Nem tudom, mikor alakult ki az a gyakorlat, hogy színházaink - köztük a zenés színházak is - az évfordulók bűvöletében élnek. Régi operaműsorokat böngészve a legkülönbözőbb nem karácsonyi műveket találjuk az Operaház programján december 25-én és 26-án, a Lohengrintől kezdve a Carmenig bezárólag - ma elképzelhetetlen, hogy ezeken a napokon ne A diótörőt vagy a Bohéméletet játsszák. Hasonlóképpen áll nemzeti ünnepeinkkel is: március 15. táján jön az obligát Hunyadi László- és/vagy Bánk bán-széria - idén pedig, az 1956-os forradalom 60. évfordulójára tekintettel, az Operaház több bemutatót is időzített október 23. környékére. Az ilyesfajta műsorpolitikai döntések mögött persze praktikus okok is húzódnak: a magyar pályázati rendszer mindenekfelett évforduló-orientált - aki ameglévőn túl szeretne extra támogatáshoz is jutni művészeti tevékenysége finanszírozására, annak figyelembe kell vennie ezt a szempontot is. Az Operaház ezúttal maximálisan figyelembe vette: valóságos '56-os mini fesztivált rendezett, a legkülönbözőbb műfajú és színvonalú színpadi művekkel, köztük balettel, musicallel, sőt prózai elő­adással is. Mivel azonban ezek értékelése nem tartozik a Muzsika feladatai közé, ezúttal egyetlen produkcióra koncentrálhatunk - két opera előzetesen nagy várakozást keltő, egy estén történt bemutatójára.

Emlékezni természetesen sokféleképpen lehet - a történelmi évfordulókkal kapcsolatban ugyanakkor a magyar közönség mintha annál is konzervatívabb lenne, mint azt egyébként megszokhattuk. Elég talán arra utalni, ezúttal a prózai színház világából hozva példánkat, micsoda botrányt kavart tíz éve Mohácsi János rendezése, az 56 06 / őrült lélek vert hadak című kaposvári előadás - a nézők jelentős része nem tudta megemészteni, hogy a mégoly komoly témával kapcsolatban is használható az irónia mint stíluseszköz. De hivatkozhatnék másra is: tanári mivoltomban pár héttel ezelőtt, az ünnep alkalmából egy egész gimnáziummal egyetemben részt vettem egy '56-os musical előadásán. A mű és a produkció számos esztétikai sebből vérzett - a gyerekek a későbbi beszélgetések alkalmával azonban jellemzően nem ezeket rótták fel negatívumként, hanem azt, hogy a darab kisemberek magánéletére koncentrált ahelyett, hogy a forradalom eseménytörténetét és nagy hőseit állította volna középpontba. Pedig - próbáltam ellen­érvelni - az élet egyébként a történelmi események közepette is zajlik; emlékeim szerint például Nagy Imre újratemetésének napján ugyanúgy el kellett menni oviba, mint máskor. Talán ennyiből is látszik, micsoda kockázatot vállalt az Operaház, amikor A bánya és a Szerelem című operákat tűzte műsorra megemlékezéseinek sorában: nem elég, hogy kortárs művek (ne legyenek kétségeink: a hazai publikum Rautavaara több mint félévszázados darabját is ekként nézi-hallgatja), de ráadásul a fennköltséggel kapcsolatos nézői elvárásokat sem teljesítik. A bánya elvont térben és időben játszódó filozófiai traktátus aforradalom mindenkori természetéről, a Szerelem pedig - többek között - azt mutatja be, hogyan nyomorítja meg a diktatúra és a megtorlás egy egész család életét.

A bánya bemutatója kapcsán, még mindig megelőzve a mű értékelését, egy külsődleges, ám nagyon fontos körülményt is meg kell említenünk: ez pedig magának a bemutatónak a ténye, a létrejött produkció művészi értékén túlmutató jelentősége. Ha van olyan eleme a regnáló operai rezsim ténykedésének, amelyet a legkisebb bírálat sem érhet, úgy az a külföldi kortárs opera beemelése a magyar zenei életbe. Hogy világosan lássuk ennek fontosságát: az Operaház ezen a téren utoljára Benjamin Britten műveinek bemutatásakor volt up to date, az elmúlt fél évszázad külföldi terméséről egyszerűen nem vett tudomást - a kortárs operaművészetet kizárólag a hazai bemutatók jelenítették meg a repertoáron, igaz, ezek viszont nagy számban. Az ötvenévnyi szünet is okozza, hogy a közönségnek egyszerűen nincs kulcsa ezekhez a művekhez, s ha mégis lehetőség nyílik a szembesülésre, akkor a könnyebbik utat választja, és megfutamodik. Sajnos borítékolni lehetett, hogy A bánya előadásai, finoman szólva, nem lesznek teltházasak - még akkor sem, ha ügyes műsorszerkesztéssel az '56-os fesztivál keretébe illesztették a produkciót, épp úgy, ahogy tavaly Shakespeare nevével próbálták vonzóbbá tenni Reimannét ésAdèsét. S még akkor sem, ha ezúttal nem csak magyarországi bemutatót, de színpadi ősbemutatót is ígértek a plakátok - a mű ugyanis, elsősorban politikai okokból, a mai napig nem került színpadra szerzőjének hazájában, sem másutt. A darab az '56-os forradalomra való közvetlen utalásai miatt kényes témának számított (számít?) a Szovjetunióval, majd Oroszországgal törékeny viszonyt ápoló Finnországban, s ez évtizedekre megpecsételte a sorsát - noha Rautavaara későbbi műveivel sikeres színpadi szerző lett, operáinak hosszú sorát mutatták be Helsinkiben, még ez sem tudta színpadra segíteni A bányát. Az Operaház elévülhetetlen érdeme, hogy meglátta a darabban rejlő lehetőséget: ezúttal nem csupán a hazai közönség lemaradását enyhítheti, de a nemzetközi zenei élet számára is fontos gesztust tehet. Elvégre azt, hogy ki is volt Einojuhani Rautavaara, és mit is jelentett ő az elmúlt fél évszázad zenei életében, aligha kell magyarázni a Muzsika olvasóinak - a bemutató tragikus járuléka, hogy legkedvesebb színpadi művének oly nagyon várt színpadi bemutatóját már nem érhette meg az idén nyáron elhunyt mester.

