Már csak kevés idő választ el bennünket attól az egy héttől, melyet a Zeneakadémia rektora tavaly a magyar zenei élet piros betűs ünnepének nevezett. Az idei, immár második Fesztiválakadémia két művészeti vezetője, Kokas Katalin és Kelemen Barnabás addig még Olaszországban és Németországban áll közönség elé. Genovában eljátsszák a hat Bartók-kvartettet, Németországban egy kamarazene fesztiválon vesznek részt. Már úton vannak, az autóban kihangosítva a telefon. A háromhetes Olgát ez egy csöppet sem zavarja: elaludt. A kilencéves Gáspárt sem, az ő fülében zene szól, a tizennégy éves Hanna talán olvas. Mi, felnőttek, távbeszélgetünk. Pontosabban, én először csak ámulok a családi turnén. Kati azonban megnyugtat: a baba nagyon jó, a „nagyok" segítenek, és ő bírja, igen, jól bírja, tele van energiával, boldog kismama. Különben is, Olga babának nem ez az első útja, Bolognában játszottak már két koncertet talán egy héttel az után, hogy megszületett. És a közeledő, általuk alapított és vezetett fesztivál? Azt már előkészítették, amennyire csak lehet.

Minden művésszel minden rendben van, szögezi le Barnabás. „Tudjuk, ki mit fog játszani, kinek mi a teendője. Tavaly még az volt izgalmas, hogy a semmiből hogy lehet megteremteni valamit, most, a második évadot viszont időpont és helyszínváltozással kellett kezdeni." A Zeneakadémia ugyanis az idei nyárra időzítette az orgona beépítését a nagyterembe, ezért kényszerül a fesztivál az első két nap után új helyszínekre: a Vigadóba, a Régi Zeneakadémiára, az Ádám Jenő Zeneiskolába és egy estére a Széchenyi-fürdőbe.

Koncert a Széchenyiben? Igen, barokk a vízben. Akár XIV. Lajosnak, a Napkirálynak az udvarát képzelheti ide az ember. Ezt a közösségélményt mint kiváltságot kapják azok a vendégek, akik a teljes fesztiválra bérletet vesznek. A késő esti lubickolással összekötött zenehallgatás ebben a miliőben egyszerre élvezet a fülnek és a szemnek, miközben a testet kényezteti, felemeli a lelket. Ez az a helyszín, amelynek hallatán biztos, hogy mindenki rögtön felkapja a fejét. De van egy másik, legalább ilyen fontos, ha nem fontosabb új helyszín is.

A IX. kerületi Ádám Jenő Zeneiskola (ahol Kati édesapja az igazgató) gyönyörű épülete ad otthont az I. Fehér Ilona Nemzetközi Hegedűversenynek. Nyolctól - esetleg már akár hattól - tizennyolc éves gyerekeknek, öt korcsoportban meghirdetett korosztályos nemzetközi versenyről van szó. Ilyet Magyarországon még soha nem rendeztek. A szakmabeliek régóta szerették volna, úgyhogy sokan örülnek neki, mondja Barnabás. „Nem volt könnyű megszervezni, de végül sikerült. Nagyon komoly zsűrit tudtunk összerakni, és akárcsak a zsűritagok, a versenyzők is a világ minden tájáról érkeznek."

Nyilván, mondom, például egy olyan tekintélyt, mint az amerikai-izraeli Shlomo Mintz, aki többek között korábbi Csajkovszkij- vagy Erzsébet királyné-versenyek zsűritagja, minden impresszáriónál könnyebben „megszerez" egy olyan művész, aki maga is ebbe a magasan jegyzett kategóriába tartozik. „Nem merném magam velük egy osztályba sorolni" - tiltakozik Barnabás. Kati cáfol. Azt mondja, nagyon is abba a kategóriába tartozik, mint bármelyik a nagy művészek közül. „A dolog lényege éppen az, hogy egyetemista korunk óta, amióta csak fesztiválokra és versenyekre járunk, így kerültünk össze velük. Szoros emberi és művészi barátság köt minket össze a szakma legjavával." Vagyis a művészek nemcsak eljönnek, hanem barátként viselkednek, ami nagyban meghatározza a fesztivál hangulatát.

