Istennek. Normálisan viszonyultak hozzám az iskolában, és eltekintve attól, hogy játszanom kellett az iskolai ünnepségeken, egyszerűen tudomásul vették, hogy zongorázom. Senki sem csinált belőle ügyet. Az igazi sikerek pedig későbbiek: huszonévesen, versenyeken, hazai és külföldi koncertpódiumokon. Akkor úgy éreztem, sínen vagyok, de a kétely azért akkor is bennem volt, ahogy ma is minden pillanatomban rágódom azon, hogy vajon jó-e, amit csinálok. És ez nem baj, hiszen ha az ember nem kételkedik magában, akkor nem fejlődik. Az persze nagyon fájt, amikor például elindultam a Magyar Rádió zongoraversenyén, ahol hat ember juthatott a döntőbe, de úgy döntöttek, hogy végül csak ötöt engednek tovább. Így maradtam ki én, pedig egyöntetűen mindenki azt mondta, hogy jól játszottam. Eközben külföldről folyamatosan hordtam haza a díjakat. Nekem az a verseny nagy pofont jelentett és arra is emlékszem, hogy tanárom, Jandó Jenő nagyon nem értette a dolgot. Sosem felejtem el azt a zongoraórát, ahol átvettük Ravel G-dúr zongoraversenyét a döntőre, majd elmentem az eredményhirdetésre. A sors fintora persze, hogy évekkel később pont ezzel a darabbal debütáltam a Rádiózenekarnál. Tudjuk, milyenek a versenyek, nagyon sok múlik a zenén kívüli tényezőkön. Tulajdonképpen utálom a versenyeket.

– Miközben nagyon sok versenyen indultál. Mostanra azért jócskán kinőttél a versenyzőkorból. De ha utáltad őket, miért indultál ilyen sokon? Mert nélküle ma már nincs karrier?

– Van, akinek nincs szüksége rá, ha megfelelő kapcsolatai vannak. Nekem szükségem volt a versenyzésre. 

– Jó versenyző voltál?

– Nem mindig. A versenyeken nagyon sokszor középszerű zongoristák győznek. Akik megbízhatóan játszanak, nem lehet belekötni a teljesítményükbe, nem osztják meg a zsűrit. Egy viszonylag jó pontszámmal már döntős lehetsz, különösen ha a tanárod vagy néhány ismerősöd ott ül a zsűriben. Én nem egyszer olyan versenyeken nyertem, ahol nem zongoristák, hanem más hangszeres muzsikusok zsűriztek. Az Alexandre Tansman-versenyen például kilencven indulóból úgy nyertem fődíjat, hogy a zsűri tagjai között volt operaigazgató, klarinétművész és más hangszeres is. Ott azt nézték, hogy ki milyen muzsikus és egyéniség, nagy pontelőnnyel lettem első. Aztán elindultam egy másik versenyen, ahol kiestem. Voltam olyan versenyen, ahol a hat zsűritag hat tanítványa nyert. Ott fejeztem be a versenyzést.

– Mikor?

– Vagy tíz éve.

– A versenyeket korhatárhoz kötik, de úgy képzelem, hogy egy idő után már kínos lehet versenyekre járni.

– Az ember egy idő után magától is kikopik belőle. De nekem a versenyzés a megélhetéshez is kellett. Nem jövök különösebben pénzes családból, mindent nekem kellett előteremtenem. Tizenvalahány versenyt nyertem meg, sokáig ezekből a pénzdíjakból éltünk a feleségemmel. Húsztól harmincéves koromig a koncertek mellett ez és a korrepetitorkodás volt a fő bevételi forrásom. A versenyrészvétel nagyon sokat jelentett a repertoárépítésben is, minden versenyre más repertoárral kellett készülnöm, így rengeteg művet tanultam meg.

– A repertoárról akartalak is kérdezni. Legutóbb egy koncerteden csupa mai magyar művet játszottál. Azt hiszem, bizonyos tekintetben unikum vagy. De amennyire vissza tudok emlékezni, sokáig elsősorban Liszt-műveket és általában 19. századi repertoárt hallottunk tőled, aztán később 20. századi zenét is, annak is olyan, mifelénk érdekességszámba menő szerzőit, mint amilyen Gershwin. Mitől függ, hogy milyen új műveket tanulsz meg?

