Mint sok más kortársamat, engem is Falvy tanár úr vett fel az MTA Zenetudományi Intézetébe tudományos segédmunkatársnak. Nagyméretű irodájában fogadott, a falakat a padlótól a mennyezetig keletnémet rétegelt lemez borította, ami a faburkolat illúzióját keltette, tükrözve az 1970-es, '80-as évek irodaépítési, a hivatalosság reprezentálását szolgáló ízlését. A hosszú iroda ajtóval átellenes végében lévő íróasztala mellett ülve érdeklődött terveim és munkám felől, hangsúlyozva az intézeten belül a különböző kutatási területek fontosságát, egyenrangúságát és egymásra hatásukat. Akkoriban kissé meg is lepődtem, hogy miért lényeges minderre nyomatékkal felhívni egy újonnan belépő kolléga figyelmét (igaz, akkor már néhány éve megbízással végeztem adatbeviteli munkákat a Népzenei Osztályon). Később értettem meg, hogy a tanár úr tudományszervezési, tudománypolitikai krédóját osztotta meg velem, amely igazgatói tevékenységét, döntéseit alapvetően meghatározták.

Miután a Zeneakadémián nem tanított, így a zenetudományi szakos hallgatók személyesen nem ismerték őt, legfeljebb csak munkáival találkozhattak tanulmányaik során, a Codex Albensis hasonmás közreadásával, a magyarországi középkori egyházi költészet remekműveit bemutató és elemző német nyelvű tanulmánykötetével (Drei Reimoffizien aus Ungarn), organológiai tanulmányaival, a trubadúrok művészetét vagy a zenei élet emlékeit és képeit tárgyaló írásaival. Magáért a magyar zenetudományi szakmáért, különösképpen a magyar zenei muzeológia intézményesüléséért végzett munkája, annak eredményei, a tudománypolitikában betöltött szerepe a fiatal kollégák előtt nem volt ismert, és még ma is kevesen tudnak róla. Pedig Falvy Zoltán kitartó, áldozatos és sokszor hálátlan szerepet is vállaló tudomány­igazgatási és -szervezési munkája nélkül ma nem létezne a Zenetudományi Intézet jelenlegi formájában, és nem is működhetne mai helyén, a Táncsics Mihály utcai székházban.

Falvy Zoltán tudományos pályáját az Országos Széchényi Könyvtárban kezdte, majd 1956-tól a Magyar Tudományos Akadémia I. Osztálya zenetudományi referensi posztját töltötte be, aktívan közreműködött a Bartók Archívum, majd 1969-től Zenetudományi Intézet létrehozásában. 1963-tól Szabolcsi Bence mellett tudományos titkár, majd Ujfalussy József igazgatása alatt igazgatóhelyettes 1973-tól 1980-ig. Egy zenei múzeum létrehozásának terve már az ötvenes években is felmerült, de a Bartók Archívum Zenetudományi Intézetté átminősítésének idején Falvy kezdeményezte újból a múzeum létrehozását, amelynek hivatalos megalapítása 1968-ban meg is történt. Ettől kezdve tudatosan végezte az első intézményes zenei múzeum hangszer- és egyéb zenei tárgyú képzőművészeti gyűjteményének létrehozását, gazdagítását. Aprólékos és kitartó munkájának köszönhető, hogy mára országos szinten is jelentős zenei közművelődési tevékenységet lát el az Intézet, zenetörténeti múzeumán keresztül.

