Nagyon szerencsés ötlet volt összeszokott külföldi szcenikusgárdára bízni a Székely fonó új színreállítását. Ezzel ugyanis sikerült elkerülni a szűklátókörű provincializmus veszélyét, amely óhatatlanul benne rejlik egy ilyen nemzeti folklórt színpadra helyező darabban. Mert a népzene kétélű dolog, attól függően, hogy művelői melyik oldalát hangsúlyozzák. Lehet egyoldalúan kiemelni azt, ami csak az adott népcsoportra jellemző ‒ ebben az esetben a hagyományos kultúra könnyen válhat csalóka politikai ideológiák játékszerévé. Kodály színpadi művének előadás-történetében is volt már olyan időszak, amikor afolklorisztikai hitelesség a propaganda álcájául szolgált, azokban az években, amikor a budapesti színpadokat eluralták a Csinom Palkók és Boci-boci-tarkák. Ám nem a népzene tehet róla, ha rosszra használják. Rajtunk áll, hogy mit hangsúlyozunk belőle: saját közösségünk vélt vagy valós megkülönböztető jegyeit, vagy azt, ami a folklórban egyetemes emberi. Hiszen Herder óta tudjuk, hogy minden népnek megvannak a maga dalai, Bartók és Kodály óta pedig azt is illik tudomásul venni, hogy a népzene nemcsak a különbségek és másságok, hanem a hasonlóságok és kölcsönhatások terepe is egyúttal.

Abból, hogy Michał Znaniecki személyében lengyel művész rendezte meg a Székely fonót, olasz látványtervező, Renato Scoglio gondoskodott a díszletekről és egy másik lengyel, Magdalena Dąbrowska ajelmezekről, ha nem is teljesen, de többé-kevésbé szükségszerűen következett, hogy a mostani felújítás esetében az egyetemes értékekre került a hangsúly. Székely népviselet helyett fantasztikusabbnál fantasztikusabb kosztümök, valamiféle imaginárius színpadi folklór uralta a látványt. Mindennek azonban egyáltalán nem volt mojszejevi álparasztkodás ‒ vagy ahogyan Eric Hobsbawm mondaná: kitalált hagyomány ‒ jellege, hanem üdítően korszerűvé és élvezetessé tette a darab előadását. Jól illettek a színpadi látvány egészébe Bogumił Palewicz animációi is, különösen a Kitrákotty-mesét illusztráló állatfigurák, vagy a „Tőlem a nap úgy telik el..." előadását kísérő hatalmas óra számlapja. Egyetlen olyan elem tűnt fel, amely nem volt összhangban az előadás szellemével, mi több, kifejezetten elütött alátottaktól: a legvégén kivetített Székelyföld-térkép. Erre semmi szükség, hiszen ellentmond a produkció egészének, amely a folk­lór egyetemességét és időtlenségét hirdeti.

Ettől eltekintve nagyon jó az előadás. Pedig a feladat nem is volt egyszerű: Kodály műve színpadi szempontból mind 1932-ben bemutatott, mind pedig 1965-ben „Te túl, rózsám"-mal bővített változatában felvet bizonyos problémákat. Már az Universalnál megjelent zongorakivonat műfaji megjelöléseinek ellentmondásossága is árulkodó. Mert hát mi is ez a darab: daljáték, ahogyan a címlap magyarul mondja, esetleg életkép (Lebensbild), mint azt a német megjelölés jelzi, vagy netán jelenet (scene), ahogyan az angol verzió fogalmaz? A daljáték ellen szól, hogy nincsen benne próza, ezt helyettesítené az 1910-es években divatba jött pantomim, amellyel néhány évvel a Székely fonó ősváltozatának premierje előtt Bartók izgalmasan és sikeresen kísérletezett A fából faragott királyfiban, Dohnányi pedig a Pierrette fátyolában már azelőtt is, hogy az Orosz Balett 1912-es vendégjátékai szenzációt keltettek Budapesten. Persze ismerünk olyan romantikus operát, amely annak ellenére világosan elárulja műfajának daljátéki eredetét, hogy nincsenek benne prózai részek, ráadásul részben éppúgy fonóban ‒ ha nem is székely, de norvég fonóban ‒ játszódik, mint Kodály műve. Balladát is énekelnek benne, igaz, nem magyarul, hanem németül, hiszen a szóban forgó mű címe így hangzik: Der fliegende Holländer. A Székely fonóban valóban érződik a 19. századi balladás-népies német romantikus opera modelljének követése: aGörög Ilona-ballada csakúgy a teljes mű cselekményének sűrített formája, mint Senta balladája Wagnernél.

