- Kereken hét évvel vagyok fiatalabb nálad. 1972-ben érettségiztem, és pontosan emlékszem, a pesti belvárosi gimnáziumban, ahová jártam, majd a bölcsészkaron akkoriban jelentek meg az első szőttes tarisznyák, a pesti értelmiségi lakásokban a konyhában kényelmetlen, falusi ülőalkalmasságokra cserélték ki a székeket, és népi - többnyire erdélyi - fazekasok műhelyéből való edényekkel díszítették a falat, a - született, több generációra visszatekintve pesti - lányok némelyike pedig elkezdett tulipános ládának öltözni, és szabadidejében táncházba járni. Mindezt gyanakodva figyeltem, mert az iskolai ének­oktatás eredményeképpen rettenetesen utáltam, hogy az énekórákon, sőt énektanárunk túlbuzgalmából kifolyólag a nagyszünetben is népdalokat kellett énekelni, amelyekhez nekem akkoriban a világon semmi közöm nem volt. Mindezt csak azért mondom el, mert úgy gondolom, az, amit Halmos Bélával a hetvenes évek elején elkezdtetek, egyik kiváltója volt a népzene reneszánszának és a népi hagyományok iránti érdeklődés élénkülésének. Egyszerre kifejeződése és generálója egy korszellemnek.

- Én ebből nem sokra emlékszem, mert nem volt rá időnk. Mi csak „rácuppantunk" valamire, ami lényegében zenei probléma volt, és azzal kezdtünk foglalkozni. A külsőségekkel nem. Martin György megismertette velünk erdélyi gyűjtését, mi pedig rádöbbentünk, hogy ez a zene gyönyörű, mi pedig semmit sem tudunk róla. Az egyik első sokkot Bársony Mihály bácsi tekerőlantja okozta. A történetet ezerszer elmeséltem: a 25. Színházban dolgoztam már, amikor egy kínai tárgyú darabhoz kellett zenét írnom. Egzotikus hangszert kerestem, és hallottam egy belga tekerőlant-művészt, és el voltam ragadtatva: ázsiai hangzás, lehet hozzá énekelni, ez kell nekem. Az illetőtől tudtam meg, hogy Magyarországon szerzi be a tekerőlantot. Elmondhatom, hogy sokrétűen műveletlenek voltunk. Magyarországon fel lehetett úgy nőni, hogy az embernek fogalma sem volt hazája kultúrájáról. Magát a zenét pedig a rádióban hallottuk. Akkoriban még létezett a médiumokban ismeretterjesztés.

- Sárosi Bálint rádióelőadásaira gondolsz?

- Igen, de másokéra is. Építészek voltunk, szünet nélkül rajzoltunk, közben pedig szólt a rádió, és magával ragadott, ahogy Ádám István széki zenekara játszott. Az iskolában nekünk is volt énekóránk, és én pont úgy utáltam azt a fajta népdaléneklést, mint te. Hiszen már akik tanították, azok is utálták.

- Nekem azok a népdalok semmit sem mondtak, azt várták el, hogy tőlem teljesen távol álló múzeumi tárgyakat imádjak. A ti esetetekben viszont egy élő kincs kreatív alkalmazásáról volt szó, nem?

