Mitsuko Uchida - Hyou Vielz felvétele

MOZART

G-DÚR ZONGORAVERSENY, K. 453

C-DÚR ZONGORAVERSENY, K. 503

Misuko Uchida

Cleveland Orchestra

Decca 2016 

Mitsuko Uchidát kiváló Mozart-interpretátorként tartja számon a nemzetközi zenei élet, az elismerés azonban feltehetően inkább a tekintélyes mennyiségű felvételnek, mint a kivételes előadói kvalitásnak szól. Az Angliában élő japán zongorista az összes zongoraszonáta mellett az 1980-as évek végétől 21 zongoraversenyt vett fel a Jeffrey Tate vezette Angol Kamarazenekar közreműködésével, 2009-ben pedig a Cleveland Orchestrával rögzített egy - két évvel később Grammy-díjjal jutalmazott - concerto-lemezt, mely egy újabb, ezúttal öt felvételből álló sorozat nyitó darabja volt. a korábbi és az újabb verziók zongora szólamai között első hallásra néhány tempón kívül nem érezhető alapvető különbség, az eltérések inkább a zenekari hangzásban érhetőek tetten, és nyilván abból is adódnak, hogy a közelmúltban készült felvételeken a művésznő maga dirigálja az együttest. Az új sorozat utolsó lemezén a zeneszerző életének egyik legtermékenyebb - 1783 és 1786 közötti - időszakából származó No. 17-es (K. 453) és No. 25-ös (K. 503) versenymű szerepel.

A felvételt hallgatva elsőként a rendkívül visszafogott tempóválasztás tűnik fel, mely a G-dúr concerto esetében nem kelt hiányérzetet, sőt, végeredményben meggyőzőnek bizonyul, 
a C-dúrt viszont kifejezetten vontatottá és nehézkessé teszi. Az utóbbi versenymű - nyilván tudatos döntés eredményeképpen - az 1989-es felvételhez képest is jóval lassabb, a kiszélesített kereteket azonban az interpretáció nem képes zenei tartalommal megtölteni, amitől a darab terjengőssé és töredezetté válik. a lekerekített billentés, a gesztusgazdag, igényes formálás és a mértéktartó kifejezésmód bizonyára sokak számára teszi vonzóvá Uchida játékát, aki viszont - hozzám hasonlóan - inkább a magával ragadó, a spontaneitást sem nélkülöző, izgalmas és eredeti zongorahangot preferálja, annak csalódást okoz a lemez. a sokak által kulturált visszafogottsággal jellemzett előadásmód számomra inkább korrektnek és sótlannak hat, a mások által magasztalt puha, finom hangzást pedig inkább tompának és sápadtnak érzem. Sok esetben zavaró, hogy Uchida - a túlzott finomkodásból adódóan - nem vezet végig egy-egy motívumot, hanem épp a nyitás tetőpontján fogja vissza a lendületet, és puhítja el a hangzást. Jó példája ennek a nyitó tételekben a zongora által bemutatott melléktémák megformálása: a G-dúr koncert játékos karakterű dallamának ívét kifejezetten megtöri a közbeékelt nyolcadszünet előtti apró diminuendo, a C-dúr versenymű dek­lamatív anyagának első, kérdés jellegű szakasza pedig egyszerűen funkcióját veszti a motívum végének dinamikai visszafogása által. a tempóválasztásra visszatérve szeretném hangsúlyozni, hogy önmagában az, hogy egy Mozart-mű a megszokottnál lendületesebben vagy éppen kicsit ráérősebben hangzik el, nem ad feltétlenül okot kritikára - az azonban, amikor egy tempó lehetetlenné teszi az adott zenemű hiteles tolmácsolását, mindenképpen szót kíván. Mozart K. 453-as G-dúr versenyművének Uchida-féle olvasata - a konvencionálisnál kissé kényelmesebb tempók ellenére - koherens és megnyerő, egyedül a buffo operák hangvételét idéző záró Allegro előadásában érezhető, hogy az előadók számára nehéz megőrizni a kezdetben tudatosan féken tartott lendületet - úgy tűnik, mintha a prestóvá gyorsuló utolsó variációban találnának rá a megfelelő sebességre, és egyúttal a tétel valódi karakterére. a K. 503-as C-dúr concerto esetében ezzel szemben végig az a benyomása az embernek, hogy a tempó visszafogása miatt a tételek nemcsak az egyé­niségüket vesztik el, hanem a bennük és a köztük lévő kohézió is sérül. Az Allegro maestoso nehézkes, vontatott nyitó akkordjai gátat vetnek az emelkedett, ünnepélyes hangvétel megteremtésének, a tételen végigvonuló, sorsszerűen kopogtató motívum nem elég markáns, és a zenei anyagban rejlő elsöprő erő és tartás sem érvényesül eléggé. Az Andante elfogódott, szemlélődő hangvétele jól érzékelhető ugyan Uchidáék előadásában is, és a tételt varázslatossá tevő hangszíngazdagság is kellőképpen hangsúlyos szerepet kap a produkcióban, a dallamíveket a zenei folyamat lassúsága miatt azonban nehéz összetartani, és sokszor válnak szét­eső­vé. Sajnálatos módon a záró Allegretto is az elhibázott tempóválasztás áldozatául esik: a mérsékelt iram miatt a tétel bántóan sokat veszít könnyedségéből, táncos lendületéből.