Persze Kodály nem csak a pantomimet és a romantikus operát, hanem a szórakoztató zenés színház urbánus hagyományait is jól ismerte. Árulkodó jel, hogy a színpadi művel részben azonos népdalanyagot feldolgozó Magyar Népzene sorozat füzeteinek ajánlásai közül az egyik Medgyaszay Vilmának, az első Iluskának szól. (Persze olyan operaénekesek ‒ többek között Palló Imre és Basilides Mária ‒ neve isszerepel, akik fontos szerepet játszottak Kodály műveinek előadásain). Mindenesetre a „kis" Székely fonó ősbemutatójára az Unió Rt. egyik operettjátszóhelyén, a Blaha Lujza Színházban került sor 1924-ben. A színpadra állított magyar folklór egyik ösztönzője pedig egy operettkomponista, Nádor Mihály volt, aki a Schubertből összeollózott Három a kislány példáját követve Offenbach, sőt Beethoven műveiből is írt színpadi rendeltetésű zenei pasticciókat. Mellesleg a Három a kislányt annak a Harsányi Zsoltnak a fordításában mutatták be 1916-ban Budapesten, aki utóbb a folklorisztikailag hiteles János vitéz, a Háry János szövegkönyvének egyik szerzője lett. Nem meglepő tehát, hogy a Székely fonó is hasonló módszerrel készült, mint az 1910-es és '20-as évek híres zeneszerzőket színre állító és népszerű műveikből összeállított „daljátékai". Csak az alapanyag volt más: a magyar parasztzene, amelynek persze Kodály még az urbánus folklórnál is jobb ismerője volt.

Magyar népdal, balladás romantikus opera és daljáték, pantomim és operett: nehéz közös nevezőre hozni ezeket az eltérő műfajokat, pedig a Székely fonó mindegyikből merít. Kodály mindent megtett, hogy összebékítse őket, de a fő problémát, azt hiszem, nem is a mű zenéje, hanem dramaturgiája jelentette. A népdalszövegeket színpadi művé gyúró zeneszerző ugyan színházi emberrel és irodalmárral iskonzultált ‒ 1924-ben a költő és operettlibrettista Emőd Tamással, 1932-ben Móricz Zsigmonddal ‒, az eredmény azonban felemás lett. A darab minden, csak nem zenedráma, az életkép ugyanis eredendően nem drámai, hanem festői műfaj: nincs cselekménye, van viszont kerete. Az, amit az 1932-es szövegkönyvből „cselekmény"-ként szokás azonosítani ‒ a Kérő és a Háziasszony búcsúja, illetve előbbi kétszeri visszatérése ‒ pontosan ilyen keretet alkot a statikus képhez: a fonóbeli énekléshez. A mű lényeges vonását ragadta meg tehát Znaniecki és Scoglio, amikor központi díszletelemnek egy képkeretet választott. Ugyancsak a képszerűségre utal, hogy a kórus tagjait egy ponton két fényképész fotografálja a színpadon, miközben a Háziasszony maga is fényképeket nézeget.

A szcenikusok joggal érezték úgy, hogy az életképből csak dramaturgiai beavatkozás árán lehet színpadi művet csinálni. A mostani elő­adás hatásos volta persze nem csak a nemzetközi csapatnak, hanem a ház saját erőinek is köszönhető. Mindenekelőtt Kenesey Judit dramaturgnak, aki ügyes kézzel, vagy ami még fontosabb: éles szemmel és füllel írta át Kodály 1932-es szcenáriumát. Ebben az értelmezésben adarab nem fonóban, hanem egy halottasháznál játszódik, s radikálisan új értelmet nyer a „Jaj de szépen cseng a lapi..."-val kezdődő, optimista happy end, amely szerint az üldözött Kérő ártatlannak bizonyul, s így kedveséé lehet. Kenesey színpadi balladájának szcenáriuma mindenesetre nem a férfi és a nő boldog egymásratalálásáról, hanem végső elválásáról, a halálról szól. Ebben az előadásban nincs Nagyorrú Bolha, helyette maga a Halál jelenik meg cselekvő személyként a színpadon, busóálarcban, kezében kis koporsóval. A Kérő ezúttal voltaképpen Férj, aki meghal, mi több, mindjárt a mű elején. Halottöltöztetést és gyászmenetet látunk, s azt is, ahogyan a temetést követően a gyászoló asszonytól mindenki elveszi a maga jussát, a paptól a koporsóvivőkig. Az új dramaturgia mintegy három idősíkot fon egybe: eleinte főleg a haláleset és temetés jelen idejét és a pár közös múltját, amelynek részletei az özvegy emlékképeiként elevenednek meg a színpadon, esküvőjükről és gyermekük születéséről. Később ajövő is megjelenik, amikor az árván maradt, s a mű kezdetén még kicsi lány felnőtt nőként látogatja meg az özvegyet, s utóbbi is jobblétre szenderül. Csakhogy az optimista befejezés itt nagyon is pesszimista: a Kérő második visszatérése valójában illúzió, a család tagjai csak a túlvilágon találhatnak újra egymásra. Ez így leírva persze naivnak tűnhet, ám színpadi történéssé és látvánnyá átformálva nagyon ismeggyőzőnek és hatásosnak bizonyult.

