{ CSENGERY KRISTÓF

Pannon Filharmonikusok, Bogányi, Korsten

Brahms és Dvořák művei jól megférnek egy hangverseny műsorán: a két kortárs és barát közül az idősebb és nagyobb tekintélyű örömmel ismerte el fiatalabb pályatársa tehetségét, támogatva őt karrierjében. Esztétikai elveik sem álltak távol egymástól: néhány művében Dvořák Brahms követőjének bizonyult. Az a Brahms- és Dvořák-kompozíció, amely a Pannon Filharmonikusok decemberi hangversenyén megszólalt, sorsában is hasonlít egymásra: mindkettőt rögös út vezette el a sikerig. Brahms d-moll zongoraversenyének (op. 15 ‒ 1858) a mű befejezését követő években, valahányszor csak felhangzott, újra és újra rideg elutasítás jutott osztályrészül, s évtizedeknek kellett eltelniük, míg a közönség elfogadta és megszerette ezt a máig méltatlanul ritkán játszott alkotást. Dvořák 6. szimfóniájának (op. 60 ‒ 1880) sem volt éppen felhőtlen gyerekkora: bár szerzője a Bécsi Filharmonikusoknak ajánlotta a művet, a zenekar csak keletkezése után több mint hatvan évvel, 1942-ben szólaltatta meg a Hatodikat, amely ma sem fürdik az elismerés fényében: utóbbiból sokkal több jut a népszerűbb Nyolcadik és Kilencedik számára.

A d-moll zongoraverseny egyaránt követel nagy erőt és jelentős állóképességet előadójától: a sok hatalmas, telt fortissimo akkord, a mű pianisztikus írásmódjára gyakran jellemző szimfonizmus az előbbit igényli, a terjedelmes kompozíció pedig a maga „hosszú távú igénybevételével" az utóbbit. Bogányi Gergely mindkét követelménynek fölényesen tett eleget: zongorázása meggyőző erőt mutatott fel, megteremtve a műtől elválaszthatatlan pátosz és heroizmus fizikai feltételeit, ugyanakkor a művész tartósan is állta a hosszú tételek próbáját kontrollal, virtuozitással. Csengő hangon, érzékeny billentéssel zongorázott, játékát a legbonyolultabb faktúrájú részletekben is pontos, részletezőn igényes kidolgozás, árnyalt dinamika és érzékeny hangsúlyozás jellemezte. Legfőbb előadói erényének azonban azt éreztem, hogy a kifogástalan kivitelezésen túlmutatva sikerült megteremtenie a három tétel hiteles atmoszféráját: a nyitó Maestoso drámaiságát és fennkölt tra­gikumát, az Adagio bensőséges, átszellemült vallomáskarakterét és a  ro­busztusan mozgékony rondófinálé (Allegro non troppo) szilaj lendületében megjelenő, tántoríthatatlan eltökéltséget. Formátumos tolmácsolásban hallhatta tehát Brahms remekművét a közönség, amelynek tapsa ráadást is termett: Bogányi Ger­gely Chopin Desz-dúr („Perc") keringőjét (op. 64/1) játszotta el köszönetképpen.

