Egy barátság levelei

Szvjatoszlav Richter és Nyina Dorliak levelei Fejér Pálhoz 1954-1997

A leveleket fordította, 
az illusztrációkat válogatta 
és a jegyzeteket összeállította Nagy Margit

Rózsavölgyi és Társa, 2015

240 oldal, 5990 Ft

Elsőre nem igazán tudtam, hová tegyem ezt a könyvet (albumot? dokumentumgyűjteményt?). Annyi biztos, semmi értelme felmondani a leckét Richter-ügyben. Két kiváló kötet is olvasható magyarul (Bruno Monsaingeoné és Papp Mártáé), meg egy nagyon kevéssé sikeredett munka (Karl Aage Rasmussené, ezt pedig jobb, ha szép csöndben elfelejtjük). A most megjelent könyv illeszkedik is a sorba, meg nem is. Aztán mind jobban erősödött bennem a meggyőződés, hogy ez a Richter-könyv mégiscsak merőben különbözik minden korábbitól - nem felülírja azokat, hanem más. Megfoghatatlannak tűnik, enigmatikusnak, „ráerősít" Monsaingeon Enigma című filmjére - méghozzá sajátos szerkezete révén, amelyből fölsejlik egy barátság története, egy kétszereplős kamaradráma: egyik szereplője Richter, amásik Fejér Pál, akinek az alakja méltánytalanul kevéssé ismert. És persze „harmadik szólamként" - mindig pianissimo, szinte alig halhatóan - ott van Nyina Lvovna Dorliak is, aki, ha nem áldozta is fel teljesen a maga művészi pályáját Richterért, de mind jobban alárendelte magát neki.

A könyv afféle „leveleskönyv" lenne, válogatás, 170 levél abból a 205-ből, amelyet Szvjatoszlav Richter írt Fejér Pálnak, az Operaház 2008-ban elhunyt egykori főtitkárának, s amely hagyatékban maradt fenn. A 170 levél, pontosabban a nem hagyományos, hanem képeslapokra írt, boríték és bélyeg, így pontos dátum nélkül megmaradt levél rendezése, eseményekhez, időpontokhoz és helyhez kötése odaadó, komoly filológiai munkát igényelt.

A kötet többszólamú: a szövegeken kívül képeslapok reprintjét tartalmazza, fakszimiléket (eredeti orosz szövegek Richter kézírásával), egyéb dokumentumértékű fotókat, és Richterről készült, eddig soha nem látott portrékat. A hatás ugyanaz, mint a Monsaingeon-könyv és (film), de szinte minden más, Richterrel kapcsolatos cikk, kritika, könyv esetében (Papp Márta könyvére is gondolok, a Richter Magyarországon címűre): egyszerre erősítik az enigmát, a megfejthetetlen Richter-rejtélyt, miközben közelebb is hozzák őt, újabb és újabb oldaláról mutatják gazdag személyiségét. (A könyvben a teljes szöveg orosz anyaga is szerepel, így Richter-kutatók is felhasználhatják majd - különösen, ha mihamarabb megjelenne angol változata is, hiszen például Japánban óriási az érdeklődés).

Üdvözlőlapok, rövid beszámolók erről-arról? Mindez akár érdektelen is lehetne, akár egy szokásos nyaralás utáni élménybeszámoló, amelyen ásításunkat visszafojtva lelkesedünk, ez esetben pedig csak azért hajtunk tisztelettel fejet, mert Richter írta őket. No de ez távolról sem így van! „Nemcsak Richter zongorajátékát hallgatva, de a levelek közt tallózva is igazolást nyer: a szűkszavú beszámolókból is kiderül, hogy Richter nemcsak a zeneműveket falta hatalmas intenzitással, de minden egyéb impulzusra érzékenyen - és ha arra érdemesnek találta - szenvedélyesen reagált" -, írja találó, „Vulkán és varázsló" című előszavában Kocsis Zoltán (7).

Ez sem lenne kevés, de a könyv többféle olvasatot is lehetővé tesz. A rövidség, a keret - lásd a fakszimiléket - is mutatják: az érdekes szokásból, mármint hogy képeslapokra írta leveleit, Richternél valósággal önálló műfaj lett, a levelek valóban többek kedves, személyes emlékeknél: izgalmas értelmezési lehetőségeket kínálnak a Richter-rejtély további kutatásához pszichológusoknak, grafológusoknak, zene- és kultúrtörténészeknek, mindamellett lebilincselő élményt az egyszerű olvasónak is.