Kodály művének izgalmas többértelműségét és a dramaturg muzikalitását egyaránt mutatja, hogy az eredeti zene és szöveg az új rendezéssel és játékkal is kitűnően harmonizál. Kezére játszott azátdolgozónak, hogy a darab archetipikus emberi történések (búcsúzás, halál, siratás) archetipikus népdalokban megragadott képeit állítja színre, amelyek a legkülönbözőbb emberi élethelyzetekhez illenek. Egy olyan dalt, amely úgy kezdődik, hogy „Elmenyek, elmenyek...", a legkülönfélébb szituációkban lehet énekelni: ha valaki a kedvesétől búcsúzik, ha Londonba vagy New Yorkba megy emberhez méltó életkörülményeket keresve, vagy ha egyszerűen csak meghal. Fölöttébb jellemző a mű általános érvényű voltára, hogy szereplőinek nincs neve, nincs saját identitása. A dramaturg nem erőltetett rá semmit aműre, csupán kibontotta mindazt, ami eleve benne rejlik. Görög Ilona balladája eredetileg is arról szól, hogy Bertelaki László meghal a lányért, még ha csupán a szó átvitt értelmében, később pedig tetszhalottként is. S a rossz feleség balladájában is meghal a férj, még akkor is, ha az egész csak tréfa. A zenében eredetileg is reminiszcenciaként tér vissza az „A citrusfa levelestől ágastól..." hangszeres változata (igazi operettzene, szöveg nélkül vokalizáló kórussal), akárcsak a darab bevezető ütemei. Nagyon is helyénvaló tehát, hogy a rendezés és a dramaturg épp akkorra időzíti egy újabb életciklus lezárultát, a Feleség halálát, amikor a kör zenei értelemben is bezárul.

Az előadás nem csak egészében hatásos, hanem van néhány olyan pillanata, amely még a többihez képest is különösen erőteljes. Az egyik ilyen a Halál fellépése a Görög Ilona ballada vége felé. Ezt apárbeszédes dalbetétet ‒ talán éppen a teljes mű drámaiatlanságát ellensúlyozandó? ‒ Kodály négy szereplővel eljátszatja, és a kórus szövegi-zenei tropusaival tűzdeli meg. A harmadik ilyen tropus, a sirató („Jaj, jaj, jaj, jaj, kedves bátyám...") előtt valósággal lecsap a ménkő a zenekarban, amikor a fiú anyja megváltozatja a ballada egyik refrénsorát („Ne halj, fiam, ne halj..." helyett „Halj meg, fiam, halj meg..."). Pontosan ekkor jelenik meg a mostani előadáson a Halál, és hátborzongató, ahogyan a sirató alatt a színpadon settenkedve sorra érinti meg és dönti le áldozatait. A másik különösen erőteljes részlet az „El kéne indulni, meg kén' házasodni..." előadása. Itt a koporsós Halál által énekelt zeneszámot bevezető zenekari közjáték alatt egy bikafejű, félmeztelen férfialak lép fel táncolva, kezében a pár újszülött csecsemőjével. Az élet és a halál természetfeletti erői járnak rituális táncot a színpadon ebben a jelenetben (Juhász Zsolt koreográfiája). Úgy éreztem magam, mintha egy Bartók- vagy Stravinsky-balett előadásán ülnék. Nagyon tetszett.