- De. Viszont az iskolai élményeim nekem is ugyanazok, mint neked. Igaz, nem csak az éneket tanították rémesen, hanem szinte mindent. A népzene világa akkor tárult fel előttünk, amikor a saját örömünkre kezdtünk el foglalkozni vele. És vele a tudományos világ is feltárult. Ebben Martin György volt a kulcsember, mert ő volt az első, aki nem dugdosta mások elől az anyagát. A magyar tudományos világban „tématulajdonosok" vannak. „Majd elolvashatod, ha kiadtam! Ti csak ne babráljátok a népzenét, mi majd elmeséljük nektek, hogy az milyen volt." Az első időben nem tudtunk hozzáférni a gyűjtött anyagokhoz, egyedül Martin mondta azt, gyertek, hallgassátok meg, másoljátok át magatoknak. Tőle kaptunk tippeket, ő adott tanácsokat, hogy hová menjünk gyűjteni. Tudta, hol vannak jó zenekarok, melyik énekest kell meghallgatnunk. És ő kötött össze bennünket Kallós Zoltánnal. Kallós akkoriban élte fénykorát, mindent tudott, amit a tudományos világ sem. Biztos ismered azt a történetet, hogy Kallós diákként elénekelt egy magyarszováti népdalt Jagamas professzornak, aki megkérdezte, honnan való a dal. Kallós elmondta, mire Jagamas közölte, hogy az lehetetlen, ott ilyet már csak a románok énekelnek. Itt tartott a tudomány is: nem volt már élő kapcsolata a népdallal. Gőgjében a tudomány képes lett volna elsétálni 800 év hagyatéka mellett.

- Tehát jártatok Erdélybe gyűjteni. Gondolom, a magyarországiakhoz képest még sokkal élőbbek voltak a népzenei hagyományok.

- 1971-ben, amikor elkezdtünk oda járni, teljesen élő hagyományokról beszélhettünk. Viseletben jártak a táncházba. Volt egy-két évünk ennek a „beszimatolására".

- Mikor szűnt meg az élő hagyomány?

- '72-73-74-ben még megvolt. Bármikor mehettünk gyűjteni, Kallós Zoltán mindig azzal várt bennünket, hogy fölsorolta, melyik településen milyen táncház van, válasszunk, melyikre megyünk.

- Vittétek a magnót, és mindent felvettetek?

- Én vettem fel. Bélának nem volt magnója.

- Schiffer Pálnak volt egy csodálatos dokumentumfilmje, a Mari című, amely egy széki család életét mutatta be. Ahogy veszik le a viseletet, és fokozatosan veszítik el a hagyományaikat...

- Egy-két éven belül szűntek meg a hagyományok. A hetvenes évek közepéig még megvoltak, utána már nem. De megmaradtak a zenekarok. És ahogy haltak ki az öregek, a fiúk átvették a helyüket. És lehetett tőlük gyűjteni. A legtovább a palatkai zenekar bírta, ők ma is játszanak még. A prímás a nagyapja és az apja nyomdokába lépett, és éppen olyan jó, mint az idősebbek voltak.

- És amit csinál, az tartalmilag is azonos a papa és a nagypapa mesterségével? Közben kiüresedett, múzeumi tárggyá vált a zene...

- Még nem. Ő ugyanazt csinálja, amit az öregek. Egyszer kivitték New Yorkba, egy ragyogó helyre, és mondták, játsszon egy táncrendet. Ő belekezdett, majd néhány perc után abbahagyta, mondván minek játsszon, ha nem táncol senki. Teljesen logikus: ennek akkor van értelme, ha táncolnak rá. A revival-mozgalomban a zenészek kezdenek leszokni a tánczenéről, ami nagy baj, mert a zene elveszítheti az esztétikai értékét. Ebben az a lényeg, hogy a zenészek és a táncosok állandó kölcsönhatásban improvizálnak.

- Sokszor gondolok arra, hogy a népi kultúra divatja a hatvanas-hetvenes évek fordulóján amolyan indirekt válasz lehetett a politika hangsúlyozott internacionalizmusára.