Mindezek ellenére a lemez számos emlékezetes pillanattal örvendezteti meg a hallgatót, és a mindvégig  kiválóan teljesítő zenekar kiegyensúlyozott és árnyalt játékát is elismerés illeti. a szépségében és mélységében is a G-dúr koncert csúcspontját ké­pező Andante tétel a díszített zon­goraszólam és a differenciált fafúvós szövet bámulatosan színgazdag öt­vö­­zetével nyűgöz le, a kidolgozásban a zongora moll anyagának csöndes fájdalma, később pedig a reprízhez visszavezető zenekari moduláció  érzékeny kitárulkozása ragad magával. a záró Allegrettóban ismét rácsodálkozhatunk a zongora és a fafúvósok fantasztikus harmóniájára, a többivel minden szempontból kontrasztáló minore variációt pedig a visszafojtottságból elő-előtörő drámaiság szívbemarkoló tolmácsolása teszi felejthetetlenné. }

Concerto-ritkaságok és szimfónia / Schubert

Schubert:

5.Szimfónia;

Művek Hegedűre

és Zenekarra

Kalló Zsolt - hegedű

Capella Savaria

Vezényel: Nicholas McGegan

Hungaroton,2016 

A Capella Savaria legújabb, augusztus végén megjelent lemeze több szempontból is izgalmas felvételnek ígérkezett: egyrészt azért, mert a számos alapművet és különlegességet felölelő diszkográfiával rendelkező együttesnek ez az első Schubert-albuma, másrészt mivel az 1816-17-ben keletkezett művekből összeállított program - párhuzamaival és kontrasztjaival együtt - érdekes betekintést kínál a fiatal zeneszerző alkotói műhelyébe. a hazai régizenei mozgalom úttörőjeként számon tartott zenekar nem most tett először kirándulást egy új - az általuk anyanyelven beszélt barokk és klasszikus stílustól eltérő - zenei világban: a Beethoven-projekt keretében próbálkoztak először azzal, hogy a kora romantikát is korhű hangszereken játsszák, a Mendelssohn-lemezük pedig - művészeti vezetőjük, Kalló Zsolt megfogalmazása szerint - teljesen új távlatokat nyitott meg előttük. Ezt a sort folytatja az ifjú Schubert műveit felvonultató lemez is, melyben a hallgató egy rendkívül izgalmas zenetörténeti fordulópontnak lehet tanúja:  a komponista formálódóban lévő - a klasszikus előzményekhez még szorosan kapcsolódó, azonban már a kibontakozóban lévő új stílus vonásait is magán viselő - zenei nyelve egy új korszak érkezésének fontos dokumentuma. Az pedig, hogy ez a virágzásnak induló romantikus nyelvezet mennyire szerteágazó és he­terogén, azt a felvételen szereplő darabok is ékesen bizonyítják.

