Anne-Sophie Mutter

,Danyiil Trifonov, Hwayoon Lee, Maximilian Hornung,

Roman Patkoló

Deutsche Grammophon 0289 479 7570 0

Még mindig csak huszonhét éves, számos versenygyőzelemmel büszkélkedhet, a 2013-as Carnegie Hall-beli debütálása óta pedig tizenegy albuma jelent meg. A Nyizsnyij Novgorod-i születésű Danyiil Trifonovot generációjának egyik legígéretesebb tehetségeként tartja számon a szakma, a kritikusok rendkívüli technikai tudása mellett kivételes zeneiségét is méltatják. Tavaly különösen termékeny éve volt a zongoraművésznek, hiszen három lemezfelvételt is készített: két kiadványon – egy Rachmanyinov- és egy Schubert-válogatáson – kamarazenészként működik közre, az Evocations című albumnak pedig a főszereplője. A következőkben a két utóbbi CD-ről lesz szó.

A Schubert-lemez borítója szót sem érdemelne, ha a Deutsche Grammophon két sztárjának középpontba állítása csupán a szokásos marketingfogás része lenne: a lemezt meghallgatva azonban bosszúsan konstatáljuk, hogy a képen ábrázolt dominancia a produkcióban is tetten érhető. A borítón egy bőrzsámolyon Anne-Sophie Mutter hegedűművész hasal hableánynak öltözve, mellette a földön, kigombolt fehér ingben Danyiil Trifonov ül, mögöttük – a sötét háttérbe teljesen beolvadva – fekete ruhában áll a felvétel további három közreműködője, Hwayoon Lee (brácsa), Maximilian Hornung (cselló) és Roman Patkoló (nagybőgő). A zavarba ejtő kép többféle asszociációt is kínál, az elsődleges üzenet azonban nyilvánvaló. Feltehetően nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a sztárok és a mögéjük felsorakoztatott, arctalan mellékszereplők közti kontraszttal a kiadó jócskán túllőtt a célon. Az igazán dühítő mégis az, hogy a három fiatal muzsikusnak a Pisztráng-ötösben (A-dúr kvintett, D. 667) is csak a hátsó sor és az apróbetű jut: amellett, hogy a szólisztikus részekben sem tud igazán kibontakozni a brácsa, a cselló és a bőgő tónusa, a kiegyenlítetlen hangzásarányok miatt a kompozíció különleges apparátusából adódó, fantasztikusan kiszélesített hangzástér sem tud igazán érvényesülni. A szólamok közti balansz eltolódásáért nyilván a technikust is felelősség terheli, azonban az interpretációban a schuberti zongora–vonósok felosztással szembemenő zongora–hegedű dominancia egyértelműen Anne-Sophie Mutter rovására írható. Játékának nem ez az egyetlen kifogásolható vonása: a vibrátó nélkül megformált, pianissimo helyeken – például a nyitó tétel kidolgozásának elején, a Scherzo triójában, vagy éppen a 4. tétel első variációjának a zongora témáját kísérő, kissé nyikorgásszerű trilláiban – hegedűhangja kifakul, elveszti fényét.

