- Júliusban lesz 85 éves, Isten éltesse sokáig! Ám a születésnap csak egyik apropója annak, hogy beszélgetünk. A másik egy könyvújdonság, a Wolfgang Amadé Mozart - Válogatott levelek és dokumentumok című kötet, amely Kovács János 1961-ben megjelent Mozart-breviáriumának átdolgozásával és kibővítésével készült, az ön szerkesztésében.

- Örülök, hogy nem a 85. születésnapról beszélgetünk, mert az előző idős kori évfordulókról a Muzsika mindannyiszor megtisztelő módon megemlékezett. Egyébként is, ilyenkor mindig Szőllősy Bandi mondása jut az eszembe: „a kor nem érdem".

- Ha az ember végignézi produktív pályájának publikációit, amelyek jelentős része Bartókról, illetve a Kelet zenéjéről szól, úgy tűnik föl, Mozart új szereplő.

- Amikor nyugdíjba mentem, több időm lett zenét hallgatni. Koncertre kevesebbet jártam, CD-n és DVD-n viszont rengeteg zenét hallgattam és hallgatok. Nagy élményt szerzett a William Christie-nek köszönhető Rameau-reneszánsz. Évtizedekig ültem a Zeneakadémia könyvtárának vezetői szobájában, a fejem fölött ott porosodtak a Rameau-kötetek, melyekbe bele se néztem, Szabolcsi Bence ugyanis azt mondta, hogy ebbe a zenébe már nem lehet életet lehelni, letűnt világ. Most pedig azt látjuk, hogy Rameau egyre népszerűbb, operáiból csodálatos előadások születnek, ahogyan a nagy Händel-művek újjászületése is az elmúlt néhány évtizedben valósult meg. A másik, talán még nagyobb élmény egy régi szerelem új fellángolása: Mozart. Zongoraversenyeivel, Malcolm Bilson előadásában, Gardiner vezényletével például nem tudtam és nem tudok betelni. Ha úgy vesszük, zenetörténészi pályám is Mozarttal kezdődött, első publikációm róla szólt, mivel a Zeneakadémiát Szabolcsi osztályában végeztem, és az ő ösztönzésére a hallgatók (Kroó György, Kovács János, Pándi Marianne és én) közösen megjelentettünk egy Mozart operái című kötetet.

Az utóbbi időben Mozart leveleit kezdtem újraolvasni, és a néha kissé poros jegyzeteket látva az az ötletem támadt, hogy érdemes lenne ismét foglalkozni ezekkel a levelekkel. Mozartról az utóbbi időkben igen jó új biográfiákat adtak ki magyar fordításban, ám az utolsó magyar nyelvű Mozart-levélgyűjtemény több mint ötven éve jelent meg. Akkor szinte egy időben két kötet is, Mozart bécsi levelei Gedeon Tibor fordításában a Gondolat Kiadónál 1960-ban, és Kovács János Mozart-breviáriuma a Zeneműkiadó repertoárjában 1961-ben. Magam 2013-ban először a Gondolat Kiadóval tárgyaltam a bécsi levelek újrakiadásáról, végül a Rózsavölgyi főszerkesztője, Fazekas Gergely a Kovács-féle Breviárium új, átdolgozott és bővített kiadásának ötletét fogadta el. Ennek azért örültem különösen, mert ebben a változatban az apa, Leo­pold Mozart levelei, továbbá más korabeli emlékezések és dokumentumok is helyet kapnak. Leopold salzburgi barátjának, Lorenz Hagenauernak küldte útibeszámolóit. Három és fél évig tartó európai körútjukon csodálatos képességű két gyermekét, Maria Annát és Wolfgangot mutatta be fejedelmi, királyi és arisztokrata udvarokban. Ha ezek a levelek nem maradtak volna fenn, egy angol tudós, Daines Barrington leírásán kívül szinte semmit nem tudnánk a csodagyerekek tehetségének megnyilvánulásairól, különösen Wolfgang elképesztő zenei teljesítményeiről. Ugyanakkor az édesapának volt szeme arra, hogy „turistaként" is szétnézzen, színesen számol be tájakról, épületekről és festményekről is. Talán még ennél is fontosabbak későbbi, felnőtt fiával váltott hosszú levelei. Ugyanis ha kizárólag Wolfgang szövegeit olvassuk, azokból nem derülnek ki - vagy csak utalás formájában vannak jelen - azok a megrendítő viták, amelyek nem hiányoztak kettejük kapcsolatából.

- Leopold már-már grafomán volt.

- Valóban az volt, elegánsabban szólva leveleivel tudatosan próbált az episztoláris irodalomnak abba a vonulatába besorolni, amelyhez bőven láthatott német és francia példákat.

A levélgyűjtemény átdolgozását az is indokolta, ami egyben meg is könnyíti a mai kutató munkáját: ma kedvezőbb forrásanyag kínálkozik, mint a hatvanas években, mert azóta létrejött és hozzáférhető a Bauer-Deutsch-féle nyolckötetes levél-összkiadás és Deutsch hatalmas dokumentumgyűjteménye. Magam is már ezekből válogattam, azzal a céllal, hogy bővítsem a régi anyagot. A főszerkesztő azzal a szempontommal is egyetértett, hogy a válogatás szerkezete ne tematikus legyen, mint Kovács breviáriuma, hanem kronologikus. Ezt azért tartom nagyon fontosnak, mert ilyen módon az olvasó számára jól követhetően egymás mellé kerülnek a szembenálló tervek, vélemények, szándékok. Újdonsága még a kötetnek, hogy megjelennek benne Wolfgang augsburgi unokahúgának, Maria Anna Theklának írt, meglehetősen „disznó" szövegeket tartalmazó levelei. Ezeket az „unokahúgocskának" címzett, sokáig tabunak tekintett ún. Bäsle-leveleket Kovács János nem merte közölni, azzal az indoklással, hogy nem tűrnek nyomdafestéket.

- Ezek közül a „Húgocska-levelek" közül néhány megjelent már Hildesheimer Mozart-könyvének magyar kiadásában, később pedig a 2000 című folyóiratban, Báthori Csaba leleményes és virtuóz fordításában.

- Először én is át akartam venni Báthori fordításait, de a levelek szerkesztése közben változtatnom kellett az elgondoláson, mert ő a fordításban Mozart rossz helyesírását is mintegy rekonstruálta magyarul, és ez olyan stílusú szöveghez vezetett, ami a mai olvasóban azt a benyomást keltheti, hogy Mozart műveletlen ember volt, aki még helyesen írni sem tudott.

- Mozart nem szorul a védelmünkre, de a német helyesírás egységes szabályai mintegy hetven évvel később keletkeztek, amikor Konrad Duden megalkotta híres szótárát. Addig helyesírás dolgában a Luther-biblia lehetett a legfontosabb kútfő. Mindenesetre fontos fordítói döntés, hogy archaizál-e, érezteti-e valamilyen eszközzel, helyesírással, szóhasználattal a szöveg korát. Tanár urat milyen elvek vezették e döntésében?

- Megnéztem ebből a szempontból Jemnitz Sándor klasszikus Beethoven-fordításait. Ő az előszóban szóba is hozza Beethoven ugyancsak rossz vagy pontatlan helyesírását. Beethoven például kisbetűkkel írta a főneveket, nagybetűket pedig akkor használt, amikor ki akart emelni valamit. Jemnitz azt írja, hogy ha valamit mai olvasónak szánunk, nem szabad az eredeti helyesírást rekonstruálni. Én azt kurziváltam, amit Leopold vagy Wolfgang aláhúzott, hogy jelezzem, maga a levélíró mit tekintett fontosnak. Amúgy - erről az előszóban írok is - tartottam magam Kovács János fordítói elveihez, azaz hogy Mozart levélírói nyelvezete nagyon is hétköznapi volt. Mozart ettől csak néhány alkalommal tért el, amikor érezhetően mesterkélt modorban írt vagy olaszra váltott. A legmeghökkentőbb, leghíresebb stílusváltás természetesen a kilenc, ürülékkel tréfálkozó unokahúg-levélnél vehető észre, ám nagyon fontos itt azonnal megjegyezni: nem kizárólag Mozart használta szívesen a szkatológia témakörébe tartozó kifejezéseket, hanem azok szinte kötelező társalgási témául szolgáltak abban a korban. Hat húgocska-levélből csináltam új fordítást, összesen pedig húsz saját fordítással egészítettem ki a Kovács János által közölteket. És másoktól is átvettem néhány jó fordítást, például e mostani beszélgetés kérdezőjétől is.