A pretoriai születésű, hegedűsből lett karmester, az egykori Galamian-, majd Végh-növendék Gérard Korsten (1960) nem újonc a magyar hangversenytermekben: korábban több mint féltucatnyi alkalommal lépett fel a Fesztiválzenekar vendégeként, de a hazai vidéki együttesek közül sem kizárólag a Pannon Filharmonikusoknál vendégeskedett: hallhatta már a Győri Filharmonikusok közönsége is. Tisztességes muzsikus, aki nem kedveli a magakellető hókuszpókuszokat, ehelyett tárgyszerűen kommunikál zenészeivel és a lényegre figyel. Mozdulatai nyomán nem született meg a „nagy egyéniség" jelenlétére jellemző, különleges légkör ‒ de hát a nagy egyéniségek ritkák, mint a fehér holló, a szolid szakmaiság és választékos ízlés azonban, amelyet Korsten képvisel, elismerésre méltó és hasznos. Brahms darabja, amellett, hogy versenymű, valóságos szimfónia is (igaz, nem négytételes, mint a szimfóniaműfajhoz még közelebb álló B-dúr zongoraverseny): Korsten, amellett, hogy alkalmazkodón vezényelt, a mű zenekari lehetőségeit is kiaknázta. Dvořák Hatodikjából nem sikerült minden érdekességet felszínre segítenie: a mű közelmúltbeli budapesti interpretációtörténetében izgalmasabb volt ugyanebben a te­remben, 2015 decemberében Jiří Bělohlávek és a Cseh Filharmonikusok olvasata, amely a műben megnyilvánuló élénk Brahms-élményt (a 2. szimfónia olykor már-már áthallásként érvényesülő hatását) erényként és különlegességként tudta tálalni ‒ ugyanez most inkább a mű gyengéjeként revelálódott. De így is sok szép mozzanat akadt a figyelmes, igényes előadásban: a nyitó Allegro non tanto energiája, sűrű, telt hangzása, sok markáns hangsúlya és rézfúvóinak zengése; az Adagio lágy tónusa és sok szelíd fénye (ugyanitt szép fuvolajátékot hallottunk); a mű legkiválóbb (és a többivel ellentétben valóban dvořákos) tétele, a Furiant telivér energiája és robusztus népiessége, a finálé ellenállhatatlan sodrása. 2016. december 16. - Müpa. Rendező: Pannon Filharmonikusok }

{ KUSZ VERONIKA

Farkas, Baráti, Guzzo, Bor, Várdai

„Magam sem tudtam volna jobban megírni" - mondta állítólag az idős Johannes Brahms az ifjú Dohnányi Ernő c-moll, utóbb a jelentőségteljes „op. 1" számmal ellátott zongoraötöséről. A kutatás persze kiderítette, hogy az „állítólag" inkább „majdnem biztosan nem"-et jelent. Dohnányi időskori interjúiban mintha már maga is szándékosan küzdött volna a tőle függetlenül viruló legendával, amikor többször hangsúlyozta: Brahms igazából nem neki, illetve neki legalábbis nem mondott véleményt a darabról (bár magáért beszélt a tény, hogy előadatta a bécsi Tonkünstlerverein hangversenyén). Ugyanakkor nem véletlen, hogy Doh­nányi első opusza kapcsán az­óta is mindig Brahmsot emlegetjük: a 17 esztendős szerző életkorát meghazudtolóan mesteri mű sok tekintetben magán viseli a német ideál hatását. Bartók Béla - aki egyébiránt önéletrajzában az őt inspiráló művek közt sorolta fel Dohnányi c-moll kvintettjét - konkrét tematikus párhuzamokat is kimutatott egy Geyer Stefihez írt levelében, köztük azzal az f-moll kvintettel (op. 34) való motívumrokonságot is, mely a Rádió Már­­ványtermében megrendezett „A kamarazene remekei" című sorozat estjén a Dohnányi-darabbal együtt hangzott el. Bartók végül azonban arra a konklúzióra jutott, hogy Doh­nányi „formailag teljesen tökéletes mű"-ve „dacára a sok »támaszkodás«nak [...] mindig frissen fog hatni" - és ezt a megállapítást a most szerzett tapasztalatok is feltétlenül igazolták.

Igaz, egy olyan gárdától, amely Farkas Gáborból (zongora), Baráti Kristóf­ból, Giovanni Guzzóból (hegedű), Bor Péterből (brácsa) és Várdai Istvánból (cselló) áll, semmiképp nem számíthattunk unalmas és poros előadásra. Interpretációjuk pontosan olyan volt, mint amilyennek a közönség (el)várta: nagystílű, fűtött, hangulatos és fesztelen. Az utóbbit külön hangsúlyoznám, ugyanis a rádiófelvétel kötöttségei ellenére a koncertet igazán felszabadult és mesterkéletlen atmoszféra jellemezte, s az egész úgy hatott, mint egy baráti összejövetel valamiféle régimódi szalonban lelkes és beavatott hallgatósággal. Így aztán nehéz kritikai észrevételeket tennem, s minthogy bírálatot nincs is okom megfogalmazni, inkább csak néhány, mozaikszerű élményt rögzítek. Elsőként például azt, hogy Farkas Gábor bizonyos nagyvonalú gesztusai a Doh­nányi-kvintett általam minden eddig hallott - nem is kevés - előadásánál jobban emlékeztettek a szerző játékának utánozhatatlan eleganciájára. Szívesen emlékszem vissza arra a tu­da­tosságra is, ahogy a zenészek a szólamok pillanatról pillanatra változó hierarchiájára ügyeltek, és kimondottan elbűvölő volt, ahogy a különböző imitációs, illetve fugatós sza­ka­szok­ban cinkosan egymásra mo­solyogtak. Nem lehet elfelejteni azt sem, ahogy roppant fűtött és izzó előadásuk olyan hatalmas hangzást hozott létre, mintha zenekart hallanánk.