- Ez sokkal bonyolultabb ennél - amit mondasz, csak egy szál a többi közül. Mindenesetre mi ezzel nem foglalkoztunk. Mi kedvtelésből muzsikáltunk. Ez volt a titkunk. Tetszett nekünk. A kollégiumi szobában kezdtük. Aztán hozzánk csapódtak emberek. Martin György tanácsára elmentünk a Bartók Együttesbe muzsikálni, mert azt mondta, meg se próbáljuk ezt tánc nélkül megtanulni. Elmentünk táncot muzsikálni. Hetente háromszor hat-nyolc órát játszottunk, arra táncoltak a gyerekek. Közben reggel nyolctól ötig mérnökök voltunk. Az, hogy tetszett, és jókedvűen csináltuk, vonzotta körénk az embereket. Egyre többet. Nem szervezkedtünk, és semmi újat nem találtunk ki. Nem foglalkoztunk semmi mással, ez lekötött bennünket. Jártunk gyűjteni, én pedig zeneszerzőként jártam a rádióba és a televízióba, játszottunk, semmi másra nem volt időnk.

- Meddig tartott ez a kettős könyvelés? Hogy nappal mérnökösködtél, utána zenéltél?

- 1973-ig.

- Akkor penderítettek ki az állásodból?

- Akkor. A főnököm behívott, és megbízott egy debreceni munkával, mire mondtam, hogy az nem alkalmas, mert bemutatónk van. Azt válaszolta, hogy ne vele egyeztessek, elvégre ez a munkahelyem. Kirúgott, amiért hálás vagyok neki.

- Gondolom, meghozott helyetted egy döntést...

- Pontosan.

- Megéltetek a zenélésből?

- Nagyon nehezen. Mai fejjel már követhetetlen, hogy miből is éltem. A fellépésekért - rengeteg volt belőlük - kaptunk 300 forintokat. Az már akkor sem volt sok pénz. A diploma után visszaköltöztem a szüleimhez, gyakorlatilag ők tartottak el. Hozzájárultam a háztartás költsé­geihez, volt fedél a fejem fölött, és tettem a dolgomat. A szüleim pedig mindenben támogattak. Aztán lassanként jöttek a munkák, a turnék, és elkezdtünk megélni belőle. Közben elmentem Vitányi Iván intézetébe, ahol 1200 forint volt a fizetésem. A zenetudományi szakot már háromgyerekes apaként végeztem el. Akkor már az intézetből is kirúgtak a barátaim.

- Vitányi nagyon sokaknak nyújtott védelmet.

- Én is csupa jót tudok róla mondani. A népzene neki is érzelmi ügyet jelentett, ugyanúgy, mint nekünk. Segített és drukkolt nekünk, és egy-két jól elhelyezett mondattal megvédett bennünket.

- Egy ilyen történetet hallottam: a besúgó jelentésében beszámolt a táncházban uralkodó erkölcsi fertőről. Aczél György személyesen avatkozott közbe, mert egy spiclijelentés állítása szerint a zongora alatt nemi életet éltek. Ekkor Vitányi megmutatta a táncházban álló pianínót, amely alá csak kétdimenziós emberek fértek volna be...

- Felháborítóan hazug jelentések születtek a táncházról. Állandóan feljelentettek bennünket.

- Megnézted a titkosszolgálati jelentéseket?

- Nem, nem érdekeltek. De Szőnyei Tamás könyvében önálló fejezet vagyunk. Mindenesetre „hálával" tartozunk az akkori államnak, amiért saját költségén naplót vezetett az életünkről.

- Ott tartottunk, hogy havi 1200 forintért dolgoztál Vitányi Iván intézetében, ahonnan aztán kirúgtak.

- Ennek az állásnak az volt a lényege, hogy a munkakönyvem le volt adva, tehát nem voltam közveszélyes munkakerülő. Aztán szabadúszó lettem, talán az elsők között a szakmában.

- Hihetetlenül sokféle dologgal foglalkoztál és foglalkozol. Olyan világban élünk, ahol mindenki valaminek a specialistája, ha egy dologban jó vagy, akkor elismernek, ha viszont több dologban is jó vagy, az gyanús.