Bár a lemez második számaként felcsendülő, a zongoraötösnél kiegyensúlyozottabb erőviszonyokat mutató Notturno (Esz-dúr trió, D. 897) előadása – Trifonov kissé nyugtalan kezdő arpeggiói ellenére – jól megragadja a darab mozdulatlan nyugalmát és szemlélődő karakterét, Mutter intonációs bizonytalanságai és csúszós fekvésváltásai épp a legintimebb pillanatokat teszik tönkre. Míg a kvintettben kevésbé tud kibontakozni, a trióban Maximilian Hornung a két sztár méltó partnerének bizonyul. A műsor-összeállítás nélkülöz mindenfajta átgondoltságot vagy koncepciót: a két kamaraművet követően a lemezt egy egyszerű huszárvágással két sláger – a Ständchen Mischa Elman-féle átirata, és az Ave Maria August Wilhelmj és Jascha Heifetz által készített feldolgozása – zárja. A kísérőfüzet szerint a két művet Mutter és Trifonov is kicsit átalakította – a hegedűművész olvasata azonban arról tanúskodik, hogy Mutter nem kíván az átiratokhoz kapcsolódó idejétmúlt, modoros agogikától elszakadni, sőt, az eltorzított ritmusokkal, erőszakos szélesítésekkel és glissandós hangképzéssel kifejezetten ráerősít erre a patetikus előadásmódra. Mivel Trifonovtól távol áll az effajta mesterkélt és dagályos stílus, igyekszik itt is – ahogy egyébként a lemez többi számában is – ízléssel és érzékenyen részt venni a produkcióban. Az általa képviselt józan hangvétel egyfelől ellensúlyozza partnere szélsőséges megnyilvánulásait, másfelől viszont különös ambivalenciát kölcsönöz előadásuknak.

A Schubert-felvétellel kapcsolatban érzett csalódottságunkért Trifonov dupla lemezes Chopin-albuma bőséggel kárpótol: már a programválasztás is elismerésre méltó bátorságról és kreativitásról árulkodik. A pianista nem akarta újabb példánnyal gyarapítani a megszokott válogatáslemezek sorát, hanem olyan műsort szerkesztett, melynek középpontjában ugyan Chopin és művészete áll, a felcsendülő daraboknak azonban csupán a fele származik a komponistától, a többi Chopin zenéje által ihletett kompozíció. Ez az összeállítás nemcsak azért izgalmas, mert közvetlenül egymás mellé kerül az inspiráció forrása és annak a különböző zeneszerzők stílusán átszűrt értelmezése – az első lemezen például a „chopinizmus” határokon átívelő jellegét alátámasztva a német, norvég, amerikai és orosz komponista darabjai sajátos szvitté fonódnak össze – , hanem azért is lenyűgöző, mert ezeknek az alkotásoknak a kontextusában Chopin művei is új megvilágításba kerülnek. A két zongoraverseny esetében ez annál is inkább így van, mivel a kompozíciók a Mihail Pletnyov vezette Mahler Chamber Orchestra közreműködésével a karmester által újrahangszerelt változatban szólalnak meg.

A lemezek súlypontját kétségtelenül a két concerto képezi: az első korongon az f-moll zongoraverseny a Là ci darem la mano dallamára írt variációk, valamint Schumann, Grieg, Barber és Csajkovszkij egy-egy művének társaságában szerepel, a második CD-n az e-moll versenyművet pedig a két zongorára komponált C-dúr rondó, a Fantaisie--Impromptu és Federico Mompou varációsorozata közé illesztette be Trifonov. A concertók azért foglalnak el különleges helyet Chopin életművében, mert a zeneszerző sem a terjedelem, sem az apparátus tekintetében nem írt több ilyen súlyú darabot. Miközben a kompozíciók a zongorista alaprepertoár részét képezik, és a hangversenyek kedvelt és gyakran játszott műsorszámai, a zenekari letét kidolgozottságának és a hangszerelés kialakításának megítélése a zenetörténészek körében mindig is vita tárgyát képezte. Trifonovék az új verzió megalkotásakor kamarazenei hangzásra, valamint a szólista és a zenekar anyagának kiegyensúlyozására és összehangolására törekedtek. Az eredmény vitatható – sokak szemében nyilván maga az ötlet is szentségtörésnek számít –, az azonban kétségtelen, hogy az új verzió hangszínvilága gazdagabb az eredetinél, a szólista és a zenekar között pedig több interakciót enged meg, mint a chopini letét. Az f-moll versenymű elején például kifejezetten üdítően hat a klarinéttal való indítás, és az e-moll concerto záró tételének elején sem kelt ellenérzést a hallgatóban, hogy a téma rövid időre a fúvósokhoz kerül. Bár a megszokottnál lassabb tempók mindkét kompozíció esetében kissé vontatottá teszik az előadást, a Mahler Chamber Orchestra az árnyaltan és magával ragadó természetességgel zongorázó Trifonov méltó partnerének bizonyul.

