A Magyar Állami Operaház a Traviata felújításával folytatta erősen megkopott Verdi-repertoárjának felfrissítését. A darab 1986 óta Békés András rendezésében szerepelt a színház műsorán, mi több, az azt megelőző, 1967-es színre állítást is Békés jegyezte - ha tehát nem áltatjuk magunkat azzal a tévhittel, hogy a színházművészetben lehetséges örökérvényű és változtathatatlan esztétikai megoldásokat találni, be kell látnunk: a felújítás nagyon is időszerű volt - jó, hogy végre más szempontból is láthattuk-láthatjuk a Traviatát. A jelek szerint az Operaház is szívén viselte a darab sorsát: még a szokásosnál ishevesebb médiakampány előzte meg mind a nyári, margitszigeti előbemutatót, mind a szeptemberi premiert. Mintha csak az elmúlt évad két Verdi-bemutatójának fiaskóját próbálták volna már jó előre ellensúlyozni - mert ne tagadjuk: a Stefano Poda rendezte Otello és a Galgóczy Judit-féle Trubadúr nem csak a kritikák tükrében bizonyult gyenge produkciónak, de - különösen a második esetben - aközönség is egyértelmű jeleit adta nemtetszésének. Ezúttal, úgy tűnik, biztosra kívánt menni az intézmény vezetése, és mintegy hazai erődemonstrációt tartott: a rendezést a művészeti igazgató, a zenei betanítást és vezénylést nemzetközileg is elismert, az Operaházhoz az utóbbi időben szorosan kötődő vendégdirigens vállalta; az első szereposztásban pedig a világszínpadokat megjárt, Kossuth-díjas énekesnőt és minden megszorítás nélkül világsztárnak nevezhető baritont találunk. Kell-e több a sikerhez?

Nos, a közönségsikerhez a jelek szerint ennyi is elég volt - persze élhetnénk a gyanúperrel, hogy ezt már maga a darabválasztás is garantálta, ám A trubadúr esete a közelmúltból arra figyelmeztet, hogy e tekintetben valamelyest megváltozott a budapesti közönség: aktívabb lett, bátrabban mer véleményt nyilvánítani. Most is mert, de egyértelműen pozitívat: az általam látott két előadáson (szeptember 30-án este, illetve október 2-án délelőtt) a publikum szokatlanul erőteljes és kitartó tetszésnyilvánítással adta tanújelét annak, hogy elégedett azzal, amit kapott. Az ilyesfajta reakciókat tapasztalva a kritikus rendre elbizonytalanodik esztétikai irányultságának helyességében - merthogy jelen sorok írójának nemhogy tapsolni, de még a tapsot megvárni sem sok kedve volt. Nem túlzóak-e az elvárások, ha a közönségnek ennél jóval kevesebb is elég? Szólaljon meg a Traviata, akárhogyan is, és azzal kész! A zene szépségét semmi sem befolyásolhatja; ha valami hiányérzetünk van, szidjuk kicsit a rendezőt - az operaművészet általános hanyatlásának egyetlen okát, Belzebub földi helytartóját -, s a világ így lesz kerek.

Pedig ebben a meglehetősen vérszegény Traviatában szinte a rendezés a legsikerültebb összetevő. Anger Ferenc munkájának vannak szép és poétikus pillanatai: ilyen rögtön a nyitókép, ahogy a hangos mulatozás közepette a magányos Alfredo megfigyeli Violettát az előjáték hangjai alatt - és Violetta szembenézése a halállal, pontosabban az orvosi diagnózissal, amit egy mozdulattal elutasít. Tetszik, hogy Anger próbál színpadi megoldást találni az Alfredót fűtő ifjonti hévre és a Violettát jellemző szenvedélyességre - ahogy az első felvonás végén feldől velük a kanapé, azt az egész produkció leghitelesebb momentumának találom. Általában véve fontos erénye a rendezésnek, hogy lehetőség szerint próbál szakítani a generációkon át öröklődő hamis beállításokkal: puritán egyszerűséggel állítja be a két szerelmes egymásra találását vagy Violetta haldoklását és halálát. Mindezek persze csupán kiragadott példák, melyek önmagukban vajmi keveset mondanak egy előadás egészéről - ám ha összességében kellene nyilatkoznom arról, milyen is Anger Ferenc Traviatája, bizony bajban lennék. Általánosságokra persze mindig futja a zsurnaliszta eszköztárából: látványvilágában modern, lecsupaszított, cselekményvezetésében konzervatív előadást látunk - a hamisságok lehántásától eltekintve nem nyerünk új ismereteket a darabról, az előadás megmarad a megszokott műértelmezés keretei között. Ha úgy tetszik: biztonsági játék. S ezzel tulajdonképpen nem is lenne baj - ám mégsem hallgathatom el azt a merőben szubjektív véleményt, hogy nekem ez itt és most kevésnek tűnik, hiányérzetet okoz. No persze megint ott tartunk, hogy a kritikusnak semmi sem jó, hiszen jelen sorok írója korábban épp az ötletek túltengése miatt kritizálta Angert (Ariadné Naxosz szigetén) és a hasonlóan biztonsági megoldásokra törekvő Kéjenc útja esetében egyértelműen dicsérte. Hol akkor az igazság? Úgy vélem, nincs általános recept, erősen darabfüggő, hogy mikor mit érzünk érvényesnek és elegendőnek, vagy épp ellenkezőleg: alulteljesítésnek. Most is állítom, hogy egy olyan komplex és idehaza jórészt ismeretlen mű esetében, mint A kéjenc útja, a világosságra, követhetőségre törekvő színpadra állítás éppenséggel erény; ezzel szemben a mindenki által ismert Traviatában, melynek cselekménye ráadásul elsőre is könnyen befogadható, a mindössze ennyit megcélzó rendezés akaratlanul is alulteljesítésnek minősül. Különösen akkor, ha a szereposztás nemhogy segítené a karakterek közti szituációk hiteles kibontását, hanem éppenséggel akadályozza.

S ezzel elérkeztünk az előadás azon összetevőjéhez, amely ugyan a rendezésben manifesztálódik, de amely közel sem biztos, hogy a rendező hibája - nevezetesen, hogy ezúttal alig van olyan művész aszínpadon, aki minden tekintetben alkalmas lenne szerepének tolmácsolására. A meg nem felelés persze eltérő mértékű, de nem sokat lendít az ügyön, hogy a legnagyobb eltérést éppen azon énekes esetében vagyunk kénytelenek regisztrálni, akire az egész produkció húzónévként épít. A felújítás egyik nem titkolt célja és értelme az volt, hogy az Éj királynőjeként számtalan nemzetközi színpadon megfordult, kiváló karmesterekkel és rendezőkkel dolgozó Kossuth-díjas művész, Miklósa Erika elénekelhesse Violetta Valéry szerepét. Az előadást motiváló tényezőket és az énekesnő presztízsét figyelembe véve különösen kínos, a kritikus személyes ízlésének tükrében (melyet felejthetetlenül nagyszerű gyermekkori Varázsfuvola-élmény is befolyásol) pedig fájdalmas kimondani, de az alakítás teljes kudarc. Vokális téren jobban megragadható az ok: a hang egész egyszerűen alkalmatlan Violetta szólamának tolmácsolására. A túlzott lebegés, vibrátó, mely a koloratúrszerepekben rendre háttérbe szorul az alakítások erényei mögött, itt, ahol a szerep java részében nagy, lírai dallamokat kellene megformálni, mindvégig kínos eredményt hoz: egyszerűen kellemetlen hallgatni. Sajnos lelepleződik, hogy mindezeken túl Miklósa Erikának nincs is meg a kellő technikai háttere ezek megformálásához, ráadásul a közép- és mélyfekvésben (mely regiszterekben a hang nem is szól egységes színnel) volumene is kevés az egyébként nem monumentális méretű, és nem is túlvezérelten játszó zenekar áténekléséhez. Színészi tekintetben a probléma kettős: Miklósa szubrett-alkat, távol áll tőle a drámai­ság (repertoárján az egyetlen kivétel, amelyben ezt meg tudja oldani, az Éj királynője, hangsúlyozottan maszk, szerepjátszás), és ezt nem is képes hitelesen hozni. A hiányzó adottságok pótlásához vagy nem kapott megfelelő rendezői segítséget, vagy ez is kevésnek bizonyult. Amit látunk, vagy a legrosszabb operai közhelyek gyűjteménye, vagy már-már amatörizmusra utal - megdöbbentő például az előadás sok pontján előtörő magabiztos mosoly, amit az énekesnő a jelek szerint nem tud/akar elfojtani, és ami természetesen merőben idegen Violettától. Az eredmény: teljesen hiteltelen alakítás, totális szereposztási tévedés. Miklósa Erika értékes és - ismétlem - valós érdemeinél fogva nagy presztízsű énekese az Operaháznak; akármi állt e téves szereposztási döntés mögött, nem lett volna szabad kitenni őt ennek az előre borítékolható kudarcnak.

A másik szereposztásban fellépő Pasztircsák Polina minden tekintetben adekvát Violetta, aki a sokféle igényt támasztó, sok éneklésmódot követelő szólamot minden pillanatában meg­győzően tolmácsolja. (Az állítás akkor is érvényes, ha az október 2-án valamelyest érzékelhető „délelőtti forma" miatt ezúttal a hang nem szólt annyira telten és gömbölyűen, mint máskor szokott). A színészi alakítás egyrészt jól alkalmazkodik a rendezés puritánságához, másrészt képes valóban megható lenni - anélkül, hogy meghatónak akarna látszani. Már most is kész alakítás ez, amelynek azonban további perspektívája van, éspéldát is mutat arra, hogy igenis lehetséges jó Violettát találni az Operaházban rendszeresen fellépő művészek között.

Alfredóként Fekete Attila megbetegedése miatt az összes előadáson egyetlen énekes lépett fel: Balczó Péter. Az alakítást hallgatva mindenekelőtt a becsületes helytállást kell értékelnünk: Balczó képes volt mindkét szereposztás egymást sűrűn követő előadásain jó színvonalon tolmácsolni Alfredót. Más kérdés, hogy az alakításnak vannak bizonyos áthághatatlannak tűnő korlátai. Balczó hangjának színe eredendően inkább karaktertenor lenne, felkészültségével, énekkultúrájával és színészi vénájával azonban hitelesen old meg lírai szólamokat is, a kettő határán mozgó Tom Rakewellként (megint csak Akéjenc útjára kell hivatkoznunk!) pedig egészen kiváló alakítást nyújtott. Úgy vélem, a színészi megformálással most sincs baj - a kicsit félszeg figura alapvetően jó irány, még ha nem is tud kitejesedni -, ahang azonban ezúttal olyan feladatot kapott, ami számára a végpontot jelenti: Alfredo lírai és spinto kategóriák határán mozgó szólama bizonyos pillanatokban soknak bizonyul számára. Nem elsősorban volumenben (az énekes végig jól hallható, leszámítva a mindkét alkalommal szerencsétlennek bizonyuló kísérletet a második felvonás eleji ária csúcshangjának meghódítására), hanem hozzáadott értékben bizonyul kevésnek: ide már több tűz, több szenvedély szükségeltetne, s ezt nem lehet „kívülről" hozni (Balczó helyesen nem is próbálkozik vele) - ennek a zene adekvát megszólaltatásából kellene következnie, ami most az adottságok részleges meg nem felelése okán sajnos csak részben valósul meg.

A méltán világhírű Alexandru Agache mélyen tudása alatt teljesített Giorgio Germont-ként az első szereposztás szeptember 30-i előadásán: hang­erejét mindvégig visszafogva énekelt (talán partnernője kedvéért?), s ettől a voce fényét és karakterét vesztette, az egész alakítás pedig - nem csak a vokális, a színészi is! -eljelentéktelenült. Természetesen nem ordibálást kérek itt számon - de feltűnő volt, hogy Agache ezúttal mintha finomkodna. Talán a szerepértelmezés helytelen útja is állhat a jelenség mögött...?

Sajnos a másik Germont, Kelemen Zoltán sem bizonyult meggyőzőnek. Érthetetlenül bátortalanul énekelt: szeme mindvégig a karmesteren függött, és ő, aki máskor példát mutat szép dallamformálásból, énekkultúrából, e habitusához nagyon is jól illő szerepben tökéletesen civilként volt jelen, olyan gyenge énekteljesítménnyel (szinte minden egyes hangot külön, bizonytalankodva bocsátott ki), amilyet én tőle még nem hallottam. Csak remélni tudom, hogy nem általános tendenciáról beszélünk, mindössze arról van szó, hogy rossz napot fogott ki - én meg balszerencsémre épp ebbe futottam bele.

A számos mellékszereplőről szinte egységesen elmondható, hogy alakításuk vokális és színészi értelemben egyaránt fakó. Noha nem állítom, hogy a Traviata előadásaitól azt várjuk, értelmezze újra Douphol báró vagy d'Obigny márki élettörténetét, esetleg Violettát félreállítva fedezze föl Flora Bervoix tragédiáját is, ezek mégiscsak épkézláb módon megírt, normális karakterek, akiknek néhány mondat időtartamára is valamilyen­nek kéne lenniük - hogy hitelessé váljon a főszereplők hozzájuk való viszonya. Ezúttal egyedül a Grenvil doktorként fellépő Kiss András képes minden szempontból jól megoldani feladatát (nem először írjuk le, hogy színpadi jelenléte mindig erős, szuggesztív), mellette még Bakos Kornélia Anninája tűnik szolid, korrekt alakításnak. A többiek jól-rosszul eléneklik, amit kell, jelen vannak a színpadon - de nem tudnak karakterré válni. Ismét le kell szögezni: a rendezés folyamata bizony már a szerep­osztással kezdődik, azaz kezdődne.

Az énekkar, amelyet a két proszcéniumpáholyba száműzött a jelen produkció, korrekten látja el a feladatát, de a felújítás felvillanyozó ereje nem érződik megszólalásaikon (az igazi energiát, úgy tűnik, apárhuzamosan futó Székely fonó próbáiba fektették - a különbség feltűnő). A színpadi statisztéria és a táncosok, akik átvették az énekkar színészi feladatait, pontosan, meggyőzően látják el feladatukat. Csak éppen az alapvetően realista közegű, vagy attól csak ritkán el-ellépő előadásban nagyon elidegenítő ez a megosztottság - és számomra mostanáig rejtve maradt az oka és a célja.

A zenekari játék a felújítás egyetlen stabil és egyértelmű pozitívuma. A vonósok gyönyörű leheletpianókat játszanak az első és a harmadik felvonás előjátékában, az egyes hangszercsoportok arányai mindvégig kiegyenlítettek, s a Verdi-operákban különösen kényes rézfúvók is karcsún, szép hangadással szólalnak meg. Világosan elkülönül és funkció­jának megfelelően működik az első felvonásban a„banda"-effektus, ami sok Verdi-előadásunkban elsikkad (pár éve, a Macbeth-felújítás alkalmával felvételről szólt, hogy a mélypontot is említsük). Összességében a produkció jó, de a Verdi-repertoár-előadások szürke vagy lapos zenekari játékához viszonyítva egyenesen kiemelkedőnek mondható. Mindez javarészt a karmesteri munka számlájára írandó: Pinchas Steinberg eddigi operaházi produkciói ismindig gondos és igényes betanítói munkát tükröztek, ugyanakkor probléma mutatkozott a színpad és a dirigens közti kommunikáció, illetve az érzelem­kifejezés terén. Ezúttal nem érzékeltem kommunikációs hibákat, ami pedig az érzelemgazdagságot illeti, úgy vélem, hogy szemben az Otellóval, ahol nagyon is hiányzott a konstrukciót átlelkesítő szenvedély, a Traviata sokszor csöpögősen interpretált muzsikájának jót tett a bizonyos mértékig hideg fej: most maga a zene szerkezete, az anyag adta ki a lényeget. Steinberg ebből a szempontból ideális Traviata-karmester - a produkció pedig legalább ebben az egy összetevőben teljesen adekvátnak bizonyult.

A felújítás tanulságait hosszan lehetne taglalni, a legfontosabbnak mégis az tűnik, hogy a népszerűség és a díjak száma sem helyettesítheti a szerepre való alkalmasságot - márpedig hiteles Violetta nélkül nincs Traviata. Kérdés persze, mennyire lesz fogyasztható a produkció, ha esetleg mindkét szereposztás anomáliáit korrigálják a jövőben? Egyáltalán: van-e olyan kényszerítő erő, amiért ezt meg kellene tenni? Hiszen - mint már említettük - a közönség szereti az előadást. (Szemben az esztétikai szempontból összehasonlíthatatlanul értékesebb új Székely fonó-produkció­val, amit mindkét premieren lagymatag taps fogadott...) Akárhogyan is: az anyagi realitásokat figyelembe véve most ezt a Traviatát fogjuk nézni egy-másfél-két évtizeden keresztül. Ha tetszik, ha nem, kezdjünk megbarátkozni a gondolattal. }

Verdi: Traviata

Magyar Állami Operaház

szeptember 30., október 2.

Violetta Valéry Miklósa Erika
Pasztircsák Polina

Alfredo Germont Balczó Péter

Giorgio Germont Alexandru 
Agache
Kelemen Zoltán

Flora Bervoix Simon Krisztina
Heiter Melinda

Annina Bakos Kornélia
Markovics Erika

Gastone Szappanos Tibor
Ujvári Gergely

Douphol báró Káldi Kiss 
András

d'Obigny márki Fülep Máté

Grenvil doktor Kiss András

Karmester Pinchas Steinberg

Karigazgató Strausz Kálmán

Látvány Zöldy Z Gergely

Koreográfus Venekei Marianna

Rendező Anger Ferenc