A két fesztiválvezető azonban nem csak világjáró művész, de egyben tanár is. „Én még tegnap is tanítottam, Olga babával a nagykendőben, ezt sem hagyhatom abba, csak azért, mert kismama vagyok. És ha megkérdezed, tanárként mit tartok a legfontosabbnak, azt mondanám, ma már olyan világot élünk, amikor nem várhatja senki, hogy a sült galamb a szájába repüljön. Egy nagy verseny első díja sem elég, egy kiemelkedő siker, vagy akár egy nagy karmester támogatása sem elég egy teljes pályához. Nagyon fontos, hogy magadnak vívd ki és próbáld megtalálni az utakat. Hogy miként tudsz feljutni a csúcsra, és aztán ott is maradni. Ez pedig nagyon sokban függ a zenésztársaktól és a kapcsolatrendszertől, amit magadnak kell kiépíteni. Az egész fesztivál ezen alapul. Tehetséges fiatalok, pedagógusok és nagy művészek találkozásán."

Szűkítsük most ezt a gyerekek korosztályos versenyére. Miért olyan örömteli ez a szakma számára?

„Magyarország pedagógusok tekintetében még mindig nagyon erős. De hogy ez így is maradjon, ahhoz az is kell, hogy mi is lássuk, mi zajlik külföldön, és a külföld is lássa, mi történik Magyarországon. Tehát egyrészt onnan idehozzuk a tehetséges gyerekeket és pedagógusokat, akik viszik a hírünket, a módszereinket a világ minden tájára. De ugyanilyen fontos az is, hogy azoknak, akik itt élnek, és nincs lehetőségük utazni, hazahozzuk a szakma legjobbjait. Egyik a másikat erősíti és segíti."

Külföldi és magyar pedagógus és növendék, mester és tanítvány, híres és reménybeli művész itt találkozik. És, nem lehet eléggé hangsúlyozni: együtt muzsikál. „Rengeteget számít a példamutatás, ami többek között az együttmuzsikálással is elérhető. Ahogy Barnabás az ő német diákjaival, Kölnben, én a magyar diákjaim mindegyikével kamaráztam már, nem is egyszer. Ugyanez történik a fesztiválon. A tizennyolc év feletti fiatal hangszereseknek és énekeseknek többek között olyan nagy művészek tartanak mesterkurzusokat, mint José Gallardo vagy Shai Wosner (zongora), Shlomo Mintz, Vilde Frang vagy éppen Kelemen Barnabás (hegedű), Atar Arad, Gareth Lubbe (brácsa), vagy Fenyő László, Andreas Brantelid (cselló). A matinékoncerteken aztán hallgatóik velük együtt játszva mutatják meg, mit értek el az együtt töltött napok alatt.

Az egyik matinékoncertet ügyvédekből és orvosokból álló kamaracsoportoknak hirdették meg. Hamar kiderül, hogy nincsen ebben semmi különös. Az amatőr muzsikusok, a kedvtelésből zenélők is beletartoznak abba a körbe, melyet a fesztivál képvisel. Jelenlétük Kokas Katalin szerint a zeneoktatás egyik legfontosabb feladatára mutat rá. „A zeneiskolai tanároknak szeretnénk egy kicsit példát mutatni ezzel is. Hogy az alapfokú zeneoktatásnak nem feltétlenül az a célja, hogy mindenkiből szólista legyen. Ennek egyébként a táncra vagy a testnevelésre is igaznak kellene lenni. Szóval nem mindenkinek kell első osztályú muzsikussá válni, de mindenkinek szeretni kellene zenét, akárcsak a mozgást, mert mindkettő az élet része. E nélkül nem vagyunk teljes emberek. És szerintem óriási dolog, ha valaki végigjárja a zeneiskolát, mint csellista, hegedűs, zongorista vagy más hangszeres, és utána elmegy orvosi, mérnöki vagy bármilyen más pályára; de felüdülés vagy feltöltődés marad számára az, hogy továbbra is előveszi otthon a hangszerét, összejár a barátaival, és zenélnek. Végül is ez a kamarazenélés lényege, ezekért az élvezetet adó együttlétekért, találkozásokért, együttmuzsikálásokért írták a kamaraműveket. Mi, profi zenészek ezzel is tanulhatunk az amatőr együttesektől. Átvehetjük azt az örömteli muzsikálást és improvizációs hangulatot, ahogy, mondjuk; egy orvoskvartett összeül, és élvezetből zenél. Hogy a hideg profizmus, a maximalizmusra való törekvés ne zárja ki, vagy nyomja el a muzsikálás élvezetét, örömét."