Az 1816-es év művészi pályáját és a magánéletét tekintve is fontos volt Schubert számára: ekkor született hegedűre írt œuvre-jének jelentős része (három hegedű-zongora-szonátája, és két szóló hegedűre és zenekarra komponált műve), és szimfóniái közül az első két érettebb alkotás (a 4. és az 5.), valamint ezen az őszön költözött el a szülői házból barátjához, Franz von Schoberhez. Ahogy a két 1816-os, úgy a következő évben komponált harmadik versenymű jellegű darab sem véletlenül nem került be a gyakran játszott Schubert-opuszok közé - előadó appa­rá­tusukat tekintve mégis egyedülállóak a concerto műfaját teljes egészében nélkülöző életműben. a D-dúr koncertdarab (D. 345), az A-dúr rondó (D. 438) és a B-dúr polonéz (D. 580) struktúra és kifejezésmód tekintetében nem is akar versenyre kelni a concertók formai és motivikus komplexitásával, a művek a kor köznyelvének egyszerűségre és közérthetőségre törekvő, a virtuozitást középpontba állító szegmensét repre­zentálják. a felvételen a zeneszerző remekművei között számon tartott, mozarti utat folytató 5. szimfónia után ez a három, igen ritkán felcsendülő zenekari kíséretes hegedűdarab némileg kontrasztként hathat, és a hallgatóban akár a párosítás létjogosultsága is megkérdőjeleződhet - ha azonban a zeneszerző egyéni hangjának kialakulását akarjuk nyomon követni, illetve az életművet a maga teljességében kívánjuk szemlélni, tanulságos a zenetörténeti kánont alkotó remekműveken túl a velük egy időben megszülető, kevésbé jelentős alkotásokat is megismernünk.

A zenekar a nagyszerű Nicholas McGegan irányítása alatt végig remekül szól, a vonósok transzparens, homogén hangja kellemesen ötvöződik a fúvósok pasztell színeivel, a zenekari hangzásarányok is tökéletesen kiegyenlítettek - az együttest hallgatva azonban leginkább a játékmód természetessége és frissessége, a felszabadult, lelkes muzsikálás ragadja magával az embert. a B-dúr szimfónia Allegrójában a zenei szövetből kiemelkedő, de annak mindig szerves részét képező hangsúlyok jóleső megzengetése és a sallangmentes, beszédszerű artikuláció tetszett, és úgy éreztem, hogy a tétel a téma-imitációban részt vevő - más interpretációkban sokszor kicsit mackósabban, lomhábban mozgó - mélyvonósok fürgesége miatt tűnik az átlagosnál egy leheletnyivel gyorsabbnak. Az együttes játékában különös hangsúlyt kap az Andante tétel témájának rendkívül árnyalt feldolgozása: előadásukban rácsodálkozhatunk a hangszerelésében, valamint harmónia, motivika és dinamika tekintetében minden megjelenésekor más-más arcát mutató rondótéma sokoldalúságára. Emlékezetes maradt még a Menüett féken tartott energiáit ellenpontozó felszabadult szárnyalás a záró tételben. a Kalló Zsolt közreműködésével megszólaló másik három kompozícióban elsősorban a hegedűhang ruganyossága és könnyedsége ejtett ámulatba, a virtuóz, cadenzaszerű szakaszokban pedig azzal nyűgözött le Kalló, hogy a precíz formálásra és makulátlan intonációra való törekvés helyett a zenei anyag improvizatív jellegét előtérbe állítva, nagyvonalúan és elképesztő szabadsággal hegedül. }