Vagy mégiscsak lázálom volna mindez? Megbabonázott, mint mindig, Richter személyisége? És a könyv valóban nem több egyszerű képes albumnál? Újra és újra beleolvastam, hol a magyar, hol az orosz szövegekbe, összenéztem a képeket és a szövegeket, elmélyedtem egy-egy arckifejezésben, megelevenedtek számomra, hallgattam, ahogy megszólalnak „zenében". Egy idő után úgy éreztem, elkapja azembert a szédülés: minden örvényleni kezd, zuhanunk lefele a mélytudatba.

Sokat töprengtem, mi okozhatja ezt. A leveleknek határozott, jól érzékelhető belső ritmusuk van, hangulatváltásaik jellemzőek, szerkezetükben felismerhetők ismétlődő és nagyon karakteres jegyek - alevélforma udvariassági formuláin túl. Nyilván nem tudatos kompozíció eredményeképp, de a levelek - Richter esetében talán nem kell félnünk a nagy szavaktól - miniatűr kozmoszok. Mondhatnánk, hogy „monadikusak" a leibnizi filozófia értelmében: bennük van Richter egész személyisége, átcsillan valamennyin Richter teljes világa. Így a „levélműfajon" túl is jelentést hordoznak: miniatűr „pszichogramokként" viselkednek - olyanok, mint Kurtág töredékei.

A Richter-„enigma" mellé aztán odakerül még egy „enigma" - ez Fejér Pál -, és kibontakozik egy egészen sajátos dialógus, amelynek az egyik oldalával kapcsolatban csak találgathatunk. „Tükör által homályosan" - épp ez adja a könyv egészen különös atmoszféráját. Fejér Pál leveleit nem ismerjük, nem igazán tudjuk, miről van szó. Nem tudjuk, mi történik vele, bár alakja virtuálisan mindig jelen van, aválaszok hangulatában, az utalásokban - egyszer-egyszer valamivel konkrétabban is, de ezek azért mégiscsak mozaikok, töredékek.

Itt van például ez az 1982. május 15-i levél: „Megkaptam ápr. 21-i levelét és nagyon elkeseredtem. Azután elgondolkodtam, és úgy döntöttem, valószínűleg Önnek így jobb. A szabadság - nem olyan rossz (sőt, szerintem nagyon jó), még az is lehet, hogy elkerülte a veszélyt és akkor annak is örülök. Bocsásson meg, hogy ezt írom, de így gondolom..." (113. levél) Vagy amikor Richter 1981 januárjában ezt írja Fejérnek Tokióból: „Most hajnali fél 5 van, és amint látja, nem alszom (tegnap aludtam, bár földrengés volt), és rossz idegállapotban vagyok és panaszkodom Önnek -, aki megért és egészséges szkepszisével segíthetne nekem." (102. levél) Vagy már Moszkvából, ugyanezen év májusában: „Megkaptam (kissé szomorú...) levelét... Nagyon nehéz megküzdeni a fáradtsággal és a restséggel!" (104. levél) Majd hasonló motívum tér vissza 1994-ben. Márciusban ezt írja Okinava szigetéről: „Ezen a (csak 30 km hosszú) szigeten töltöttem az éjszakát... Ön igen eredetien és egyszerűen ír - gondolkodásmódja szkeptikus, de értékes. Most Japán csendes-óceáni legdélibb szigetén, Okinaván vagyok, és ma este itt fogok hangversenyt adni." (158. levél)

Fejér Pál - jelentékeny funkció­ja ellenére is - valahogy csendben és visszavonultan élt, sokat tett és nagyon keveset beszélt. Nyomot alig hagyott, és nem is törekedett rá, hogy életművet hagyjon maga után. De életmű az is, amit a magyar zenei életben alkotott, afféle fermentum-szerepet játszott, mindig a háttérben maradva, de nagyon hatékonyan. Az interneten (az Operaház egykori szűkszavú - vagy inkább bántóan semmitmondó - nekrológját leszámítva) alig bukkan fel a neve, pedig nagyon jelentős alakja volt a magyar zenei életnek. Mellesleg ő maga is zongora szakot végzett a Zeneakadémián, és széles körű műveltséggel rendelkezett. A legtöbbet Kocsis Zoltán centenáriumi Richter-sorozatából tudhat meg róla az olvasó (fidelio.hu): „Igen-igen sokat köszönhetnek [neki] a magyar zenekedvelők: Richter gyakorlatilag a vele ápolt barátság okán fordult meg annyiszor hazánkban, ejtette útba akkor is, amikor csak egy-két szabad napja akadt két hangverseny között." (2015. március 27. „Találkozásaim Richterrel II.")