Minden egyes tételt rendkívül átéltnek éreztem, s mindnek olyan erős sodrása volt, hogy a pillanatnyi hibákat is elfedte, lényegtelenné tette. A Brahms-darab scherzóját például azzal a megjegyzéssel ismételték meg ráadásként, hogy „mindenkinek nyugodtabb estéje legyen". Gyanítom azonban, hogy a közönség ettől függetlenül is boldogan tért volna haza, bár a ráadás kétségkívül még tökéletesebben szólt - így talán a legjobb volt az összes tétel közül. A Doh­ná­nyi-darabból ugyanakkor a finálé nyerte el leginkább tetszésemet, melynek ritmusát - ha már levelére hivatkoztunk fentebb - Bartók a legeredetibbnek vélt, s szemlátomást Barátiék is nagy örömüket lelték benne. Végül egyetlen mozzanatot említenék meg: a Dohnányi-kvintettben, azaz a koncert első felében Gio­vanni Guzzo játszotta az első hegedű szólamát, Brahmsra azonban cse­réltek Barátival. S minthogy a magyar művészt karizmatikusabbnak gondolom, e kétféle szólambeosztás érzésem szerint kissé más hangzási arányokat adott az előadott daraboknak: a Doh­nányi-kvintettben megerősödtek a bel­ső szólamok, s izgalmasan feszegették a textúrát, míg a Brahmsban talán lendületesebb volt a vezetés. Színvonalában, élményszerűségében azonban szerencsére semmiféle különbség nem volt a két előadás között. 2016. december 13. - Magyar Rádió Márványterme. Rendező: MTVA Kulturális Főszerkesztősége }

{ MALINA JÁNOS

Les Arts Florissants, Christie

Nyilván a karácsonyi ünnepi kínálat fényét óhajtotta emelni a Művészetek Palotája az inkább a húsvéthoz köthető Händel-oratórium, a Messiás sztárprodukciójának adventi forgalmazásával. William Christie és a Les Arts Florissants mindenesetre ezúttal sem okozott csalódást, és az öt énekszólista is rendkívül érett és kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott. Igazából egyetlen szempontból lehetett oka a panaszra a közönségnek: nem elég, hogy a háromrészes oratórium második részét vágta kettőbe az egyetlen szünet, de ezen belül a hosszú passiójelenetet is kettészelte. Megbékélni nem lehet azzal az ostoba és merev gyakorlattal, hogy „minden előadás két, nagyjából hosszúságú részre oszlik", még ha kénytelenek voltunk is hozzászokni. Ez az eljárás azonban már tényleg érthetetlen volt.

A többi azonban ragyogóan ment. Jóllehet a keresztrefeszítés drámája áttöri ennek az alapjában szemlélődő jellegű műnek a rendkívül egyéni karakterét és kereteit, az elő­adás sikerrel hangsúlyozta a Messiás har­monikus és összefoglaló, hogy ne mondjam, dantei jellegét, végső optimizmusát. Talán ezzel a szándékkal is összefügg, hogy ritkán hallottam Christie zenekarát, vagy általában: bármelyik régi hangszeres együttest ilyen telten, ilyen lekerekítetten-összeforrottan megszólalni. Míg az emelkedett, nagy hangtömegeket megmozgató pillanatokban a hangzás, a zenélés a legkevésbé sem volt híján az erőnek, ebben a hangzásban semmi sem volt éles, legfeljebb zengő, mint a ragyogó trombitások hangszerei. Az említett, legszélesebb értelemben vett harmónia tehát egyaránt jelen volt az egész mű folyamatában és minden egyes pillanat hangminőségében.

