Nagyra nőtt a Horváth Balázs és Gryllus Samu által néhány éve elindított Átlátszó Hang Új Zenei Fesztivál. A Hermina Galériában január 6-án kezdődő, majd a FUGA-ban január 15-én záruló koncertfolyam valóban fesztiválszerűvé vált: a kilenc helyszínen, a kapcsolódó programokat - mint amilyen a pódiumbeszélgetés vagy a beavató foglalkozás - nem számítva tizenöt esemény valósult meg. Beszámolóm címe talán félreérthető, de pusztán a koncertsorozat „gálaeseményére" vonatkozik: idén ugyanis már a Művészetek Palotája is csatlakozott a fesztiválhoz. A Fesztivál Színházban Varga Judit némafilm-burleszkhez - pontosabban egy szovjet propaganda-westernkomédiához (Mr. West rendkívüli kalandjai a bolsevikok országában, 1924) - komponált filmzenéje hangzott el, magyarországi bemutatóként. A film távolról sem olyan vicces és virtuóz, mint Harold Lloyd vagy Buster Keaton hasonló zsánerű alkotásai, de igazi filmtörténeti kuriózum. Nyilván a különlegesség és a film történeti-politikai vonatkozásai miatt esett a bécsi Konzerthaus választása éppen erre az alkotásra, és kérte fel a már komoly filmzenei sikereket magáénak tudó Varga Juditot, hogy szerezzen hozzá élőben előadható zenét. Nem rekonstrukciót vártak tőle, s nem is azt, hogy a mai mozihang-ideált vetítse rá egy bő kilenc évtizede forgatott anyagra, hanem egy minden ízében saját nyelven megszóló kompozíciót.

Varga végül is nem teljesen ezt az utat választotta. Az általa komponált zene részben hangkulissza, azaz él a képre illesztett effektusok kézenfekvő megoldásaival; részben pedig mégiscsak rekonstrukció, azaz kölcsönanyagok színes kavalkádja, olyasféle egyveleg, melyet a korabeli némafilm-zongorista (vagy muzsikus híján a gramofon) terített a kép alá. Varga a partitúra élén ennek megfelelően ki is fejezi köszönetét az elmúlt évszázadokban alkotó kollégáinak, Monteverditől Ligeti Györgyig. Sőt egy kicsit még tovább is megy. Amikor az utolsó képkockákhoz érve a propagandatartalom eluralkodik a történeten, a koncerten közreműködő kisegyüttes, az ausztriai Ensemble Phace a Rammstein együttes America című dalának angol-német szövegű refrénjét idézi: We're all living in America / America is wunderbar. Miközben szól a német ipari rock egyik leghíresebb száma, a film amerikai főhőse levelet ír otthon maradt kedvesének, hogy sürgősen szerezzen be egy Lenint ábrázó képet és mire hazaér, akassza is fel a szoba falára, mindeközben a bolsevikok egy katonai parádé keretében tesznek hitet a minden képzeletet felülmúló szebb jövő mellett. A vezérkar ikonikus figurája (hogyhogy nem vágták ki minden kópiából?) Trockij...

Varga Judit - Felvégi Andrea felvétele 

A zene és a mozgókép viszonyáról szerzett első benyomásom szerint a film jóval több saját zenei anyagot is elbírt volna, sőt, jóval több valóban élőben megszólaltatott zenét. Hogy utóbbinak - azaz az előre elkészített szakaszok bejátszásának - volt-e valamilyen technikai oka, nem tudom. Ami viszont a vetítés akusztikáját illeti, arról csak elismerően lehet szólni. Varga a nyolctagú kisegyüttesből rendkívül színes hangképeket csalt elő, és a hosszabb, egybefüggő szakaszokat is győzte lendülettel, invencióval. 