A fesztiválprogramban felbukkan egy angol szó, ami egyébként már tavaly is jelen volt: lecture. Miért nem nevezzük magyarul előadásnak? Mert ezek nem egyszerűen előadások. Barnabás és Fenyő László Kodály-duója például úgy zajlik majd, hogy ez a két fiatalember kiáll a színpadra, kezükben hegedű, illetve cselló, és egymás szavába vágva beszélnek egy adott műről - Kodály-év van, tehát Kodály-darabról -, és azonnal mutatják is, amiről beszélnek. Lehet ez keletkezéstörténet, technikai megoldás, akármi. A közönség közben bármikor közbekérdezhet. És az adott művet az esti koncerten annak rendje és módja szerint előadják. A szervezők most is nagy érdeklődésre számítanak. Tavaly Kocsis Zoltánnak a Bartók-vonósnégyesekről tartott lecture-jét át kellett vinni a Solti-teremből a Zeneakadémia nagytermébe, annyian voltak rá kíváncsiak. Kelemen Barnabás külön felhívja a figyelmemet arra az alkalomra, amikor Shai Wosner mutatja majd be Schubert utolsó szonátáit. Különleges csemegének ígérkezik.

Ott vannak aztán a kerekasztal-beszélgetések, amelyek itt nem csak szigorúan véve a zenéről szólnak. Komlósi Ildikó például az édesanyjával együtt jön el, hogy együtt mutatkozzanak be és válaszoljanak az érdeklődők kérdéseire Nyilván kiderül majd, hogy egy világhírű művész pályájának alakulásában mit jelent a mögötte álló édesanya, és fordítva, az anya hogyan irányítja, hozza létre, kezeli ezt a helyzetet. Megint csak a példamutatás, mondja Kokas Katalin.

„Az egész fesztivál egy kicsit arról szól, mi kell ahhoz, hogy egy művész sikeres legyen. Végül is minden ott indul, hogy a szülő beíratja a gyerekét a zeneiskolába. A pedagógus mellett a szülői háttér az, ami nélkül soha nem születik meg az a művész, aki a közönséget el tudja varázsolni."

A Fesztiválakadémia leginkább hagyományos részét a csúcspontot jelentő esti koncertek alkotják. Itt is akad persze meglepetés. A Kocsis Zoltán emléke előtt tisztelgő, Átváltozások című nyitókoncert, vagy a Világok hangja, népek zenéje című hangverseny, amely azt illusztrálja, hogy minden klasszikus zene az ősi gyökerekből származik, ezért lehet helye egy ilyen fesztiválon a cigányzenének és a magyar népzenének is.

Az első estét kivéve minden koncert előtt 45 perccel nyitva állnak az aktuális terem ajtói. „Remélhetőleg sok-sok embert vonz majd, hogy megtanulunk két könnyű Kodály-kórusművet. Nem kell ehhez sem semmilyen előképzettség, bőven elég az a tudás, amit az ember az általános iskolából hozott. Titokban a zenészek is gyakorolják az esti vacsorákon ezeket a kórusokat. A lényeg: ahogy a végén általában minden összetalálkozik és értelmet nyer, itt is lehullik még az a kis láthatatlan fal is a közönség és a művészek között, és mindannyian együtt énekelünk. A záró koncert egyik fontos száma lesz ez. Azoknak is élmény, akik talán csak erre az egy koncertre jönnek el, még inkább azoknak, akik pár napot rászánnak arra, hogy átmossák a lelküket. Néha jó kiszakadni ebből a 20-21. századi őrületből, és szánni annyi időt a lelkünkre, hogy elvarázsolódhassunk. És találkozhassunk olyan emberekkel, akik hasonló módon ráhangolódnak erre."

A zenére való ráhangolódást nem lehet túl korán, és soha nem túl késő elkezdeni. Márpedig példamutatással nem csak a fesztivál szolgál, hanem személyes életükkel annak létrehozói is. Könnyű nekik. Kodály, ugye, azt mondta, a zenei nevelést a gyermek születése előtt kilenc hónappal célszerű elkezdeni. Kokas Katalin és Kelemen Barnabás családjában ez a nagymamák születése előtt kilenc hónappal kezdődött. Nem ezen a fesztiválon kezdi majd megszokni a zenét a háromhetes Olga sem, aki szépen átaludta ezt a telefonbeszélgetést. Még meg sem született, amikor Kati Rómában eljátszotta vele Bartók hat vonósnégyesét. Igaz, bizonyos tételeire a baba kifejezetten elutasítóan reagált. Őt ez meglepte. Akkor fogta fel, hogy azokban a tételekben milyen elképesztő keménység és fájdalom van, amikor a baba egyértelműen mutatta, hogy ez sok neki." Emlékszik-e rá majd, ki tudja?

Hanna néhány éve megnyerte az országos zongoraversenyt, Gáspár nemrégiben az országos hegedűversenyt, legfiatalabbként az első korcsoportban, nemzetközi versenyekről is első, második díjakat hoz haza, és sokszor játszott már komoly koncerteken a szüleivel. Mit mondjunk még a példa erejéről?

Egyelőre várjuk a második Fesztivál­akadémiát. }