1980 és 1998 között az Intézet igazgatójaként pedig elsődleges kötelességnek tekintette, hogy mindezt a tevékenységet az Intézet zenei múltunkhoz, világhírű zeneszerzőinkhez és zenészeinkhez méltó környezetben tehesse. Közreműködésének is köszönhetően már 1969-ben a várnegyedbeli Erdődy-Hatvany-palotát jelölték ki a Zenetudományi Intézet új székházának. Bár időközben, 1974-ben megtörtént a Népzenekutató Csoport és az Intézet egyesítése is, mégis csak tizenöt évvel később válhatott valóra az álom: elkészült a palota felújítása, amelyben az építkezés sorozatos költségcsökkentése ellenére a kor igényeinek, építészeti megoldásainak és lehetőségeinek megfelelően igyekeztek az Intézet hármas funkcióját kiszolgálni. A már egyesített Intézet 1984-ben költözött be a Táncsics utcai felújított épületbe. A kutatás, a gyűjteménykezelés és a muzeológia hármasából a legnagyobb és legkönnyebben elérhető földszinti tereket a zenetörténeti múzeum kapta. Előadó- és koncerttermek is épültek, valamint akkoriban korszerűnek számító, légkondicionálással ellátott raktárhelyiségek a gyűjtemények (kéziratok, magnószalagok, filmek, dokumentumok és a könyvtár) számára. A legfontosabb újdonságot és lehetőséget azonban a kiállítóhelyiségek jelentették, lehetővé téve, hogy a múzeum tulajdonába került történeti hangszerekből és a Bartók Archívum gondozásában lévő hagyatékból is állandó kiállítás nyílhasson. A Zenetörténeti Múzeum létrehozásával Falvy Zoltán teremtett méltó, és reményeink szerint végleges otthont - nem csak a múzeum, hanem egyúttal a magyar zenetudomány elsődleges műhelye, az egyesített Zenetudományi Intézet, a benne dolgozó kutatók, szakemberek és kimagasló nemzeti értéket képviselő gyűjteményei számára is.

Nem csupán fizikailag hozta egy fedél alá az addig különböző épületekben működő intézményt, hanem a szellemi erők egybefogásával szervezeti egységként, kutatóműhelyként is. Ahogy ezt 1998-ban, a 70. születésnapja tiszteletére rendezett konferencián hivatali utódja, Tallián Tibor mondta köszöntőjében: „Amikor e konferenciát terveztem, és elhatároztam, hogy kizárólag a Zenetudományi Intézet munkatársait kérem fel előadásra, kifejezést szerettem volna adni annak, ez az intézet tudatában van, mit köszönhet Falvy Zoltánnak. Szabolcsi és Kodály, az alapítók, Ujfalussy József, az egyesítő után a körülmények és a személyiség sajátos képességei Falvy Zoltánt tették a Zenetudományi Intézet tulajdonképpeni integrálójává."

Már hivatali idejében, de azt követően az elmúlt húsz évben többször is veszély fenyegette a magyar zenetudomány fellegvárát, otthonát, a várbéli palotát. Többen szerették volna más célra hasznosítani az épületet, de eddig még mindig sikerült a Falvy Zoltán által létrehozott többfunkciós egység egyedisége, az általa gondozott gyűjtemények egyedülálló nemzeti értéke és jelentősége okán elhárítani az Intézet mint integrált szervezet végét jelentő próbálkozásokat. A legutóbbi, életművének teljes szétzúzásával fenyegető vészterhes időszakot velünk együtt izgulta végig, és rendszeresen érdeklődött a fejlemények felől. Tavaly augusztus legvégén, már hagyomány szerint köszöntöttük őt a Zenetudományi Intézetben születésnapja alkalmából. Szokásához híven érdeklődött az Intézetről és az épület sorsáról. Szerencsére már elmondhattam neki, sikerült megőrizni jelenlegi méltó helyén azt a sajátos, és nem csak kutatási célokat szolgáló intézményt, amit Zenetudományi Intézetnek hívnak, a világ első számú Bartók-kutatóhelyével, a magyarság első számú népzenei és néptáncgyűjteményével és természetesen a magyar intézményes zenei muzeológiát képviselő zenetörténeti múzeummal együtt. Ennek az izgalmaktól egyáltalán nem mentes időszaknak legfontosabb tapasztalata, amely a jövőre nézve is méltán bizakodással töltheti el a honi zenetudósokat, hogy a Zenetudományi Intézet védelme érdekében a magyarok, zenészek és nem zenészek tudtak egy irányba hatni, akár mint egy nagy család. Sokaknak kell köszönetet mondanunk azért, hogy ma a Zenetudományi Intézet megalapozottan tervezhet az elkövetkező évekre, és Falvy tanár úr abban a tudatban távozhatott körünkből, hogy életműve, öröksége féltett kincs az utókor számára is. }