Nem csak ezen a koncerten találkozhattunk filmzenével. A fesztivál észt zeneszerzőknek szentelt záróeseményén két egészen nagyszerű animációs filmet láthattunk. Riho Unt Gazda című alkotása két „árván" maradt házi kedvenc, egy tacskó és egy csimpánz tragikus kimenetelű együttéléséről mesélt. A film zenei szerkesztője Arvo Pärt és Lepo Sumera kompozícióinak részleteiből állított össze működőképes hangképet. A másik animációhoz, mely az észt lakosságot tizedelő deportálásoknak állított katartikus erejű emléket (Ülo Pikkov: A test emlékezete), Mirjam Tally írt hatásos, inkább hangkulisszának tekinthető muzsikát. Az est legerősebb narratívájával viszont egy koncertdarab szolgált. Jaan Kaplinski írása nyomán fia, Märt-Matis Lill szerzett darabot When the Buffalo went away... címmel. A kamaraegyüttes (THReNSeMBLe, vezényelt Ajtony Csaba) és a narrátor (Menszátor Héresz Attila) által érzékenyen kivitelezett darab előadására Gryllus Samu játékos gyakorlatai készítették elő a közönséget. Immár az Átlátszó Hang koncertjeinek hagyományához tartozik, hogy Gryllus egy-egy részletelemre fókuszáltató - jobbára rögtönzött - közös „hangicsálással" melegíti be a publikumot. Vérmérséklet kérdése, hogy ezekben a játékokban ki milyen elánnal vagy viszolygással vesz részt, azt viszont utólag szinte mindig meg lehet állapítani, hogy a „hangicsálás" mintázatára a kompozíció strukturális elemeként lehet a későbbiekben rácsodálkozni.

Az estet Liisa Hirsch zenei akciója zárta. A fiatal észt zeneszerzőnő egy maga által kifejlesztett zongoratechnika köré szervezte művét (Glides). Az előadóként közreműködő Hirsch egy plexilap segítségével csalt ki különleges színezetű, halk hangokat. Nagy nyomóerővel, lassú csúszásokkal, dörzsöléssel hozta rezgésbe a zongora húrjait. A nagyjából tíz centiméteres eszköz értelemszerűen egy hangfürtöt szólaltat meg, ám e hangfürt komponensei előre megjósolhatatlan módon modulálnak, illetve hoznak létre rezonancia jelenségeket. A zongorát körbeálló további zenészek (ezúttal egy fuvolás, egy klarinétos, egy ütőhangszeres, egy csellista és egy hegedűs) ezeket a finoman rezgő hangokat nyújtották meg, illetve erősítették ki. Tagadhatatlanul érdekes hangzású darab, kíváncsi vagyok, hogy a játéktechnikában rejlő lehetőségekkel a jelenlévő zeneszerzők közül ki fog élni a közeljövőben.

És még mindig film. Az Egyesült Államokból érkező Ensemble Pample­mousse vasárnap a Trafóban adott koncertet, kedden pedig a BMC könyvtárában avatták be az érdeklődőket nem szokványos működésük műhelytitkaiba. Ezen a koraesti beszélgetésen egy friss, megjelenés előtt álló filmetűdöt is megmutattak, melyet maguk a muzsikus-zeneszerzők a Trafóban is hallott egyik darabra készítettek. Ebből egyfelől kiderült, hogy a két nappal korábban hallott kompozícióban valóban nem volt improvizáció, másfelől pedig az, hogy amit az ember kizárólag a fülére támaszkodva groteszknek, szürreálisnak vagy épp bohókásnak érzékel - ám ezt röstellné tárgyilagos leírásként az adott darabra vetíteni -, az képpel együtt triviális tapasztalat. Ami pedig az improvizációt illeti, arról maguk a zenészek meséltek el egy érdekes adalékot: egy amerikai kritikuskolléga a New York-i improvizatív zenei szcéna legizgalmasabb együttesének nevezte az Ensemble Pamplemousse-t, ami persze nagyon hízelgő és megtisztelő, csak hát ők soha nem improvizálnak. Minden egyes mozzanatot - akár zenei, akár színházi - aprólékosan rögzítenek, amiről egyébként a BMC könyvtárában meg is lehetett győződni. A fesztiválon felhangzó darabok kottáit - miként tavaly, úgy az idén is - itt bárki tanulmányozhatta.

