29. alkalommal került megrendezésre a Magyar Zeneművészeti Társaság Mini Fesztiválja, amelyet, mint azt a társaság elnökének, Fekete Gyula zeneszerzőnek műsorfüzetbeli beköszöntőjéből megtudhattuk, Durkó Zsolt 1987-ben, mintegy a rendszerváltás zenei előszobájaként hozott létre. Egyéb teendők mellett a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében megrendezett négy koncertnek csupán első és utolsó napját volt módom meghallgatni ‒ 11-én és 12-én különféle okok miatt számomra bezárt a Bazár, amit sajnálok, annál is inkább, mert a fesztivál második és harmadik napjának programjában isfigyelemre méltó művek és szerzők sorakoztak. Így szükségképpen egyoldalú benyomásokat szerezhettem csak a rendezvény egészéről. Mindenesetre az eseménysorozat teljes műsorát átlapozva és két estéjét végighallgatva úgy találtam, hogy a sokféleség igen vonzó tulajdonsága a Mini Fesztiválnak. Fontosnak érzem a programszerkesztők szemléletmódját illetően, hogy a műsort nem a vagy-vagy, hanem az is-is szellemében állították össze: egyaránt helyet kaptak friss és időtállónak bizonyult régebbi darabok. Úgy láttam, hogy többé-kevésbé a kortárs zeneszerzés teljes spektruma képviseltette magát (talán csak Jeney Zoltán nevét hiányoltam a műsorfüzetből). A Kodály-ösztöndíjas pályakezdő és a fiatalabb nemzedék tagjai mellett néhány idősebb, s már elhunyt kortársunk művei videóanimációk formájában elevenedtek meg. (Szerencsére nem volt gond az internetkapcsolattal). Az általam hallott két koncerten örök kortársaink közül 10-én az 1999-ben elhunyt Bozay Attila cimbalomra írott Improvizációinak részletei a számomra elsősorban historizáló stílusú köztéri szobrok alkotójaként ismert Gábor Éva Mária animációjára elevenedtek meg; 13-án pedig Szilágyi Dávid, Törőcsik Ádám és Kóródi Gábor hasonló alkotását tekinthette meg a közönség, amely a 2011-ben eltávozott Petrovics Emil 2. rapszódiájának szólógordonka-változatára készült.

Egy tavaly újjáélesztett hagyománnyal összhangban néhány külföldi szerző művéből is kaphatott némi ízelítőt a közönség ‒ igaz, a lengyel-magyar kulturális évad következményeképpen ez valóban inkább csak ízelítő volt. Mert ugyebár lengyel, magyar két jó barát, úgyhogy idén a Mini Fesztivál is tekintettel kellett legyen Bem apó és Kossuth népének megbonthatatlan barátságára. 10-én az 1971-es születésű, krakkói illetőségű, de Koppenhágában is tanult Wojciech Widłak személyében hallhatunk egy jó barátot, míg 13-án egy két évtizeddel fiatalabb komponista, Ignacy Zalewski mutatkozott be a magyar közönségnek. Kettejük művei közül számomra Widłak All my angers (Minden haragom) című, csellóra és zongorára készült duója bizonyult emlékezetesebbnek, amelyet Pólus László, illetve Lajkó István szólaltatott meg, igen meggyőzően. A mű nincs híján a karakteres hangzási effektusoknak: különösen hatásos a mintegy tízperces, többféle karaktert egyetlen tételbe foglaló darab közepe táján az a lassú rész, melyben a cselló keselyűvijjogásra hasonlító, glissandós hangokat ad ki. Zalewski eleven nyitótételből és melankolikusabb zárótételből álló, fuvolára, hegedűre és brácsára írott triója kevésbé hagyott bennem maradandó nyomokat, bár úgy éreztem, hogy Osztrosits Éva (hegedű), Bársony Péter (brácsa) és Ittzés Gergely (fuvola) mindent megtett a mű érdekében.