A bánya persze nem csak „kortárs" voltában adja fel a leckét a közönségnek, de sajátos alkatával is: ez az ész diktálta opera, amennyiben mellőztetésének hatvan éve után végre eljut majd további színpadokra is, vélhetően máshol sem lesz közönségdarab. Természetesen nem a zeneszerzői technikának, a szabadon kezelt dodekafóniának szóló oldalvágásnak szánom, amikor „ész diktálta" műről beszélek - hogy csak az e területen legnagyobbra hivatkozzam: Berg Wozzeckje és Luluja ismeretében aligha tartható az a nagyközönség köreibe is le-leszivárgó, „értelmiségi bulvár" vélekedés, amely e technikát valamiféle érzelmektől mentes agyalmánynak tekinti. Nem, A bánya esztétikai problémái kifejezetten dramaturgiai természetűek: a Rautavaara költötte librettó szereplői nem hús-vér emberek, de még csak nem is jól körüljárható típusok, hanem elvont eszmék megtestesítői, afféle szimbólumok, akik drámai interakció helyett filozófiai szövegeket tolmácsolnak. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, még ezek a mondatok sem lépnek kapcsolatba egymással, nem valamiféle operába oltott platóni dialógusokat kapunk, hanem kinyilatkoztatásokat - ezáltal nem csak a drámai, de a szellemi izgalom is hiányzik a szövegből. A mű e tekintetben teljesen színpad­idegen, és ez erősen megnehezíti hiteles tolmácsolását. Pedig érdemes megküzdeni az akadállyal, mert a zene telivér operamuzsika (csak lemezen hallgatva, a szöveget mintegy eliminálva legalábbis ez a benyomásunk keletkezik); a nívós színpadi megvalósítás sokat tehet azért, hogy a nézők számára könnyebbé váljon a befogadás.

Az előadást döntő mértékben befolyásolja a kiváló szcenika, Antti Mattila díszlete, mely az épített és a természetes környezet megjelenítésére egyaránt kielégítő megoldást talál, másrészt, nagyjából ugyanezen törésvonal mentén, jól egyensúlyoz a realista és a szimbolikus tér megvalósítása közt, úgy, hogy a két helyszíntípus mindvégig egy jelrendszeren belül marad, nem kerül egymással összeütközésbe. Vilppu Kiljunen rendező a legjobb értelemben vett szolid szakmai tudással és a szerző intencióihoz hűen közelített A bányához. A játékot teljes egészében realista, de nem naturalista módon szervezi: az egyes alakok motivációi a színpadi akciókat tekintve világosabbnak tűnnek, mint pusztán a darabot olvasva-hallgatva, ugyanakkor tartózkodik attól, hogy az olykor szélsőségességig menő cselekményelemeket apuszta hatáskeltés kedvéért végletesen ábrázolja. A rendezés legfőbb értéke mindamellett a színészvezetés kidolgozottságában, az alakítások hitelességében érhető tetten. Tommi Hakala nagyszerűen hozza amunkás mára jószerivel ismeretlen prototípusát, s zenei szempontból is korrekt alakítást nyújt. Miksch Adrienn Iraként elsősorban vokálisan ragyog ki a szereplők közül - a szöveg, annak ellenére, hogy valamiféle „örök asszonyit" kellene képviselnie a darabban, erre nem sok lehetőséget nyújt neki. Fried Péter súlyos basszusa jelentőséget ad a pap karakterének, míg Laborfalvi Soós Béla komisszárja inkább színészileg erős. Marko szerepében szuggesztíven tolmácsolja a látomásjelenetet Kiss B. Atilla, akitől rég láttunk ilyen problémátlan és komplex alakítást. Cserhalmi Ferenc, Ujvári Gergely és Bazsinka Zsuzsanna egy-egy rövid megszólalásukkal is sokat tettek hozzá a produkció megérdemelt művészi sikeréhez. Akárcsak az est mindkét felében kiváló formában teljesítő Operazenekar Bogányi Tibor vezényletével, aki az elmúlt évadokban megismert operakarmesteri erényei mellett ezúttal a finn zenében való jártasságát is az előadás szolgálatába állíthatta.

