November 23. és december 7. között ismét új művek premierjére várta a közönséget a Fészek Művészklub. A Lázár Eszter szerkesztésének és lelkesedésének köszönhető Új Magyar Művek Hangversenyciklusa 2016-ban 19 éves lett. Kérdés, hogy a szerkesztő odaadó munkája elegendő lesz-e ahhoz, hogy 2017 végén a jobb napokat is megélt koncertsorozat 20. évfordulóját ünnepeljük. Az előjelek nem biztatóak.

A szokásos négy koncert helyett ezúttal három valósult meg, s a korábban fiatal szerzőket is elérő sorozatban ezúttal egyetlen ifjabb komponista képviselte az új nemzedéket: Andorka Péter Duo cantica de magnitudine Dei című kórusdarabja a Prelude Vegyeskar előadásában hangzott el. A zsoltárrészletekre írt tételpár (ima és halleluja) Kabdebó Sándor vezényletével határozott profilt kapott, és gondos kivitelben szólalt meg. a tradicionális elemből építkező, ugyanakkor a kórus számára komoly technikai kihívásokat tartogató énekkari kompozíció biztos formaérzékről és a zeneszerzői pálya korai szakaszát jellemző problémafelvetésekről tudósított.

A koncertre érezhetően nem kifogástalan egészségi állapotban érkező énekkar Nógrádi Péter Áprily Lajos versére írt Őszi rigódalát megkapóan sallangmentesen és tisztán szólaltatta meg. Úgy daloltak, mint a versben megelevenített „megtévedt", „révült és holdkóros" rigó, mely a deres őszön júniusi ragyogást idéz. „Halkan szól, mintha félne, köd ül a hangok túlfinom során" - jellemezhette volna ekként a produkciót maga a költő. Szöveg, zene és előadás ritka harmóniájával találkozhattunk tehát. Nógrádi az egymásba tűnő költői képeket magától értődő természetességgel transzformálta képlékeny, olvadékony motívumlánccá. Érzékeny, érzelmes kompozíció, jó lenne, ha a magyarországi kórusok repertoárdarabjává válna.

Repertoárra kívánkozik Horváth Barnabás friss kartétele is. A Surrexit Christus - a reneszánsz mesterek polifon írásmódjától és Orff muzsikájától egyaránt inspirálódva - a szavalókórusok ritmikus deklamációja felől közelít az a cappella írásmódhoz.

A Prelude Vegyeskar koncertfélideje Fekete Gyula Sárközi György verseire komponált háromrészes ciklusának 2. és 3. tételével fejeződött be (Virágének, Elsötétült a világ). A zeneszerző egy szélsőséges vonzások és taszítások eredőjében álló, tragikus (azaz magyar) sorsú, 1945-ben elhunyt költő vallomásos szövegeihez fordult. Feltételezhető, hogy Feketét nem pusztán a két vers poétikai minősége, hanem a versek vallomásos jellege is inspirálta. Erre utal a költeményekben és a kompozíciókban megszólaló lírai szubjektumok közötti sok-sok hasonlóság. A hallgatónak olyan érzése támad, mintha a darab nem is versmegzenésítés, hanem alkotótársak közös munkája lenne. A Virágénekben megszólaló Én és a Te elsősorban a költővel és a zeneszerzővel azonosítható, olyasféle - a zene hangzása által is sugallt - párbeszéd fültanúivá váltunk, melyet épphogy csak színez, lazúroz a szövegzsánernek (virágének) megfeleltethető másik párbeszéd, a szerelmesek diskurzusa. A folytatásban (Elsötétült a világ) - a homofon letétnek is köszönhetően - evidenciaként forrt össze az Én és a Te egyetlen alannyá (Mi), melyre a szöveg igen jellemző módon az álmodni ige háromszori ismétlésével hívta fel a figyelmet. (Álmodjuk újra a múltat / álmodjuk meg az eljövendő világot. / S álmodjuk át a jelent.) Rendkívül erőteljes, költői kompozíció, melyet - a koncertfelvétel tanulsága szerint - a publikum is euforikusan fogadott. 

A leginkább kamaraműveket felvonultató hangversenyciklus műsorán több szólódarab is szerepelt. Ha oly kiváló hangszeresek meggyőző és remek előadásában szólalnak meg e művek, mint ezúttal, az már önmagában is sikerrel kecsegtet, a közönség a kompozíciók legelőnyösebb oldalával találkozhat. Király László könnyen áttekinthető, világosan tagolt és arányos felépítésű 2. szólószonátáját Banda Ádám hegedűjén szólalt megő légiesen, intelligensen, egyedül a középső tétel naiv lírájához nem talált kulcsot.