A chopini nyelvezet által megihletett kompozíciókat hallgatva elsősorban az ejti ámulatba a hallgatót, hogy bár az alkotások együttese a komponista zeneiségét sajátos módon szintetizálja, és könnyen beazonosítható, aránylag homogén Chopin-portrét ad, mindegyikük kicsit más aspektusát ragadja meg a zeneszerző művészetének. Míg a Grieg-darab (Hommage à Chopin, op. 73 no. 5) Chopin zenei világának szenvedélyes, impulzív vonását emeli ki, Csajkovszkij miniatűrje (Un poco di Chopin, op. 72 no. 15) inkább a táncos karaktert helyezi a középpontba, Schumann (Chopin – Carnaval, op. 9 no. 12) és Barber (Nocturne, op. 33) pedig a szerző lírai hangját idézi fel. Az öt hommázs közül terjedelmét és komplexitását tekintve is Mompou 1956-ban készült alkotása (Variations sur un thème de Chopin) a legjelentősebb. Maga az album is a 12 variációból álló sorozat egyik tételének címét viseli: a kompozícióban központi szerepet játszó 10. variáció (Évocation) valójában sajátos „idézet az idézetben”, hiszen az A-dúr prelűd (op. 28 no. 7) témájára épülő sorozatnak ebben a tételében Mompou egy saját művét (Cancion y Danza, no. 6) és a Fantaisie--Impromptu középső szakaszának dallamát dolgozza fel – az már csak hab a tortán, hogy ez utóbbiban a zenetörténészek Beethoven Holdfény-szonátájának hatását vélik felfedezni. A katalán szerző igen sokrétűen tárja fel a Chopin-dallam harmóniai, ritmikai és kifejezésbeli lehetőségeit, és bár a meditatív atmoszférát teremtő első variáció hangvételéhez a virtuóz finálé végén visszatér (Galope y Epílogo), a közbülső tételekben rendkívül sokféle hangulatot és karaktert vonultat fel. Trifonov fantasztikusan átélt és színes előadása a lemez legértékesebb produkciója, mely a zongoristának nemcsak kivételes pianisztikus adottságairól, hanem kísérletező kedvéről és az új utak iránti nyitottságáról is tanúbizonyságot tesz.

A remekül összeállított albumon természetesen a Chopin-művek kiválasztása sem véletlenszerű. Amellett, hogy a zongoraművész számára feltételezhetően fontos szempont volt, hogy a ritkán játszott alkotások mellett a népszerű darabokat szokatlan verzióban tárja hallgatói elé, arra is figyelt, hogy a művek közötti kapcsolódási pontok koherens egésszé formálják a műsort. Trifonov az újrahangszerelt concertók mellett a többi Chopin-számmal is meglepetést okoz a hallgatónak: az eredetileg zongorára és zenekarra komponált, a felvételen szóló változatban elhangzó La ci darem la mano variációsorozatot hallgatva az embert próbáló virtuozitás helyett az előadás improvizatív jellegére csodálkozunk rá, az életmű egyetlen két zongorás művét, a C-dúr rondót az egykori tanárral, Szergej Babajannal való közös játék oldottsága teszi különlegessé, a Mompou-műben felidézett Fantaisie--Impromptu pedig a lassú középrész merészen szabad értelmezésével nyűgöz le. A Chopin-portré talán teljesebb lett volna, ha a válogatás nem csupán a zeneszerző fiatalkori kompozícióiból merít, de ne legyünk telhetetlenek: a személyes hangú, formabontó album egyediségéhez nem férhet kétség. }