- Említette, hogy a Kovács János-féle régi breviárium szerkesztési elveivel ellentétben kronologikus sorrendbe állította a leveleket. Érdekes volt így olvasni ezeket a szövegeket, amelyek közül sokat ismertem korábbról, hiszen Leopold leveleivel és a melléjük helyezett dokumentumokkal együtt a korábbinál jóval plasztikusabb kép rajzolódik ki Mozartról és apjáról, valamint kettejük viszonyáról. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy ez akár egy fejlődésregény vázlata is lehetne.

- Amikor Mozart 1777-ben anyjával elindult München és Mannheim érintésével Párizsba, szigorúan tartotta magát az apai követelményhez, és két-három naponta írt haza. E levelekben a megszólítás és a búcsúzás nagyon kedves és udvarias, a fiú hangja engedelmes, mígnem eljött az első összeütközés, amikor beleszeretett Weber Aloysiába. Kalandos itáliai terveket szőtt a Weber családdal, és az apát, Fridolin Webert, a másod-harmadrangú énekest, kottamásolót és színpadi súgót saját apjához hasonlította: Amikor vele utazom, az éppolyan, mintha a Papával tartanék. [...] Emiatt szeretem annyira, mert a külsejétől eltekintve nagyon is a Papára hasonlít, szakasztott olyan a jelleme meg a gondolkodásmódja. Leopold ezen az összehasonlításon és az ábrándos útiterven felháborodott - tegyük hozzá: teljes joggal -, és egyik jellegzetesen hosszú levelében kemény intést fogalmazott meg: El veled Párizsba - aut Caesar, aut nihil, Wolfgang pedig szerencsére szót fogadott. De Párizsból visszatérve egyre kevésbé hallgatott az apai szóra. Mannheimi leveleiből kitetszik, mennyire felszabadultan érezte magát ott, és mennyire nem kívánkozott haza.

Igencsak érdekesek az Idomeneo komponálásakor, tehát 1780 novembere és 1781 januárja között váltott írások, amelyek a meglehetősen ritkán előforduló műhelynapló-szerű levelek közé tartoznak: szakmai kérdésekről konzultálnak, apa és fia között ekkor nagy egyetértés mutatkozik. 1781 márciusától, vagyis Mozart bécsi megtelepedésétől kezdve azonban a kép jelentősen megváltozik. Bár a megszólítások és búcsúzások formulái mozdíthatatlanok („Mon très cher Père! és az „ewig gehorsamster Sohn"), a közéjük szorított szabad véleményekből is kiderül, hogy Mozartot korántsem nyomta el annyira az édesapa, ahogy azt Shaffer és Forman az Amadeus-drámában és a filmben mutatja, hanem kimondottan lázadó fiúvá nőtt fel. Erre David Schroeder amerikai zenetudós Mozart, a lázadó című tanulmánya is rámutat. A levelekből is az derül ki, hogy miközben nagy híve volt az apjának, akitől húsz éven keresztül egy pillanatra sem volt távol, valósággal felszabadult, amikor 1777-ben csak édesanyja kíséretében indult el Párizsba. Úgy gondolom, tulajdonképpen akkor kezdődött el jellemének az a fejlődése, amelyből később, bécsi éveire saját személyisége kialakult. És nagyon is érthető, hogy ő, aki bejárta Európát, és királyok, hercegek hízelegtek neki nem mindennapi képességeit dicsérve, nem volt hajlandó elviselni azt a durva és megalázó bánásmódot, amelyben Colloredo salzburgi hercegérsek részesítette.