Ami az első nap magyar alkotásait illeti, Madarász Iván igen szellemes címet adott tavaly bemutatott darabjának: Szonettkoszorúnak nevezte el. A címadás, bevallom, némiképp félrevezetett, először olvasva vokális kompozícióra, valamiféle dalciklusra számítottam. Ez a darab ugyan nem vers- vagy dalciklus, hanem szóló zongorára írott mű, mégis bízvást állíthatjuk, hogy ciklikus, hiszen a zárótétel mintegy akorábbiak tömör reminiszcenciáiból áll össze. Fülei Balázs igen szuggesztíven és nagy virtuozitással adta elő a terjedelmes alkotást; különösen tetszett a hatásos pedáltechnika.

Ezt követően Meláth Andreát, a Zene­akadémia ének tanszakának vezetőjét hallhattuk, akinek, mint köztudott, nagy érdemei vannak a magyar dalszerzők műveinek tolmácsolásában. Kísérője, Szabó Ferenc János pedig remek zongorista. Ezúttal Kocsár Miklós egyik dalciklusát adták elő. A nagy sikerű kórusművek komponistája termékeny dalszerző is: egyaránt írt erotikus virágénekeket Ágh István verseire, érzékeny cimbalom- és fuvolakíséretes darabokat Kassák Lajos költeményeire, s akadnak szép Kányádi-megzenésítései is ‒ hogy csak néhány példát említsek. Annak ellenére, hogy daltermése főleg a magyar lírára összpontosít, most spanyol darabokat hallhattunk tőle, igaz, Eörsi István és Jékely Zoltán magyar fordításában. A Federico García Lorca verseire írott három spanyol románc mindegyike a halálról szól, alighanem ezért kapták a Lamenti címet. Noha a mű ősbemutatójára a prágai tavasz évében, 1968-ban került sor ‒ akkoriban igen újszerűnek számítottak nálunk a darab aleatorikus mozzanatai ‒, ma is aktuálisnak érzem. Különösen tetszett a harmadik darab refrénszerűen ismétlődő, melodramatikusan deklamált sora („Egy gyertya, s egy pokróc a földre terítve...").

Soproni József munkásságában jelentős helyet foglal el a vonósnégyes műfaja ‒ számszerűleg is jelentős helyet, hiszen 15 ilyen darabot írt. A mostani alkalommal 1993-ban bemutatott 6. kvar­tettje hangzott el, amelyet 1994-es bemutatóját követően lelkesen üdvözölt a kritika. Kiváltképpen a rilkei ihletésű zárótétel finom, szordinált poézise érintett meg a Kruppa Kvartett elő­adásában. Soproninak kedves költője Rilke: nem csupán zongorakíséretes szóló énekhangra írt több dalopuszt verseire, hanem kórusművek is jelzik ezt a vonzalmát. A mű zárótétele pontosan egy ilyen kórusművet használ fel szöveg nélküli dalként: a német költő Herbsttag (Őszi nap) című versének megzenésítését, melynek kezdősora Kányádi Sándor szép fordításában így hangzik: „Beteljesült. Bő nyár volt, s vége van...".

Balassa Sándor 2008-ban komponált Vonóstriójával lépett a plénum elé, amely második műve ebben a műfajban, és a 104-es opus-számot viseli. Balassa hosszú utat járt be, zeneszerzői stílusa pedig radikális egyszerűsödésen ment keresztül azóta, hogy 1978-ban bemutatották Az ajtón kívül című operáját, amely afféle második világháború utáni magyar Wozzecknek készült, a tragikus sorsú Wolfgang Borchert Draussen vor der Tür című drámája nyomán. A komponista időközben mintegy az ajtón belülre került: jól példázza ezt a szóban forgó vonóstrió, amelyet szerzője úgy jellemzett, mint amely „tiltásokkal ésalkotói szándékkal telített", „tilos benne a formátlanság, az unalom", s amelyben saját bevallása szerint „a szépség elkötelezettje lévén a kifejezés gazdagságát keresi". A darab valóban legoptimistább hagyományainkat képviseli, mint az kellőképpen ki is világlott Kruppa Bálint, Kurgyis András és Fejérvári János előadásában.

Az ismert és nagy hatású zenepedagógus, Fekete Győr István füzérszerűen felépülő, egytételes vonósnégyese rövid kompozíció. Persze a rövidség, mint Martialis epigrammáiból megtudhatjuk, erény. Ugyanakkor a mű alapjául szolgáló, négyhangos motívum meglehetősen sokszor ismétlődik, olyannyira, hogy megkockáztatom: ez a repetitív jelleg nem feltétlenül válik előnyére. Nem tudom eldönteni, hogy a kompozíció e sajátossága, vagy talán a Kruppa Kvartett valamelyest visszafogott előadásmódja lehetett-e az oka, mindenesetre némi hiányérzet maradt bennem e mű elő­adását követően.