William Christie - Posztos János felvétele /MÜPA 

Az interpretáció következő alaperénye a részletek elmélyült ismerete, és a bennük rejlő zenei lehetőségek, karakterek, effektusok megragadása. Christie karmesterként egyszerű, bár hatásos eszközöket használ - ami átgondolt és kifinomult, az a mögötte rejlő zenei elgondolás. A Les Arts Florissants zenekara és kórusa pedig pontosan meg tudja valósítani vezetőjének elképzeléseit. Kézenfekvő példa erre az első rész pasztorális hangszeres betétszáma, a „Pifa", amelyet a legkevésbé sem rutinból, hanem a szordinált vonósokból és a különösen érzékien játszó oboákból kikevert, különleges és hallatlanul szívhezszóló hangszínnel szólaltattak meg. Vagy, ami a kórust illeti, már a „Halleluja" minden eksztatikus jellegével együtt is hajlékony, „rajzos" megformálása, a tételben rejlő kontrasztok kiaknázása, a hangszeres közbevetések szinte fájdalmasan lágy karaktere is azt bizonyítja: a Les Arts Florissants maga is minden zenei pillanat sajátszerűségére koncentrál.

Hasonlót mondhatunk az est szólistáiról is. Az első szoprán, Emmanuelle de Negri könnyű és üde hangja nagyon is biztos formálással és agogikával, a ritmika erőteljességével találkozik. Katherine Watson hangja tel­tebb, puhább, sötétebb; jóllehet a gyönyörű hangszínhez egy kissé túlhajtott, néha már operettesen ható vibrato tartozik, ezt észre sem vesszük, amikor egy-egy szerteágazó händeli dallamot bont ki végtelen nyugalommal és kivételes vonalérzékkel. Az alt szólamot éneklő kontratenor, Carlo Vistoli számára szólamának alsó hangjai kissé mélynek bizonyultak; valódi regiszterében viszont kinyílt és élmény volt őt hallgatni, többek között a kevéssel a mű befejezése előtt felhangzó alt-tenor-duettben („Oh death, where is thy sting"). A tenor szólista, Samuel Boden csöppet matt hangszínnel kezdett, ám ez a benyomás hamar eltűnt, és egyértelmű elismerésnek adott helyet olyan erőteljesen és meggyőzően formált áriák után, amilyennek a „Halleluja" kórust megelőző „Thou shalt crush them" bizonyult. Végül pedig a basszus szólista, Konstantin Wolff régi ismerősünk, aki rendkívül kiegyenlített, széles hangterjedelmével, remek szövegmondásával és karakterformáló készségével ezúttal is az előadás egyik legjobbja volt.

Pellengérre kívánkozik azonban egy bosszantó apróság a műsorfüzetből: a művészéletrajzok ismeretlen összeállítója bizonyára úgy gondolhatta, hogy ha Christie együttese Les Arts Florissants, akkor az együttes által fiatal énekesek számára évente rendezett énekes akadémia neve - ennek az est öt szólistája közül négy is résztvevője volt korábban - ugyancsak a „Les" névelővel kell hogy kezdődjön. Mindenesetre négy ízben írta le így. Nos, nem ez a helyzet, az akadémia neve Le Jardin des Voix. 2016. december 17. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája }

{ ESZES KINGA

Várdai, Takács-Nagy, Fesztiválzenekar

A Budapesti Fesztiválzenekar minden karácsonykor meglepi közönségét: az évek óta megrendezett titokkoncertjeiken a műsor az utolsó pillanatig rejtve marad. 2013 karácsonyán ezt azzal tetézték, hogy a fennállásának harmincadik évfordulóját ünneplő együttes születésnapi kívánságkoncertjén a hallgatóság egy háromszáz műből álló „étlapról" választhatott - vagyis a pontos program még a zenészek számára is meglepetés volt. Az idei ünnepi hangverseny különlegességét az adta, hogy ezúttal - a hagyományos, de tőlük nem megszokott módon - előre rögzített programot játszott a zenekar. A koncert elején Takács-Nagy Gábor megosztotta velünk az est mottójául választott idézetet: az elhangzó darabokat Weöres Sándor Szembe fordított tükrök című versének híres sora - „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra" - kapcsolta össze. A karmester úgy fogalmazott, hogy előadásuk során ezen a bizonyos létrán keresztül szeretnének közlekedi a két szféra között, és arra invitálta a közönséget, hogy csatlakozzanak hozzájuk ezen a különleges utazáson. Az évszázados múltra visszatekintő létraszimbólum valóban találó jelképnek bizonyult: a műsoron szereplő hét kompozíció mindegyikében valamilyen módon megjelent a különböző dimenziók - legyen az a börtön sötét mélye és a fenti, szabad világ, a földi és égi lét, vagy éppen a mindennapok és a fantázia birodalma - közti átjárás. Az egytől egyig népszerű és jól ismert dallamokat felvonultató, két kivételtől eltekintve programszerű tartalomhoz kötődő válogatás műfajilag igen színes képet mutatott: a zenekari nyitánytól a kísérőzenén, variációsorozaton és balettzenén át a szimfóniatételig sokféle muzsikából szemezgethettünk. A ritkán játszott és kortárs műveket is előszeretettel műsorra tűző, mindig átgondolt és változatos programokat kínáló együttestől kifejezetten jólesett kivételesen egy ilyen ünnepi, csupa közkedvelt darabból álló összeállítást hallani. Ráadásul szemmel láthatóan nemcsak a közönség élvezte ezt a különleges alkalmat, hanem a zenekar is lubickolt az örömzenében.

Elsőként Beethoven 3. Leonóra-nyitánya hangzott el a fantasztikus formában lévő zenekar tolmácsolásában: játékuk Takács-Nagy Gábor teljes testtel megtámogatott, határozott és rendkívül kifejező mozdulatainak köszönhetően mind hangzásban, mind formálásban tökéletes egységet mutatott. Grieg 1. Peer Gynt-szvitjének első tételét (Reggeli hangulat) kissé nyugtalannak és hangban túl intenzívnek éreztem, a következő jelenetben (Åse halála) azonban magával ragadott az együtt lélegző, átszellemült kifejezésmód, és az a lenyűgöző folyamat, melynek során a piano kezdés visszafojtott energiái az espressivo szakaszban fokozatosan felszabadultak. Az ezt követő tétel (Anitra tánca) könnyed bájával és jóleső rubatóival, a ciklust záró lidérces törpeinduló (A hegyi király csarnokában) pedig a kiválóan felépített accelerandóval és a viharos befejezéssel ejtett bűvöletbe. Megdöbbenéssel olvastam utólag a kísérőfüzetben, hogy a darabot most játszotta először a zenekar. Csajkovszkij Rokokó-variációinak előadását az tette különlegessé, hogy a nagyközönség előtt most debütált a decemberben egy német mecénás jóvoltából Várdai Istvánhoz került Stradivari cselló. Miközben a művész ezúttal is a tőle megszokott átéléssel és hangszeres fölénnyel szólaltatta meg a kompozíciót, a 6., elégikus Andante variáció végéig némi gondterheltséget éreztem a játékában. Bármi is okozta - akár a különleges hangszer által rá rótt felelősség hatott nyomasztóan, akár a moll variáció mély keserűsége előlegeződött meg a mű korábbi szakaszaiban - a lehengerlően könnyed virtuozitással előadott utolsó variáció már jóval felszabadultabbnak tűnt. A közönség elismerő tapsát Várdai egy másik Csajkovszkij-mű, az Andante cantabile megindító tolmácsolásával hálálta meg.