A hat tagból álló együttesben öten aktív zeneszerzők, akik a társak adottságaira, pontosabban fogalmazva a muzsikuspartnerek habitusára komponálnak. Részben hangszerekre írnak (a csapatban van például fuvolás, dobos vagy csellista), de helyesebb, ha instrumentum helyett hangkeltésre alkalmas eszközökről beszélünk. Úgy érzem, hogy az Ensemble Pamplemousse esetében nem annyira a hangzó végeredmény, az érzékivé tett kompozíció az igazán érdekes, hanem az a fajta közösségi létezés, mely létrehozza ezeket a műveket. Egyfajta szociális tréning ez, ami nem oly távoli rokona a 18-19. századi házi muzsikálásnak. És nem kell sem zeneszerzőnek, sem kiművelt hangszeresnek lenni ahhoz, hogy ezt a fajta közösségi aktivitást az ember a saját barátai körében is kipróbálja. És ma már az sem okoz különösebb nehézséget, hogy egy-egy ilyen szeánsz anyagát rögzítsék, majd mozgóképet illesszenek hozzá. A műhelybeszélgetés címe (How to make music with your friends and win audiences - thus win more friends vagyis Hogyan zenéljünk a barátainkkal és szerezzünk magunknak közönséget - s ezáltal még több barátot) a zenélés közösségi aspektusára helyezte a hangsúlyt; arról nem is beszélve, hogy ha a dolognak történetesen egyáltalán nincs közönsége, az sem tragédia. Legalábbis ez derült ki a „milyen a kapcsolatuk a közönséggel és mit tudnak róluk?" kérdésre adott válaszokból.

Az Ensemble Pamplemousse produkcióját lehet koncertnek, performance-nak vagy színháznak tekinteni. Erős színházi atmoszférát teremtett a Neue Vocalsolisten Stuttgart hét énekese is. A három nőből és négy férfiból álló kamarakórus - csupa-csupa érdekes karakter, fura figura - a BMC koncerttermében adott lenyűgöző hangversenyt. Hamar kiderült, hogy nem csak vibráló színpadi személyiségek, hanem saját hangfajuk szélsőséges karaktereit csatasorba állító hangvirtuózok. A szoprán (Johanna Zimmer) például „üvegrepesztő" magasságokban cikázó koloratúrákat énekel, az „ellenkező" oldalon álló basszus (Andreas Fischer) pedig lehetetlen mélységekbe képes alászállni. Nem tudom, hogyan dorombol egy nagymacska, például egy szibériai tigris, de ilyennek képzelem. Meglepő színeket csalt elő a kontratenor (Daniel Gloger) aki, ha szükség volt rá, játszi könnyedséggel váltott basszbaritonra. Martin Nagy tenorja pedig annyira ártatlan, légies és lírai volt, mintha bármikor képes lenne önmagától meghatódni. Guillermo Anzorena (bariton) a buffószerepek teljes arzenálját vetette be, a legkacagtatóbban Claude Vivier Love Songs című darabjában. Mindezek után az olvasó aligha hiszi, hogy a koncert legnagyobb részben mélyen filozofikus (Bíró Dániel Péter: Al Ken Kara), emelkedetten teátrális (Karlheinz Stockhausen: Menschen hört) vagy épp feszült drámaiságú (Zad Moultaka: Humus) darabokból állt. Azt valószínűleg könnyebben képzeli el, hogy egy ennyire speciális adottságú énekegyüttesre darabot írni (ilyen volt Moultaka és Bíró munkája) biztos nagyon felvillanyozó, másfelől viszont fennáll az a lehetőség, hogy a Neue Vocalsolisten Stuttgarton kívül senki sem fogja előadni.

Bíró Dániel Péter nyelvek sokaságára írt (a szó legszorosabb értelmében vett) bábeli darabja a hangképzés valamennyi lehetőségére épít. A hangmagasságok sorozata csak egyetlen szál a kompozícióban, a fonémák rendezett sokasága (a magyar nyelvet beszélők például 38 fonémával boldogulnak) egy másik. Ha jól sejtem, a hétköznapi nyelvhasználaton kívül eső fonémákat a zeneszerző a hangképzés helyére utalva, „térképszerűen" jelzi a partitúrában. A nyelvek felszaporodásának történetét elmondó bibliai textusból induló kompozíciót hallgatva egyszerre szorongató és mámorító érzés keríti hatalmába a hallgatót: egy már senki által nem beszélt, az ősinél is ősibb nyelven szólnak hozzánk, a felhangzó zene pedig olyan, mintha a múlt ama nevezetes, mélységesen mély kútján zuhannánk keresztül és közben a különböző történelmi időkhöz tartozó rétegek zenéjének távoli visszhangjait hallgatjuk. Van úgy, hogy egyszerre többet is. 2017. január 6-15. Több helyszín és rendező }