A negyedik nap magyar programjából felkeltette érdeklődésemet Csemiczky Miklós Messages from Lewis (Üzenetek Lewistól) című, 2013-ban komponált kis dalciklusa. Nagy kár, hogy a Lewis Carrolltól származó költemények szövegét nem követhette az előadás közben az est közönsége. Pedig kifejezetten élvezetesnek találtam Csemiczky dalait Gradsach Zoltán előadásában, Kisfaludy Márta hegedű- ésIvanyickaja Irina zongorakíséretével, úgyhogy érdekelt volna, miért idézi a zeneszerző a „God Save the Queen" dallamát. Sejtésem szerint a szöveg ismerete talán közelebb vihet annak a kérdésnek amegválaszolásához, hogy milyen üzenetekről lehet szó, még akkor is, ha a komponista talányos megfogalmazása szerint „gyaníthatóan erre a választ csak saját magunk adhatjuk meg saját magunknak".

A dalciklus elhangzását követően Ittzés Gergely adta elő Olsvay Endre 2007-ben készült, Monológ című kompozícióját. Csökkentett költségvetésű darabról van szó, amely szóló fuvolára íródott, ráadásul hangkészlete is szűkre szabott: egy tetrachord hangjaiból építkezik, helyenként azonban hexachordnyivá bővül. A szerző, úgy látszik, Arezzói Guidóval mutat lelki rokonságot, a redukált eszköztárat azonban egyéb zenei paraméterek (regiszter, ritmus, előadásmód) kihasználásával igyekezett változatosabbá tenni.

 Ittzés Gergely -  Kotchy Gábor felvétele/CAFE Budapest 

Kurtág György Robert Schumann előtt tisztelgő kis ciklusa, az 1990-ben bemutatott Hommage à R. Sch., op. 15/d ma már szinte klasszikus darabnak számít. Alig néhány hónappal ezelőtt a Fesztiválakadémia egyik hangversenyén is hallhatta a közönség ‒ persze nem függetlenül attól, hogy a zeneszerző 90. születésnapját ünnepeljük idén. A klarinétot, brácsát és zongorát foglalkoztató trió zenetörténeti allúziókkal telített: egyszerre utal Mozartra, aki K. 498-as jegyzékszámú „Tekepálya" trió­ját erre a különleges hangzású apparátusra írta, valamint Schumannra, aki op. 132-es Märchenerzählungen (Tündérmesék) című kamaraművében a mozarti e­gyüt­test alkalmazta. Ugyan­ak­kor a három karakteresen eltérő, disz­parát hangszín Webernt is eszünkbe juttathatja, annál is inkább, mivel a ciklus hat aforisztikus tömörségű epigrammából áll, olyannyira aforisztikusból, hogy a negyedik darabot Kurtág egyenesen egy töredék töredékének titulálja. Ha Haydn 94. szimfóniáját „Üstdobütés" szimfóniaként tartja számon a német és amagyar hagyomány, akkor Kurtág Schumann-hommage-a bízvást nevezhető „Nagydobütés" trió­nak: a műben ugyanis egyetlen hang erejéig, a legvégén egy nagydob is megszólal ‒ mi több, katartikus hatást vált ki. A zenei asszociációk mellett az irodalmi utalások sem hiányoznak: ezt képviselik a szűkszavú tételek címadásai, amelyekben olyan „szereplők" tűnnek fel, mint E. T. A. Hoffmann Schumann számára oly kedves Kreisler karmestere, vagy a német muzsikus zene­kritikáiból ismert Florestan, Eusebius és Meister Raro. A klarinétszólamot ezúttal Varga Gábor szólaltatta meg, Gulyás Márta zongorázott, míg abrácsás Bársony Péter volt, akit augusztusban is alkalmam nyílt hallani ugyanebben a darabban. Bársony mankón érkezett ‒ néhány nappal az előadás előtt ugyanis kisebb baleset érte, melynek utóhatásai szerencsére nem befolyásolták kiváló tolmácsolását.