- Én is sokáig azt hittem, hogy sokfélét csinálok, de aztán rájöttem, hogy ez a sokféle szál kapcsolódik egymáshoz. A József Attila-megzenésítésekkel kezdtem, a népzene csak jóval később következett. (Valamiért mindenki azt hiszi, hogy fordítva történt). Az általam megzenésített József Attila-versek egytől-egyig visszautaltak a sok évszázados énekelt vers-hagyományra. Én ösztönösen tévedtem rá erre az útra, és ahogy bővültek az ismereteim, rájöttem, hogy a népdal ennek az énekelt vers-hagyománynak a még élő változata. A népdal és a megzenésített vers tehát ugyanannak a dolognak a két oldala. Ami a rádiós és filmes kísérőzenéket illeti, ezeket az alkalmazott zenéket is a népzenéből, illetve saját zenémből merítettem. Ezek amolyan köztes kamarazenék voltak. Senki nem tudta igazán sehova sem besorolni. 1968-ban jelentkeztem a Ki mit tud?-ra, de nem fogadták el a jelentkezésemet, mondták, hogy Sebő elvtárs menjen haza, mivel sem a tánczenei, sem a népzenei kategóriába nem fértem bele a megzenésített verseimmel... Egyébként ezt a műfajt nem egyedül kezdtem el művelni, hanem például a Kaláka-alapító Mikó Istvánnal együtt. Az elején azt gondoltam, föltaláltunk valamit, de aztán rájöttem, hogy sok évszázados hagyományt folytatunk, hogy amit csinálunk, a zenetörténet és az irodalomtörténet része. Kodálynak igaza volt, amikor azt állította, hogy az utolsó forrás a népzene, amivel ezt meg lehet ismerni. Rájött, hogy az élő népzene olyan zenetörténeti információkat hordoz, amilyenekhez sehol másutt nem lehet hozzáférni. A népzene kutatásával a zenetörténet ismeretlen lapjait lehet felütni. És minél tovább vizsgálódik az ember, annál több európai összefüggésre bukkanhat. Kodály megtalálta a Zobor-vidéki dalok spanyol megfelelőit. Mellékesen megjegyzem, hogy a magyar népzenekutatás komplexitására joggal lehetnénk büszkék.

- Persze ehhez hozzájárul az is, hogy mifelénk a népzene fennmaradt, míg tőlünk nyugatra sokkal hamarabb végbement a polgárosodás, és ennek következtében a népzene jóval hamarabb elveszítette eredeti szerepét.

- Igen, de a magyar népzenekutatás azért olyan eredményes, mert akik művelték, nagyon jól végezték a munkájukat. Rengeteg példa mutatja, hogy milyen az, amikor az amúgy jó anyaghoz nem értelmesen nyúlnak, amikor nem azt keresik, amit kellene. Nálunk Vikár Bélától Bartókon és Kodályon, Lajthán át, Martin Györggyel bezárólag kitűnő emberek foglalkoztak a népzenekutatással, akik sosem engedték át magukat az érzelmeiknek, és objektív tudományt műveltek. Vikár Béla mondta, hogy a fonográfra azért van szükség, mert a népzenekutatásból akkor lesz csak tudomány, ha a tárgya objektíven rögzíthető lesz. Addig minden csak fecsegés. Kevés ehhez foghatóan ragyogó ágazata van a magyar kultúrának. Engem végtelenül bőszít, amikor azt látom, hogy ebben az országban mindenféle hajánál fogva előráncigált, talmi dolgokkal büszkélkednek, miközben az igazi magyar sikereket agyonhallgatják. Ezzel igazán lehetne dicsekedni. Legfőképpen pedig meg lehetne tanítani a gyerekeinknek. A népzene revivalje arra volt jó, hogy felújítsuk a kommunikáció lassan halódó komplex módját. Gondolj bele, hogy mára már szinte maga a páros táncolás megy ki a divatból. Azelőtt városon is majd minden szórakozóhelyen volt még táncparkett. Lehetett ismerkedni, lányokat felkérni. A táncházra azt szokták mondani, hogy az olyan falusi dolog, ugyanakkor a falusiak példát mutatnak nekünk, amikor a páros táncot tovább éltetik, ami az európai kultúra évszázados csúcsteljesítményének számít. A páros tánc európai vívmány. Ha volt is például Brazíliában, akkor azt a portugálok vitték oda. Egyébként hozzánk nagyon későn jutott el. Mindenki azt hiszi, hogy Árpád apánk csárdásozott, de ez nem igaz. Csokonai a 18. század végén azt írja, hogy a mi eleink a nemeses, lassú táncot, a verbunkot ropták, az a magyar tánc. „Ez az újfajta ugrálás a nővel, mindenki tudja, tót találmány". Hozzánk biztosan szlovák közvetítéssel jutott el. Az 1600-as évek végén egy német katonatiszt azt írja haza, hogy „a magyarok még szép rendben, körtáncokban táncolnak, nem úgy, mint a mieink..." Szóval későn jutott el hozzánk, de meghonosodott, ami nagy vívmány. És kirajzolódik Európa kulturális térképe, mert a páros tánc csak Erdélyig terjedt el.