Takács Nagy Gábor - Felvégia Andrea felvétele 

A szünet után egy elképesztően színes, vibráló kavalkádot tárt elénk az együttes Saint-Saëns Sámson és Delila című operájának híres Bacchanáliájával. A varázslatos balettbetét sodró lendületű szakaszait Takács-Nagy elképesztő energiával és odaadással tartotta kézben, a rövid, melodikus közjátéknak pedig a buja, érzéki jellegét emelte ki. Ezután Dukas Goethe balladája nyomán írt zenekari scherzója, A bűvészinas következett, mely ugyancsak egy mesterien felépített, fergeteges hatást keltő bravúrdarab. Ez volt az egyetlen olyan produkció az est folyamán, amelyben olykor megbomlani látszott a tempóbeli egység - a beleadott energia és lelkesedés tekintetében azonban ezúttal sem lehetett hiányérzetünk. Ravel eredetileg négy kézre komponált zongoraciklusa, a Lúdanyó meséi ezúttal a szerző által készített zenekari változatban csendült fel. A gyerekmeséket feldolgozó öt zenei zsánerkép kiváló alkalmat adott az együttes tagjainak, hogy szólistaként is megmutatkozzanak. Az elképesztően színgazdag hangszerelés szinte az összes hangszercsoportnak biztosított szólisztikus szerepet - a muzsikusok pedig ebben a feladatkörben is kiválóan teljesítettek. A legnagyobb élményt mégis a ciklust záró, kevésbé kamarazenei felrakású tétel (Tündérkert) nyújtotta, melynek záró ütemeiben úgy érezhettük, hogy a dús hangzású, kiegyensúlyozott arányokkal megszólaló zenekar ténylegesen ajtót nyitott egy magasabb rendű világ felé. Ám itt, a létra legmagasabb fokán állva még mindig nem ért véget az utazásunk: a Skót szimfónia sziporkázó zárótételének csodálatos, himnikus befejezését hallgatva az volt a benyomása az embernek, hogy bár Mendelssohn jóvoltából ismét visszatértünk a földre, a jobb világba vetett hitünket mégsem veszítettük el. Ebben az emelkedett hangulatban természetesen a közönség nem akarta még elengedni a zenészeket, akik - szívesen engedve a nyomásnak - Mascagni Parasztbecsületének Intermezzójával és Johann Strauss Terefere-polkájával búcsúztak. 2016. december 28. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar }

Fejérvári Zoltán

A márványtermi koncertek 2017-es első hangversenyén a most harminc év körüli, rendkívül tehetséges zongoristanemzedék egyik kiváló tagja, Fejérvári Zoltán lépett fel. Műsorára olyan darabokat tűzött, melyek mindegyikében valamilyen módon fontos szerepet játszik az egymástól eltérő érzelmek, hangulatok konfrontációja. A program remekül ötvözte a népszerűbb műveket a ritkábban játszott alkotásokkal.

Bár az utóbbi húsz évben pianista körökben kifejezetten megnőtt az érdeklődés Leoš Janáček zongoramuzsikája iránt, a hangversenyre járók nagy része számára továbbra is felfedezésre váró terület maradt a morva szerző zenei világa. A komponista izgalmas, kizárólagosan egyetlen korstílushoz sem köthető, egyéni hangja üde színfoltként egészíti ki a koncertpódiumok alaprepertoárját. A fiatal zongorista az estet nyitó két Janáček-művel varázslatos atmoszférát teremtett. Először a szonátaként, illetve karakterdarabok sorozataként is értelmezhető Ködben című ciklus hangzott el. A négy tétel mindegyike tűnődő, nosztalgikus hangvételű szakaszokat ötvöz szenvedélyesebb, mozgalmasabb zenei anyagokkal. Ezek a dinamikai, tempó- és hangszínbeli váltások Fejérvári keze alatt érzékenyen és árnyaltan, mégis nagyon markánsan szólaltak meg - egyszerre érzékeltetve az apró mozaikok összetartozását, és magának a struktúrának a töredezettségét. Előadásában hangsúlyt kapott a zene beszédszerű lejtéséből adódó szabálytalan szerkesztésmód és az ismétlődő motívumok harmóniai színváltásainak improvizatív jellege. Az interpretációt hallgatva az volt az ember benyomása, hogy valamilyen módon minden tételben megjelenik az emlékezés, illetve a múltbeli emlékekkel való szembenézés élménye. A Brahms kései intermezzóit idéző nyitó Andante az elvágyódó, melankolikus múltba révedést tárta elénk, a Molto adagio tételben úgy érezhettük, mintha egy rég elfeledett melódiát igyekezne a szerző az elő-előtörő emlékfoszlányok közül előhívni, melyek végül maguk alá temetik a nosztalgikus dallamot. Az Andante az idilli, a múltat megszépítő emlékezés csapdájára világított rá, a ciklust drámai kódaként záró Presto pedig az elmét megrohanó, csapongó emlékeket illusztrálta. Ezután az 1905. X. 1. alcímet viselő Szonátát hallhattuk, melynek sajátos, két tételes felépítése, programatikus tartalma és motivikus szerkesztésmódja arra enged következtetni, hogy Janáček ezúttal sem a kitaposott utat járja. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a darab - mellyel a komponista egy tüntetés leverése során meggyilkolt munkásnak állított emléket - eredetileg három tételes (I. Rossz előérzet, II. Halál, III. Gyászinduló) volt, ám az utolsót a szerző végül kihúzta. Az ezt követően is kalandos utat bejárt kompozíció - Janáček elégedetlenségében egy folyóba hajította a kéziratot, melynek másolata csak tizennyolc évvel később került elő a művet egykor bemutató tanítványnál - ebben a megcsonkított változatában is nagyhatású, értékes alkotás. Fejérvári tolmácsolásában egymástól jól elkülönült a tételeket irányító kétféle szervező erő: a végig magas hőfokon égő első tételt az érzelmek féktelen áradása és a rögtönzésszerű, szabad játékmód jellemezte, a második tételben a csöndes beletörődéstől a szívszaggató fájdalom intenzív megéléséig bejárt út a rögeszmeszerűen ismétlődő, minden alkalommal más színt és karaktert öltő, öt hangból álló nyitó frázisból bontakozott ki. A darab megrendítő záró ütemei után Chopin h-moll scherzójának első két akkordja emlékeztette a hallgatót, hogy továbbra sincs lehetősége fellélegezni, újabb lelki gyötrelmek következnek. A zongorista ördögi tempót diktált, és a szokatlanul takarékos pedálhasználat miatt egyetlen hang sem sikkadt el: a futamok és a bonyolult textúrát alkotó, szerteágazó szólamok kristálytisztán rajzolódtak ki. Tetszett, hogy a művész a kompozíciót keretező komor és zaklatott zenei anyagban az ismétlődő részeket mindig picit másként - hol kissé eltérő tempóban, vagy más hangszínnel, hol a belső szólamokat kiemelve - formálta meg. A tágas, áttetsző textúrája miatt a holdvilágos éjszaka mozdulatlan nyugalmát felidéző lírai középrész - ha rövid időre is - gyógyírként szolgált a hallgatók lelki sebeire.