Az erőteljes színpadi látványhoz a partitúra imponáló megszólaltatása társult, különösen az október 12-i előadáson. Haja Zsolt a meghaló és feltámadó Férj szerepében klasszikus alakítást nyújtott: végig komoly és szép hangon énekelte szólamát. Különösen hatásos volt tolmácsolásában az „Az hol én elmenyek...", amely mintegy a síron túlról csendült fel, miközben a keretet betöltő, sűrű, hálóra emlékeztető fonadék választotta el egymástól a színpad előterében látható Feleséget a háló mögött található Férjtől. A Feleség szerepében különösen Schöck Atala remekelt, aki nem csak szépen énekelt, de meggyőzően játszott is. Gál Erika interpretációja ugyanebben a szerepben kevésbé volt karakteres, főleg ami a játékot illeti. A Legény anyját Wiedemann Bernadett a rá jellemző szép dikcióval és fület gyönyörködtető hangon alakította, Ulbrich Andrea viszont lényegesen idősebb és megfáradtabb anya benyomását keltette. Rácz Rita fiatalos bájjal, Rost Andrea operásabban adta elő a Fiatal leány szólamát. A főszereplővé előlépett Bolha szerepét Gradsach Zoltán igen meggyőzően, Geiger Lajos ugrálósabban játszotta. Mind Geiger, mind pedig a Fiatal Legényt megszemélyesítő Ujvári Gergely esetében feltűntek itt-ott tempó-, illetve metrumbeli pontatlanságok. Kiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtott utóbbi szerepben Pataki Adorján, s a Leány anyját mindkét este alakító Kiss Erika. A Magyar Állami Operaház zenekara Kocsár Balázs vezényletével október 6-án este a vártnál kicsit nyersebb hangon kezdte az előadást, de aztán belejöttek. A 12-i előadáson viszont kifejezetten szépnek, méghozzá egyenletesen szépnek találtam játékukat. Említést érdemel az Operaház Strausz Kálmán vezette kórusa, amely nem is csekély szerepet játszik a darabban, s amely megbízhatóan látta el feladatát.

Mindent összevéve igen kellemes tapasztalatokat szereztem tehát a Székely fonó előadásain. Számomra hitelesebb volt ez a fajta egyetemes folklór-értelmezés, mint az, amelyet Pál István Szalonna ésBandája adott elő bevezetésképpen a Duna Művészegyüttes kosztümös közreműködésével. Szalonnáékkal sincs semmi bajom, jól húzzák a talpalávalót (különösen tetszettek Gera Attila klarinét-, illetve tárogató-szólói). Jó, ha ilyen zenét játszanak a Fonóban, a Hagyományok Házában, vagy egy lakodalomban, de úgy érzem, az Operaház nem a megfelelő hely egy ilyen zenei népművelő előadáshoz. Az opera urbánus és nemzetközi műfaj, nem kis részben külföldi közönséggel, amely elsősorban esztétikai élményre vágyva ül be a nézőtérre. A második rész véleményem szerint kiválóan meg is felelt ennek azelvárásnak.

A közönség őszinte tetszéssel fogadta a Székely fonó egyetemes értelmezését, ám a jelek szerint kevésbé díjazta a nevelő szórakoztatást. Bár a földszint többé-kevésbé megtelt, az emeleti páholyokat szemrevételezve úgy láttam, hogy egy esetleges közönségszavazás a részvételre való tekintettel nem lett volna sem érvényes, sem eredményes. Nagyon remélem, hogy ennek nem lesznek közjogi következményei, és jó szívvel tudom ajánlani mindenkinek, hogy nézze meg a Székely fonót. }

Kodály Zoltán

Székely fonó

Magyar Állami Operaház, 
2016. október 6., 12.

Háziasszony Gál Erika
Schöck Atala

Kérő Haja Zsolt

Fiatal legény Pataki Adorján
Ujvári Gergely

Szomszédasszony Ulbrich 
Andrea
Wiedemann Bernadett

Fiatal leány Rost Andrea
Rácz Rita

A bolha Gradsach Zoltán
Geiger Lajos

A leány anyja Kiss Erika

Karmester Kocsár Balázs

Karigazgató Strausz Kálmán

Koreográfus Juhász Zsolt

Díszlet Luigi Scoglio

Jelmez Magdalena Dąbrowska

Animáció és világítás Bogumił 
Palewicz

Dramaturg Kenesey Judit

Rendező Michał Znaniecki