- Onnan vallási okokból nem ment tovább?

- Ott kezdődött a Török Birodalom. A középkorra jellemző európai körtáncok megmaradtak, de a páros tánc nem terjedhetett el. A románok Erdélyben páros táncokat járnak, a Havasalföldön és Moldvában pedig körtáncokat. Szegény románok törték is a fejüket a 19. században, hogy melyik legyen az „ősi román" tánc... De visszatérve egy korábbi kérdésedre, a táncházmozgalom nem egyfajta sovén nacionalizmus jegyében indult. A mi táncházainkba olyan gyerekek jártak, akik a széki mellett a méhkeréki román táncokat is kedvelték, s akik eljártak a görög, a bolgár és a délszláv táncházakba is.

- Te ott voltál a kezdeteknél is, és ma is rendszeresen zenélsz táncházakban. Mi a tapasztalatod, ez most is ugyanúgy él, mint a hetvenes években? És ha igen, változott-e valamit a tartalma?

- Nagyon is él. Ami pedig a tartalmat illeti, az nem változott semmit, hiszen a lényeg az, hogy a fiúk lányokkal ismerkedjenek, és fordítva. Ez a program nem szokott „elavulni". Hidd el nekem, ez nem politika és nem nacionalizmus. Negyven éve figyelem a táncházakat. A táncház a csajozásról szól. Egyébként ez is a bajom a Bem rakparti táncházzal, hogy oda többnyire öregek járnak. Ott értelemszerűen nem lehet ismerkedni, ezért a fiatalok nem jönnek.

- Az a nemzedék, amelyik a hetvenes években kezdte a táncházat, ma 60 fölött jár. Komolyan mondod, hogy a kortársaim ma is ropják?