A biográfiák ismerői számára mindez nem újdonság, de a levelek személyessége sok részletet, árnyalatot is elárul. A hercegérsekkel való szakítás miatt ugyanis apjával is élesen szembekerült, aki egyébként is ellenezte Bécsbe költözését, ahogyan később Aloysia húgával, Constanzéval kötendő házasságát is, olyannyira, hogy az atyai jóváhagyás csak az esküvő után érkezett meg. Vagyis Mozart a beleegyezés reményében, de apai engedély nélkül nősült meg. Konfliktusuk talán legszomorúbb momentumát egy levélidézettel szeretném bemutatni. Itt jegyzem meg, hogy Leopold 1781-től keltezett leveleit nem ismerhetjük, mert azokat az özvegy Constanze - miközben a család ezernyi levelét gondosan megőrizte - a rá vonatkozó, nyilván kedvezőtlen részletek miatt megsemmisítette. Tehát Leopold már a Szöktetésbemutatója, 1782. július 12 előtt megkapta fiától az opera partitúráját, de - miként Wolfgang levele mutatja - érthetetlen módon reagált. „Ma kaptam meg 26-i levelét - írja Mozart apjának július 31-én -, de hogy ilyen közönyös, hideg levelet kapjak az operám jó fogadtatásáról szóló híreimre, arra valóban nem számítottam. A saját érzelmeim után ítélve azt hittem, égni fog a vágytól, hogy a csomagot kibontsa; hogy minél előbb lássa fia művét, amely Bécsben nemcsak egyszerűen tetszett, hanem oly zajt csapott, hogy a közönség mást már nem is akar hallani, és a színházban tolong a nép. Tegnap játszották negyedszer, és pénteken megint adják - de Önnek nem volt rá ideje..."

Azt hiszem, ez az apa csak odáig jutott el, hogy fia különleges tehetség, aki előkelő udvari állást érdemelne, de hogy ő a kor legnagyobb zeneszerzője, arról fogalma sem volt. Ahogy az is furcsa kettejük kapcsolatában, hogy Leopold csak 1785-ben látogatott el Bécsbe. Mozart akkor művészi és anyagi sikerei csúcsán állt, így a meglehetősen anyagias apa elégedetten számolhatott be Nannerlnak, a lányának: „Hogy fivérednek szép lakása van, mindazzal ellátva, aminek egy jó lakáshoz tartoznia kell, azt abból is gondolhatod, hogy 480 gulden házbért fizet." Az is jellemző, hogy Mozart apjának írt levelei 1784-től kezdve meglehetősen ritkulnak, 1786-ból egyetlen egy sem maradt fenn, 1787-ben pedig épp csak elbúcsúzik a májusban örökre eltávozótól.

- Nem lehet, hogy sok minden elveszett, megsemmisült, és azért nem maradt meg? Mennyire lehetünk biztosak abban, hogy ez a viszony alakulását mutatja, s nem csupán a véletlen műve?

- Az összkiadás azokat a leveleket is listázza, amelyek elvesztek, ezért ténynek tekinthető, hogy a korábbihoz képest ekkor már sokkal kevesebb levél fordult meg közöttük. Leopold leveleinek címzettje ezekben az években főképp a Sankt Gilgenbe férjhez ment Nannerl.

Mindenesetre a Mozart-levelekből kikerekedő kép különbözik az emberek fejébe ültetett - olykor hamis - Mozart-képtől. Egy gyakorlatias, szinte közöttünk élő, a családjával és általában a környezetével nagyszerűen kommunikáló ember portréját látjuk, akinek levelei mentesek az olyan romantikus vagy fellengzős gondolatoktól, mint amilyenekre a később élő zeneszerzők leveleiben bukkanhatunk. Mozart örökkévaló, ám - a mai olvasó szerencséjére - leveleiben fütyült az örökkévalóságra. }