Klenyán Csaba társalkotói közreműködésével hangzott fel Horváth Balázs klarinétműve (Élet). Nem teljesen függetlenül a zeneszerzői intenciótól úgy vélem, hogy a darab tétje a kompozíció utolsó pillanatában lesz világos. Vajon a vállaltan nem ok-okozati láncolatként felvezetett hang- illetve hangzásmomentumok - azaz maga a darab teste - amorf tárgyként vagy alakkal rendelkező és individuális entitásként marad-e meg a hallgató emlékezetében? Az első benyomás alapján az ember arra hajlik, hogy inkább az előbbi a válasz. Ha azonban őszintén azonosul a szerzői intencióval, ráadásul - mint jelen sorok írója - a darab felvételére támaszkodva a többszöri meghallgatás lehetőségével is él, akkor megképződhet az érzet: a mű legvége a darab első pillanatából ered.

Klenyán Csaba 

Ittzés Gergely adta elő Sári József új fuvolakompozícióját (Notiz), mely ugyan egészen friss darab, de mintha nem kapcsolódna közvetlenül azon utóbbi időben írt művekhez, melyekről oly lelkesen tudósítottam a Muzsika olvasóit 2016 márciusában (Tiszta ősz - Sári József új művei). Szikár konstrukcióként indul, s csak a darab utolsó szakaszában melegszik, lelkesül át.

 Énekes szólistát, illetve szólistákat foglalkoztató munkából is többel találkozhattunk. Hollós Máté dalát (Sírkőre - Nagy Zoltán versére) Meláth Andrea és Virág Emese szólaltatta meg. A hangzatos zárósorra kifuttatott költemény sanzonszerű zenével társul, melyet Meláth érzésem szerint túlságosan is komolyan vett. A szó legszorosabb értelmében vette komolyan Decsényi János Horváth Attila (sok tucat magyar pop- és rock-sláger szövegírója) versét, mely „eredeti" funkciójának megfelelően szerepel Keresztes Ildikó nem is olyan rég megjelent albumán. A négykezes zongorakíséretre és mezzoszoprán-tenor-duettre írt kompozíció („amíg") zenei anyaga semmilyen értelemben sem hivatkozik Keresztes dalára. Decsényi jól vette észre, hogy a szöveg a popdalok átlagából magasan kiemelkedik. Horváth Attila találó és kifejező, sokjelentésű képből indult ki, és ügyesen építkezve fogalmazott meg hétköznapi igazságot. Popdalként megszólaltatva lehet olyan érzésünk - minden irónia nélkül írom -, hogy a versnek érdemi és költői mondanivalója van. Decsényi megzenésítésében viszont - bár bizonyára nem ez volt a cél - kiütköztek a szöveg gyengeségei. Ám ezúttal mindez mellékes. A március 24-én kilencvenedik születésnapját ünneplő komponista leckét adott mindnyájunknak elfogulatlanságból, nyitottságból, kíváncsiságból. Köszönet érte!

Dragony Tímea kelta szövegekre (közmondásokra, szólásokra) írt négy dalát (Glitnir II.) Miksch Adrienn és a szerző tolmácsolta. A szertartásos komolyság és a misztika határozottan jól áll Dragony Tímeának. Korábbi műveiben elsősorban részletszépségeket és tünékeny izgalmakat találtam, most bemutatott darabja egészében is figyelemreméltó volt. Madarász Iván szoprán hangra, fuvolára, csellóra és zongorára szerzett, szöveg nélküli ensemble-darabja (Fú a szél a nádasban) - képzavarral élve - hanglátomás, akusztikus vízió. A most felcsendülő első olvasatban azonban a képalkotó elemek kissé széttartónak bizonyultak. Nem így Bánkövi Gyula darabjában (Táncoló kövek), melynek előadása az első olvasat izgalmában megbicsaklott ugyan, ám így is érzékelhetővé tette a zeneművet inspiráló hanglátomás intenzitását. A kompozíciót Szepesi János (klarinét), Oláh Vilmos (hegedű) és Juhász Balázs (marimba) adta elő.

Seleljo Erzsébet (szaxofon) és Seleljo Irén (zongora) a rideg körülményekkel dacolva birkózott meg a hangversenysorozat leghosszabb kompozíciójával - tegyük hozzá rögtön, hogy a darab formátuma igazolta a tekintélyes terjedelmet -, Maros Miklós Burattinata című művével. Maros visszatérő vendége Lázár Eszter sorozatának, munkái soha nem okoznak csalódást, a Burattinata pedig még az általa képviselt színvonalhoz képest is kiemelkedő alkotás. Abban a reményben posztponálom e vélemény részletesebb kifejtését, hogy a Seleljo-testvérek mihamarabb alkalmat találnak a darab ideális feltételek között való előadására, ugyanis afelől nem hagytak kétséget, hogy ők ketten a Maros-kompozíció eszményi előadói.

Hegedű-zongora-darabbal (Legenda) jelentkezett Tóth Péter. Tóth Kristóf (hegedű) és Szokody Anikó (zongora) magabiztosan, kidolgozottan, tökéletesen egymásra hangolódva adta elő (a mű két nappal korábban Szegeden is elhangzott), igazi kamarazenélés volt. A három szakaszból álló kompozíció legfajsúlyosabb része az utolsó, számomra a legemlékezetesebb viszont az elégikus bevezető, melynek dallamjárása - vitatkoznom kell a zeneszerzővel - szigorúan véve nem sirató. Ám ha muszáj ragaszkodni a könnyekhez, akkor a hangvétel, a tónus, a színezet (és tulajdonképpen a formában betöltött funkció) leginkább a Kékszakállú egyes pillanatait (de jellemzően nem a könnyek tavát...) asszociálja.