A szünet után két egymástól sok tekintetben nagyon különböző Schumann-mű következett. Először a méltatlanul ritkán játszott Hajnali dalok (Gesänge der Frühe Op. 133) hangzott el. Az 1853-ban, öt hónappal a komponista öngyilkossági kísérlete előtt íródott ciklust - éppúgy, ahogy Schumann többi kései művét - az utóbbi két évtizedben folytatott, a zeneszerző és Clara viszonyára vonatkozó kutatások teljesen új kontextusba helyezték. Bebizonyosodott ugyanis, hogy a megszokottól eltérő kompozíciós megoldások - az egyszerre komplex és mégis letisztult szerkesztésmód, a kadenciák hiánya, a feloldatlan disszonanciák, a hirtelen dinamikai és textúrabeli váltások, vagy épp a szokatlan harmóniamenetek - nem a szellemi leépülés tünetei, hanem egy invenciózus elme újításai. Fejérvári remek előadása amellett, hogy rávilágított ezeknek a zenei ötleteknek a zsenialitására, azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a befogadói attitűd megváltoztatásával a mű értelmezése is módosulhat. Az 1839-ben komponált, nagyszabású Humoreszk, op. 20 jól eltalált karaktereivel, részletekbe menő kidolgozottságával, valamint a mű tagolását és egyúttal a kohézióját is biztosító, vibráló hangulati váltásokkal az est méltó befejezése volt. A közönség lelkes tapsát a zongorista a koncert legnagyobb élményt adó produkciója, a kései Schumann-ciklus gyönyörű, korálszerű első tételének megismétlésével honorálta. 2017. január 3. - MR Márványterem. Rendező: MTVA Kulturális Főszerkesztősége }

{ OZSVÁRT VIKTÓRIA

Baráth, Stickert, Sebestyén, A Felvilágosodás Korának Zenekara, Purcell Kórus, Fischer Ádám