- Persze, nekik zenélünk a Bem rakparton. Annak idején - hála Timár mesternek - rendesen megtanulták. Így persze könnyű. Egyébként nagyon foglalkoztat, hogy az „autentikus" szó szitokszóvá vált. „Nem kéne olyan autentikusnak lenni!", meg hasonlók. Hát próbáljunk meg sakkozni vagy römizni a szabályok ismerete nélkül. Vagy tudsz egy nyelvet, vagy nem. Azt is szokták mondani, hogy a néptánc és a népzene „nem fejezi ki a mai ember érzésvilágát". Végtére is „ugyan már, ki az, aki szeretne szántani, hat ökröt hajtani?" Aki ilyet mond, az maga hatökör. Pont ez a példa mutatja, hogy ezt a nyelvezetet mindig aktualizálva használták. Minél többet tanulmányozod a népzenét, annál világosabb, hogy ez az a historikus popzene, amit ha jól, kreatív módon használunk, soha nem veszíti el az aktualitását és mindenki számára elérhető. A tánc, az ének mindenki számára elérhető. (Rendben, a hangszeres kíséret specialistát igényel, de a többi nem). És erre mindenkinek szüksége is volt, mert része volt a kommunikációnak. Így lehetett ismerkedni, párhoz jutni. Ami pedig a népdalokat illeti, ott sem egyszerű memoriterről van szó. Létezik egy hatalmas szövegkészlet és egy hatalmas dallamkészlet. És ezekből válogatják össze az egymáshoz illőket. Emlékszem egy adatközlőmre, Csorba János bácsira, aki elkezdte énekelni, hogy „Szilágyi Erzsébet levelét megírta..." Megkérdeztem tőle, hogy ezt honnan szedte. Azt válaszolta, hogy hát az édesanyjától. És ő hol tanulta? Az iskolában. A vershez egy gyönyörű, barokkos széki lassú dallamát párosította. Elmesélte, hogy az édesanyja, mire hazaért az iskolából, már „ráfogta" a verset erre a nótára. Ez a sok száz éves - Balassi korát idéző - ad notam gyakorlat működik töretlenül. Csorba János bácsi az általa összeállított lírai strófákat legközelebb másképp fogja énekelni, mert mást akar vele elmondani. A népzene olyan „Lego-kockákból" gazdálkodik, amelyek segítségével mindenki mindig össze tudta rakni a maga énekét. Ebben a műfajban a lényeg a szöveg, illetve a szöveg üzenete volt. Emlékszem, gyűjtéskor elhangzott olyan mondat, hogy „ez a Szabó Gyuri bácsi nótája". A szóban forgó dalból a Zenetudományi Intézetben több ezer felvétel volt. Mint kiderült, a mondat azt jelenti, hogy a dal azért Szabó Gyuri bácsié, mert ennek eléneklésével ő a orsát mondta el, valami olyat mondott el magáról, ami csak rá jellemző. Ő könnyített a lelkén, artikulálta az érzelmeit, a közösség pedig anélkül megértette Szabó Gyuri bácsi mondanivalóját, hogy neki ki kellett volna adnia magát.

 Forrás: Hagyományok háza 

- József Attila-megzenésítésekkel kezdted a pályád, és alighanem ezeknek köszönhetőn egy sor kortárs költővel kerültél társalkotói kapcsolatba, Nagy Lászlótól Weöres Sándoron át Orbán Ottóig. Ez már nem csak Lego, és nem az a hagyomány, amelynek keretében az előadó szövegeket énekel régebbi, ritmikailag odaillő dallamokra. Ezekben a vers-megzenésítésekben a zeneszerző nem csak „ad notam" használja fel a zenét, hanem társszerzője a költőnek.

- Ebben az az érdekes, hogy milyen szimbiózis tud kialakulni szöveg és zene között. A József Attila-versek felülmúlhatatlanok és meghaladhatatlanok. Nem is véletlen, hogy Jordán Tamással már 40 éve játszunk egy József Attila-műsort. Mire a végére érünk, még most is mindig megrendülést érzek. Ami a műfajt illeti, ez több műfaj szimbiózisa. Egyfelől énekelt vers, de nem saját használatra, mint a régieknél. Ez koncertprodukció is. A dalok előadásakor pedig olyan elemeket is alkalmazni szoktam, amelyeket egy népdal eléneklésekor sosem használnék. A népdalénekes (lévén a népzene a romantika előtti „régizene") például nem él a dinamika eszközeivel,. Én a saját vers-megzenésítéseimben használok ilyeneket. Szóval ez többféle műfaj együtt. De az egész népzenei „revival-cirkusz" lényegét abban látom, hogy a tanítás során lopjuk vissza a gyerekek életébe a kreatív önkifejezést. Mert az önkifejezés, az érzelmek artikulálása valójában gyógyszer. Attól meggyógyul az ember. Ha örömöd van, vagy bánatod, megkönnyebbülsz tőle. És erről az eszközről a mai ember sem mondhat le. }