– Nagyon sok körülménytől. Az első sikereimet valóban Liszttel és Chopinnel arattam. Akkoriban még sokat versenyeztem, és például a Chopin-év kapcsán négy versenyen is indultam. Három első és egy második díjat nyertem. Ezekre a versenyekre tanultam meg két-három estényi Chopin-művet. Eredetileg jelentkezni akartam a varsói Chopin-versenyre is, de inkább elfogadtam egy hangversenyfelkérést, mint hogy négyszázadmagammal elinduljak ezen a nagy versenyen. A repertoárom sokat alakult a versenyek követelményeinek, meg persze a koncertfelkéréseknek megfelelően. A kortárs magyar szerzők művei pedig úgy jöttek a képbe, hogy először felkért egy szerző, majd egy másik is, hogy játsszam el a darabját, és aztán sorra jöttek a felkérések. Nagyon élvezem azokat a felfedezéseket, amelyeket e művek előadása során teszek. A Beethoven Budán rendezvénysorozat zeneszerző-versenyén zsűritagként is közreműködtem, ma délelőtt a négy díjazott művet gyakoroltam. Szóval a versenyek és felkérések is alakították a repertoáromat. Mostanában sajnos már sok mindenre nemet kell mondanom.

– Gondolom, ha valaki ennyi koncertet ad, már a repertoár karbantartása sem lehet egyszerű.

– Nagyon előre kell tervezni. Megnézem a naptáramat, hogy egy adott időszakban miket vállaltam, és ennek megfelelően készülök. A jövő hónapban lesz egy tíznapos időszak, amelyben hat különböző műsort fogok játszani. A szólóesttől a kamarakoncertig, amit csak el tudsz képzelni. Ilyenkor próbálok úgy készülni, mint egy jó szakács: előkészítem az alapanyagot, hogy azt akkor lehessen föltálalni, amikor arra szükség van. A dolog persze azért nem ennyire egyszerű, amikor az ember csupa új dolgot játszik. Az idegrendszert nem lehet átverni, amit százszor játszottál már, azt könnyebb elővenni. A mai napig szinte mindennap 8-10 órát gyakorolok, ekkora anyagnál ez nem megy másképp, de minden pillanatát áldásnak érzem, hiszen azt csinálhatom, amit szeretek.

– Harminckilenc évesen nyilván még korai visszatekintened, de azt biztosan tudod, tanáraidon kívül kik tették rád a legnagyobb hatást. A mai hatvanas nemzedékbe tartozó magyar zongoraművészek többsége fiatalon például Glenn Gouldot tartotta különösen fontosnak. Te kiket hallgattál előszeretettel?

– Én mindenből megpróbálom leszűrni a magam számára fontos és hasznos tanulságokat. Nagyon nagyra tartom a perfekcionizmust, de nekem nem ez a legfontosabb. Csodáltam és utólag is csodálom Kocsis Zoltán hihetetlen perfekcionizmusát és koncentráltságát, amivel százszor is tökéletesen el tudott játszani valamit. Én magam is dolgoztam vele. Ő külön kategória, utolérhetetlen és utánozhatatlan. De nem is volna jó leutánozni, mert abban a pillanatban, ahogy megpróbálod, megsemmisülsz. Engem inkább a régi iskola vonz, a beszédes zenélés, a mondanivaló az, ami megragad, ami persze nem jelenti, hogy ne próbálnék a lehető legtökéletesebben játszani. Mindent ezerszer kigyakorolok, biztosra szeretnék menni, de a hangversenyen nem erre koncentrálok. Sok kollégámnál érzem úgy, hogy a hibátlan játék kedvéért feláldozzák az igazi mondanivalót és az őszinte zenélést. Pontatlanul persze a régi iskola képviselői sem játszottak, de a lényeg a kifejezés volt. Nekem személy szerint például Horowitz és Richter felvételei jelentettek nagyon sokat. Sokat hallgattam nagy hegedűsöket, énekeseket, zongoristákat és jazzt is. Sajnos ma már sokkal kevesebb időm jut lemezhallgatásra. }