A Művészetek Palotájának immár sok évre visszatekintő hagyománya, hogy az új esztendőt január első estéjén Joseph Haydn nagyszabású oratóriuma, A teremtés köszönti. Idén sem történt ez másként. A szilveszteri mulatozás másnapjával és az időjárás dermesztő mínuszaival egyaránt dacolva a termet szinte teljesen megtöltötte közönség, s így egyértelműen igazolta a szimbolikus gesztust hordozó hagyomány létjogosultságát, népszerűségét. A téli időszakban könyörtelenül támadó vírusokkal is hősiesen dacolt a közönség - bár ne tette volna. Hiába kívánt ugyanis köhögésmentes koncertélményt a hangosbemondó az előadás kezdete előtt, az oratórium első néhány perce - Az eltüsszentett birodalom analógiájaként - leginkább Az elköhögött teremtés alcímre szolgált volna rá. Talán a zenészeket is zavarták a már-már méltatlannak nevezhető körülmények: az őskáoszból kiemelkedő teremtett világ Haydn által aprólékosan és érdekfeszítően megkomponált képére nyomasztó diszkomfortérzés telepedett. A vonós akkordok pontatlanságai, a fúvós szólók futamaiban itt-ott feltünedező lyukak és a dagasztások kissé zilált összbenyomást nyújtottak. Igazságtalan lennék azonban az együttessel, ha a kezdeti döccenéseket általános tapasztalatként könyvelném el. A Felvilágosodás Korának Zenekara élén Fischer Ádámmal az este folyamán kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Az énekes szólistáknak biztos alapot adott, a zenei karakterek lényegét megragadva inspiráló közeget készített elő. A első részben a természeti jelenségek ábrázolása, a vihar tombolása és az eső egykedvű kopogása, a másodikban a tigris ruganyosságának, a szarvas fürgeségének és az oroszlán üvöltésének illusztrálása szintén ötletesen, de hatásvadász túlzásoktól mentesen hangzott el. A madarak énekét az első rész végén ideiglenesen a terem második emeletére költöző fuvolás jelenítette meg, szintén nagyszerűen.

A három énekes alapvetően különböző egyéniség, és igen különböző kvalitásokat tudhat magáénak. A basszista, Sebestyén Miklós első meg­szólalását, mely részleteit tekintve szép, érzékeny volt, a már korábban ecsetelt zajongás tette összességében élvezhetetlenné. A recitativókban természetes zeneiséggel, helyenként humorosan szólalt meg, az áriákban és a duettekben azonban már kevésbé éreztem fölényesnek. Muzikalitása ugyan vitathatatlan, de egyéniségének hatását jelentősen gyengíti hangjának sokszor zavaró kiegyenlítetlensége. Uwe Sti­ckert tenorja kiválóan képzettnek tűnt, minden lágéban kifejező és nemes színnel csengett, előadásmódjának helyenként iskolás mellékzöngéje azonban sokat rontott az összképen. Néha mintha teljesen megfeledkezett volna a körülötte zajló, nem éppen érdektelen eseményekről. Sebestyén és Stickert mellett még inkább egyértelművé vált a közhelyszerű tény: Baráth Emőke éneklésében minden együtt van. Szopránjának karcsú, éterien csengő színe átgondolt, ugyanakkor mégis mesterkéletlen dallamformálással társult. Szintén a kifogástalan hangképzés eredménye, hogy a koloratúrák lenyűgöző természetességgel és egyszerűséggel sziporkáztak, csillogtak, a hang könnyedségét és a zenei folyamat magától értődő áradását egy pillanatig sem veszélyeztetve.

A sok értékes és gyönyörködtető pillanatból gondosan megtervezve épült föl a kompozíció egésze. A Fischer Ádám vezette produkcióban nem maradtak rejtve Haydn szellemes zenei megoldásai sem; mélyreható stílusismeretre és közvetlen tapasztalatokra alapozott, mégis élményszerű és friss olvasatban hallhattuk az oratóriumot. Fischer közvetlenül kommunikál a zenészekkel, nem játssza túl irányító szerepét: éppen annyira lépett előtérbe, amennyire szükség volt rá. Megnyilvánulásai alapján kollégaként figyel a zenészekre, visszajelzéseket ad, ezzel szinte barátságos, de mindenképpen emberi légkört hozva létre. A Purcell Kórus fényes, telt hangzású kórustételekkel járult hozzá az este sikeréhez, melyről a közönség lelkes és kitartó tapsa ékesen tanúskodott. 2017. január 1. - Művészetek Palotája.