Fodor Gabriella és Dobi-Kiss Veronika - Csibi Szilvia felvétele/Operaház 

Az est másik kisoperája, a Szerelem esetében is sokat tett hozzá a pozitív összbenyomáshoz a kiváló szereposztás. Pedig e tekintetben az előadás bizonnyal hátrányból indult - elvégre ki ne emlékezne a Déry Tibor-novellák kiváló filmváltozatára, Makk Károly remeklésére, amely vállaltan éppúgy alapjául szolgált a filmnek, mint az irodalmi előzmény? A rendező számára - szerencsére - mindez nem jelentett megkötést: a más kultúrából érkező Kiljunen, ha ismeri is a filmet, aligha ismeri a benne játszó színészekhez tapadó nézői érzelmeket és legendákat, és vélhetően az általuk képviselt típusokról sincsenek személyes benyomásai. (Hogyan is lennének? Jószerivel már a magyar nézőknek sincsenek.) Épp ezért mind ő, mind szereplői mernek elfogulatlanul másmilyenek lenni, mint filmbéli előképeik. S mivel ezt hitelesen teszik, a néző - legyen akár hivatásos, akár bérletes - meg is feledkezik arról, hogy a régiekhez méricskélje őket. Különösen igaz ez Fodor Gabriella kongeniális Lucájára, akinek szerepformálása egymagában igazolná a bemutatót. Operaénekeseink közül kevesen képviselik ennyire magától értetődően egy mai nő életproblémáit - mert Fodor Gabriella tolmácsolásában mind a Xerxész Romildája, mind Mimì, mind Margit a Mefistofeléből, de még a Carmen Micaëlája is messze túllép a műveket meghatározó eredeti stíluson és korproblémákon; ezek az alakítások a máról, a mához szólnak, s ez még akkor isfontos erény, ha a megközelítés olykor nem is vág egybe a darabbal (mint mondjuk Micaëla esetében). Most ráadásul egybevág, s mindez az eminens zenei tolmácsolással kiegészülve nem csak jóvá, szuggesztívvé, de fontossá is teszi e megformálást. Balatoni Éva öregasszonya nem pusztán a művésznő alkatához illően kedvesebb-komikusabb a bennünk élő képnél, de úgy vélem, a zenei anyag is ezt amegközelítést teszi igazolttá. Mindezt Balatoni a rá jellemző karakterénekesi erényekkel nagyszerűen hozza. Farkasréti Mária Irénje talán egyedül találja telibe az eredeti típust, de így is szervesülni tud anagyon is kortárs ihletésű előadásba; László Boldizsár nem csak az álomjelenetekben, de a katartikus fináléban is hiteles, és ez fontos előrelépés a pályáján. Dobi-Kiss Veronika, Roska Dániel, Vass Tamás ésKőrösi András egészíti ki a szereposztást egy-egy pontos alakítással.

Varga Judit zenéjét sok bírálat érte a napi- és hetilapkritikákban, részben szakmai, részben befogadói oldalról. Engedtessék meg, hogy e helyütt a mű, különösen a finálé rám gyakorolt katartikus hatása okán egyszerűen félretoljam az elméleti-esztétikai kifogásokat, és kijelentsem: aki a színpadi és zenei eszközök egyensúlya révén így hat az érzelmeinkre, az bizony kész színpadi szerző. A témaválasztás vagánysága és a mű megoldottsága egyaránt azt igazolja, hogy az esetleges hibák ellenére is van még mit várnunk Varga Judittól a következő években-évtizedekben. }

Rautavaara OPERA

Magyar Állami Operaház

2016. október 21.

Einojuhani Rautavaara

A bánya

Simon Tommi Hakala

Ira Miksch Adrienn

Komisszár Laborfalvi Soós 
Béla

Pap Fried Péter

Marko Kiss B. Atilla

Vanha Cserhalmi Ferenc

Egy bányász Ujvári Gergely

Szoprán hang Bazsinka 
Zsuzsanna

Varga Judit

Szerelem

Öregasszony Balatoni Éva

Luca, a menye Fodor 
Gabriella

János László Boldizsár

Irén Farkasréti Mária

Luca anyja Dobi-Kiss 
Veronika

Rab Roska Dániel

Fegyőr Vass Tamás

Orvos Kőrösi András

Karmester Bogányi Tibor

Karigazgató Strausz Kálmán

Díszlet Antti Mattila

Jelmez Piia Rinne

Rendező Vilppu Kiljunen