Dubrovay László idén készült művének címe ‒ Lieder ohne Wörter (Dalok szavak nélkül) ‒ mendelssohni asszociációkat kelt, pedig inkább liszti módszerrel készült. A darab ugyanis nem zongorára komponált dal szöveg nélkül (Lied ohne Worte), hanem a szerző 15 évvel ezelőtti, Fecskedalok című dalciklusa nyomán készült hangszeres átirat. A Gyurkovics Tibor verseire írott öt Romances oubliées billentyűs változatát Holics László szólaltatta meg zongorán.

Az október 13-i koncert második részének főszereplője az EAR Együttes és karmestere, Sugár Miklós volt. Mint köztudott, ez a formáció 1991-ben jött létre akusztikus, illetve elektroakusztikus hangszereket kombináló kortárs művek előadására, és számos új magyar mű bemutatása fűződik nevéhez. Elsőként Dargay Marcell A 11 című darabját szólaltatták meg. Dargay fiatal, de már sikereket maga mögött tudó komponista, aki fontos szerepet játszik Budapest színházzenei életében. E kompozíció­ján, amely címadásával összhangban tizenegy különböző hangszerre íródott, érezni véltem a színházi tapasztalatokat: mutatós, a hallgató figyelmét megragadni és ébren tartani képes hangszíneket alkalmaz. Az idézetszerű anyagokból, valójában azonban álidézetekből építkező mű négy rövid lélegzetű tételből áll, amelyek aSinfonia, Rondino ‒ a, Quodlibet (quasi double), illetve Rondino ‒ b címet viselik. Kurtág kompozíciójához hasonlóan ez a darab sem nélkülözi a katartikus zárlatot: itt egy vaskos könyvet csapnak össze avégén ‒ számomra kedves zene, amely a közelmúltban elhunyt Esterházy Péter előtt tiszteleg.

Ezután az EAR együttest vezénylő Sugár Miklós egy régebbi, 1983-as kompozíciója következett, amely a Három tétel kamaraegyüttesre címet viseli, és egy akkoriban új kezdeményezés, a Fiatal Zeneszerzők Csoportja számára készült. Sugár saját jellemzése szerint nyitótétele „misztikusan" indul és „függönyzenével" zárul, a második tételben a véletlen együtthangzásoknak jut nagy szerep, de szigorúan ellenőrzött hangzáskép alapján; végül attacca következik a gyors, ritmikus zárótétel. Különösen a varázslatos hangzású, keleties középtétel nyerte el tetszésemet.

Befejezésül Tihanyi László 2013-ban született, Clausula no. 6 című kompozíciója hangzott el. Mint azt már a cím is sejteni engedi, Tihanyinak több hasonló című munkája is van; ám a szerző figyelmeztet, alatin clausula szó alatt nem egészen azt kell érteni, mint amire a hallgató középkori zenetörténeti tanulmányai alapján gondolhatna. Mi több, teljesen mást kell érteni: esetünkben ugyanis nem egyszólamú liturgikus ének zárószakaszának többszólamú feldolgozásáról van szó, hanem a zeneszerző leírása alapján inkább valami olyasféléről, mint a vaudeville-finálé Mozart Szöktetésének vagy Stravinsky The Rake's Progress című operájának végén: egy képzeletbeli előadás ‒ a szerző nyitva hagyja, hogy zenei, színházi, vagy zenés színházi előadás ‒ végén a szereplők mintegy kijönnek a függöny elé, és külön-külön, illetve együttesen kommentálják az eseményeket, levonják a tanulságokat. Hogy pontosan mi is ez a tanulság, azzal kapcsolatban nem szükséges találgatásokba bocsátkozni; mindenesetre ez egy bizalmas, szöveg nélküli, kizárólag a hangszerek nyelvén folytatott társalgás. Abban azonban biztos vagyok, hogy nem tragikus kimenetelű előadásról lehet szó, s ha nem is valamiféle frivol vígoperáról, de mindenképpen lieto finével záruló darabról. Az EAR együttes elő­adásának köszönhetően nem csupán Tihanyi László kompozíciója, hanem az egész Mini Fesztivál lieto finével zárult. Várkert Bazár, 2016. október 10. és 13. - Rendező: CAFe Budapest }