Tóth Péter kompozíciójával ellentétben, mely tempójában fokozatosan élénkült, Tihanyi László Három jegyzetlap című vonóstriója fordított utat járt be, ám nála a három tétel hasonló formátumot képviselt. Az alámerülő, alásüllyedő, az éber valósághoz rögzítő kötelékeket fokozatosan elvesztő harmadik tétel több volt, mint emlékezetes: megrázónak hallottam. Rácz József (hegedű), Tornyai Péter (brácsa) és Zétényi Tamás (cselló) érzékeny játéka is ezt a benyomásomat erősítette.

Tihanyi László - Felvégia Andrea felvételei 

Beszámolóm elején hiányoltam az új nemzedék képviselőit. Örömmel konstatálhattam, hogy Gelléri András személyében jelen volt a legfiatalabb nemzedék, igaz nem alkotóként, hanem előadóként. A fiatal zeneszerző (a Zeneakadémia harmadéves hallgatója) el-elmélázva, de összességében igen meggyőzően tolmácsolta Soproni József 1999-ben szerzett, bő negyedórás 12. zongoraszonátáját, hogy valóban ősbemutatóként-e, azt nem tudom. 

A hangversenyciklus harmadik estje az EAR Együttes műhelymunkájához szorosabban kapcsolódó szerzők - mint például a korábban már említett Madarász Iván - műveiből állt. Szigeti István egy videómunkával (Emlékek) járult hozzá a koncerthez, azaz a koncertélményt a levetített film hangsávja szolgáltatta. A kritikus nem lévén jelen a hangversenyen, tulajdonképpen ideálisnak tekinthető pozícióban van, amikor CD-ről próbálja rekonstruálni az adott szituációt. Másfelől viszont csak tévedni tud a mű megítélését illetően, melytől mind magát, mind pedig az olvasót szeretné megkíméli. Másfajta tanácstalanság keríti hatalmába a kritikust - immár nem először - Kósa Gábor művei hallatán. Három hosszabb-rövidebb, önállóan is előadható darabot mutatott be (Ötödlet, Manók tánca, Forduló), melyeket Fészkelet gyűjtőnév alatt foglalt - a koncert kedvéért - ciklusba. Az eredetileg metallofonra és basszusgambára írt kompozíciókat a zeneszerző (metallofon) és Olsvay Endre (szintetizátor) adta elő. A recenzens zavara több forrásból táplálkozik. Nem érzékeli például e kompozíciók tétjét. Nem igazán tud mit kezdeni az előre bejelentett zenei forma előre bejelentett módon való megmutatkozásával, s ezzel akkor sem tudna mit kezdeni, ha a formát a szerző nem jelentené be előre, mivel úgyis kiderülne. Mindezeken túl, a kritikus helyzete kicsit olyan, mintha egy töredékes mű (legyen az Bach vagy Bruckner) kiegészítéséről úgy kellene beszélnie, mintha az teljeséggel kortárs mű volna, azaz el kellene tekintenie attól, hogy ezek a kétségkívül kreativitást igénylő kiegészítések mihez képest is léteznek. Legvégül pedig a kritikus tényleg úgy érzi, hogy nem a Kósa-darabokkal van a fő gond, hanem e darabok érzékeléséhez szükséges mentális szervével, ami - úgy tűnik - nem fejlődött ki benne.

Pintér Gyula gordonkára (Kántor Balázs) és elektronikára írt darabja a szerzőre jellemző erényeket mutatta (Mandala Irregular II.), enyhe csalódást a kiválasztott/kikevert szintetizátorhangzások kissé kommersz jellege és a kamarazenélés alacsonyabb intenzitása okozott. Hangzásintenzitás, hangszínizgalom tekintetében - a borzongató bizarrig elmerészkedve - Faragó Béla harsonára és elektronikára koncipiált munkája (Hanghullámok) keltett pozitív feltűnést. Olsvay Endre (errE-ARra) elektronika nélkül is elképzelhető, fuvolára, gordonkára, kürtre és zongorára írt kvartettje a zenei anyag belső szervezettségét teljesen homályban tartva hangzott el. Sugár Miklós elektronikával kiegészített hangszerszólója (Mexicorn), melyet Varga Zoltán kürtművész játszott, viszont épp a belső szerkezet explicit felmutatásával tűnt ki: a kürtszólam nem pusztán technikai-technológiai értelemben, hanem tisztán zenei szempontból is a kompozíció mestergerendájává tudott válni. A darab befejezése pedig azért is volt hirtelenségében is oly hatásos, mert a kürtszólam leállása egy mestergerenda összeroppanásával volt egyenértékű. Fészek Művészklub - 2016. november 23., 30., december 7. Rendező: Fészek }