Bartók-Járdányi-konferenciával és -em­lék­­hang­versennyel ünnepelte a Magyar Művészeti Akadémia Mű­vészet­elméleti és Módszer­tani Kutató­intézete az idősebb szerző halálának 135., a fiatalabbénak 50. évfordulóját. A sok kuriózumot ígérő, nagyszabású koncertprogramot, amelynek célja nyilvánvalóan - és helyesen - főként a kevésbé ismert alkotó bemutatása volt, első pillantásra kimondottan szépnek találtam és őszintén örültem neki. Nem tagadhatom viszont, hogy a hangverseny végén ennek ellenére némi hiányérzettel álltam fel székemből. Talán a közönség nagyobbik része is osztozott velem ebben az érzésben: nemcsak létszáma, de tetszésnyilvánításának intenzitása is ingadozott az est során. A hallgatóság csalódottságának valószínűleg több, egymással részben összefüggő oka lehetett, ezeket próbálom most összeszedni - hátha a tapasztalatoknak köszönhetően a következő alkalommal még szebbre sikerül az emlékezés. A konklúzió ugyanis az, sietek leszögezni, hogy érzésem szerint nagyon is van létjogosultsága egy-egy ilyen típusú, emlékező-rehabilitáló koncertnek, s ami pedig konkrétan Járdányi Pál zenéjét illeti: megállja a helyét egy 21. századi hangversenyen.

A zenekari Bartók-interpretációk színvonala volt a rendezvény leggyengébb pontja: különösen a Magyar képek előadása volt feledhető. Valószínűleg egyébként Járdányi is szólhatott volna jobban, de egyrészt az ő esetében nem csengett a fülünkben sok más, szerencsésebb csillagzat alatt született interpretáció, másrészt pedig ezekhez mintha valóban több kíváncsisággal, odaadóbban fordult volna a 2011-ben alakult, Bartal László vezette Art's Phil-Harmony fantázianevű együttes. Bartókra visszatérve: az első rész utolsó számaként felcsendülő 3. zongoraverseny szólistája, Mocsári Károly szerencsére végül fel tudta fűteni a termet; az ő nyílt és karakán játékát nagy ovációval fogadta a közönség. A Bartók-számokhoz kapcsolódik másik fő kifogásom is: talán tájékozatlanságom az oka, de nem egészen értettem, hogy a rengeteg kézenfekvő választási lehetőség közül miért éppen ez a két darab került a műsorra. Bartók és Járdányi: kimeríthetetlen téma - rengeteg lehetőség tudatos alkotói utalások bemutatására, az utókor asszociációinak érzékeltetésére, s összességében egy érdekes lélektani-zenetörténeti szituáció illusztrálására. (Ha már a 3. zongoraverseny került műsorra, milyen szép lehetett volna mellette Járdányi finom, „kései" Hárfaversenye!)

A Járdányi-művek kiválasztásának koncepcióját persze érteni véltem, és valószínűleg ehhez kellett volna a Bartók-számokat igazítani. A szervezők olyan darabokat akartak megmutatni tőle, amelyekről beszélünk, ugyanakkor hangzó élményünk - főleg koncertélményünk - még annyi sincs róla, mint a Vörösmarty-szimfóniáról vagy a kisebb-nagyobb pedagógiai művekből. Ennek eklatáns példája volt aDivertimento concertante „új ősbemutatója". Megjegyzem, az „új ősbemutató" szóösszetételt éppúgy nem tudtam hova tenni, mint a műismertető szándékát, amikor is a darab kodályi inspirációját emelte ki. Jóhiszeműen feltételezem, hogy az információt meglehetősen szeszélyesen adagoló, élőszóban elhangzó ismertető szándékosan nem említette, miért olyan izgalmas végre a pódiumról hallanunk aDivertimentót, s miért mindenképpen és elsősorban Bartóknak kell eszünkbe jutnia róla. Ha esetleg mégis akadt a közönség soraiban olyasvalaki, aki nem tudta, hogy ez a mű volt az oka-ürügye a Járdányit érintő első nyílt politikai támadásoknak, melyek végső soron ellehetetlenítésével, sőt elpusztításával végződtek, valószínűleg „csupán" az elragadó dinamizmusát élvezte a jól szabott kis műnek. A többiek számára viszont megrendítő volt az „ominózus darabbal" való szembesülés - számomra legalábbis mindenképpen. A hatvanöt éve „felszínes divertimentizmussal" vádolt kompozíció ma jó drámai érzékről ésintenzíven megélt Bartók-élményanyagról tanúskodó, csupa élet kompozíciónak tűnt, amely elsősorban arról a túláradó szenvedélyről mesélt, amellyel huszonéves szerzője az inspirációkat saját alkotói világába fogadta. Meglepő tapasztalata volt az estnek ez a szenvedélyesség - Járdányi zenéjét elragadóan romantikusnak, érzelmesnek, elengedettnek mutatta a remek darabválasztás. Bevallom, másik zenekari műve, a szerző saját állítása szerint is Kodály közvetlen inspirációjára született Tisza mentén című népdalvariáció hallgatása során egyáltalán nem Kodályra gondoltam. Eszembe jutott viszont egy kollégám érzékeny megjegyzése, mely szerint tulajdonképpen kár, hogy Járdányi kapcsán mindig csak a népzenéről és a két „mesterről" beszélünk, mert másféle megközelítést is megérdemel az életmű.

Az pedig, hogy milyen elbűvölően tud szólni Járdányi egy igazán magas színvonalú interpretációban, s hogy milyen izgalmas, ha valóban szorosan összetartozó Bartók-darabok mellé állítják műveit, aJubilate Leánykar produkciójából derült ki, amely valódi ékköve volt az estének. Az ifj. Sapszon Ferenc vezénylete alatt éneklő kórus bőséges válogatást adott a két szerző kórusterméséből - bőségeset, de akármeddig elhallgattuk volna még. Ezúttal tényleges Járdányi-ősbemutatókra is sor került: először hangzott el a Szegény Zsuzsi a táborozáskor című darab és a Búcsú. Nehéz választani, mely pillanatokat emeljem ki a mindvégig tökéletesen uralt, érzékeny, sugárzó interpretációból: talán az „Elment a madárka" szövegre komponált, párhuzamos darabok hasonló, mégis különböző súlyok jellemezte érzelmi ívére; a „Csináltatok néked aranyos kalickát" szövegrész csalogatására (Bartók: Madárdal); az első Román népdal fantasztikusan laza frazeálására és a Ne láttalak volna! érzelmi szakadékaira emlékszem vissza legélénkebben. Említést érdemel még a Már vége című darab, amely tulajdonképpen az egész est egyetlen olyan kompozíciója volt, amely nem az egészen fiatal Járdányi tollából való. Minthogy mindössze 46 éves volt halálakor, időskori darabokról nem beszélhetünk nála, de a nyilvánvalóan 1956 traumája nyomán írt, sajátosan (túl)kontrollált és üres hangzású Már vége mindenképp egész más, nem kevésbé izgalmas arcát mutatta a zeneszerzőnek. Október 11. - Vigadó Díszterme. Rendező: MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete }