Pauk tanár úrral személyesen először 2010-ben, a szombathelyi Nemzetközi Bartók Szemináriumon találkoztam, de nem ez volt az első alkalom, hogy játéka és személyisége nagy benyomást tett rám. Azon szerencsések között lehettem, akik a 2007-es búcsúkoncertjén Bartók Hegedűversenyének legendás előadását élőben hallhatták a Zeneakadémia Nagytermében. Az egész közönség feszülten várta a művész megjelenését a pódiumon, és szinte érezhető volt az elektromosság a levegőben.

Amikor a tanár úr játszott, a hangszer szinte eggyé vált fizikumával, azt az érzést keltve, hogy a kettő egy és elválaszthatatlan. Az előadás alatt a zene és a zeneszerző tisztelete mindvégig elsődleges maradt, mégis, a személyes mondanivaló sosem szorult háttérbe. Tette mindezt azzal a rá jellemző erős meggyőződéssel, elhivatottsággal és egyéniséggel, melynek kombinációját csak nagyon ritkán hallhatja akoncertközönség. Az egész élmény rendkívül meghatározó volt számomra, ezért szinte hihetetlennek tűnt, hogy pár év múlva én is egy ilyen művész osztályába tartozhatok.

Pauk Györgyben az előadóművész és a tanár elválaszthatatlan egymástól. Tanítását is az a magasrendű igényesség jellemzi, ami előadóként is ismertetőjegye volt. Megtapasztalhattam, hogy Pauk tanár úrban milyen erősen élnek a tanáraitól kapott instrukciók, azokat az évek alatt hogyan tette saját stílusa részévé. Megőrizte a régi értékeket és hagyományokat tovább gazdagítva azokat saját egyéniségével, mindezt úgy, hogy a 21. században frissnek hasson, és sose idejétmúltnak.

Bartók hegedűre írott művei nem csak előadói tevékenységében, tanári munkájában is központi helyet foglalnak el, elsajátításukra mindig nagy hangsúlyt fektet. „Bartókot minden hegedűsnek játszania kell" - hangoztatja a tanár úr.

Azt az elképzelést, hogy a hegedű mint hangszer az énekhanghoz hasonlatos, már korábban is számtalanszor hallottam, de Pauk tanár úr kiváltképpen sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel. „Csak énekeld el afrázist, és ahol természetesen levegőt vennél, ott kell tagolni" - szokta mondani.

Óráin sokszor esett szó a vonó és a jobb kéz különösen fontos feladatáról. A jobb kéz a tüdő könnyedségével kell hogy emelkedjen, illetve lélegezzen, így a hang is szabadon tud áramolni. „Olyan egyszerű, mint lélegezni."

Az első pár évben különösen nagy kihívást jelentett Pauk tanár úr hihetetlen lendülete és tempója. Egyik óráról a másikra kellett teljesen új darabokat vinnem, lehetőleg koncertközeli állapotban. Ezt mindig azzal magyarázza, hogy ő olyan hozzáállással hallgatja a növendékeit az órán, mintha azok éppen egy 1500 férőhelyes teremben adnának koncertet. Ezt az igényességet nem egyszerű megtanulni, de érdemes.

Azt az örökséget, amit az évet során tőle kaptam, kötelességemnek érzem ápolni, megőrizni és idővel továbbadni. De ha lehet, akkor ezt az írást mégis az egyik legkedvesebb emlékeim egyikével szeretném zárni, aminek semmilyen kapcsolata nincsen a zenével.

Az első londoni utam idején Pauk Zsuzsival és a tanár úrral egy kínai étteremben vacsoráztunk. Nem sok korábbi tapasztalattal rendelkezve fogalmam sem volt, hogyan kell és illik pálcikával enni.

Leültünk az asztalhoz, a tanár úr pedig megkérdezte: „Ugye tudsz pálcikával enni?" Pirulva és hebegve jelentettem, hogy nem.

„Olyan nincs! Azt egy zenésznek tudnia kell."

Azzal a kezembe nyomott két pálcikát, és magyarázni kezdte, hogyan is kell alkalmazni. A vacsora végére már csak minden második falat esett ki a tányéromból.

Azóta volt alkalmam Kínában is gyakorolni a tudásomat, ahol többen megkérdezték, hogy mégis kitől tanultam meg ilyen jól a chopstick használatát?

„Mégis, ki mástól, mint Pauk György magyar hegedűművésztől?" }