Kovács János karmester, az Operaház örökös tagja, így emlékezik rá a könyv elején: „Gyakran csak tőmondatos hozzászólásai, kritikái mindig a lényegre tapintottak... Végtelenül szerény, visszahúzódó ember lévén ritkán nyílt meg." (9) Nagy Margit, a kötet fordítója és összeállítója idézi Fejér és Richter kapcsolatát: „Fejér Pál maga ritkán és keveset beszélt Richterről: »Annyi minden történt, amikor azember vele volt.« A Maestro halála után Fejér sokáig még inkább kerülte, hogy róla beszéljen; látszott, hogy a visszaemlékezés nagyon mélyen érinti." (11)

Ugyancsak Nagy Margit hivatkozik az előszóban Valentyina Csemberdzsi Richterről saját szavaival című könyvére, amely Richter koncertkörútjain készült beszélgetéseket tartalmaz. Ebben olvashatjuk Richter gondolatait Fejérről: „Kritikus zenehallgató, mindig a hibákat figyeli, de a szkepszise mindig kristálytiszta, és igen becsületes, rendes ember... Folyamatos kételye érdeklődéssel párosul, sokáig nézi, figyeli a dolgokat, minden érdekli, de kizárólag a kritikus álláspontot hajlandó másokkal megosztani... A világért nem mondana semmi jót. Azután valaki másnak: »Igen, lehet, Szlavának igaza van, hogy ma nem minden sikerült, de... ő mégis jobb, mint az összes többi«." (12-13, В. Чемберджи: О Рихтере его словами. Москва: Издательство «Аграф», 2004, 29-30.)

Fontosak a megszólítások is: érzékeljük, ahogyan a szertartásos udvariasság, az orosz levelezés íratlan szabályai olykor-olykor fölszakadoznak (eleinte „Павел Юльевич", 14 év után, 1967-ben megjelenik nála a „Дорогой Павел!", 1968-ban bukkan fel a „Pali!", miközben mindvégig szigorúan megmarad a magázódás keretei között).Finom árnyalatok ezek, de pontosan jelzik a kapcsolat minőségét, a barátság alakulását, a hangulatváltozásokat. Fejér egyénisége is szerepet játszhatott ebben. Richter maga említette vele kapcsolatban, hogy „a modora meglehetősen barátságtalan" (uo.), márpedig ez még egy ilyen közeli barátságban is jelent bizonyos távolságot. Richter mégis nagyon közelinek érezte magához barátját, sok levele befejezéseként írta oda, hogy „Целую, ваш Слава" („Csókolja az Ön Szlavája"), amiben oroszul egyszerre van benne az őszinte, meghitt közelség és a tisztelettudó távolságtartás. A levelezésbe - mint említettem -, harmadik szólamként kapcsolódik be Nyina Dorliak, és ő is bejárja az utat az első levél „Многоуважаемый Павел Юльевич!"-étől („nem ismervén Önt...") a sokkal közelibb és barátibb „Милый Павел Юльевич!"-ig. Az ő levelei (amikor Richter gyengélkedik, depresszióban szenved, kórházban fekszik stb. és leírja Richter gyógyszereit, étrendjét, mire kell ügyelni a betegségei miatt a magyarországi koncertek során) kettős tükrök: Richter és Fejér egyaránt felsejlik bennük.

Feltűnő, hogy a „politikum", és általában a „hivatalos világ", teljesen kiszorul Richter levelezéséből. Egyetlen Dorliak-levélben villan csak fel 1961 szeptemberében. „24-én érkezik Önökhöz - kívánsága ellenére, mivel ezt a koncertet előre nem lehetett tudni, és Szlavával erről a hangversenyről senki nem beszélt és nem levelezett: csak a magyar közönségre való tekintettel és miniszterünk [Jekatyerina Furceva] kérésére egyezett bele az utazásba." (7. levél) És jellemző egy hivatalos Kun Imre-levél visszautasítása is, amelyről beszámol Fejérnek: Richtert a Versenyiroda egykori titkára zsűritagnak kérte fel, de ő ezt értelemszerűen nem vállalta.

A képeslapok hangulatfelvételek, hétköznapiságuk szembeötlő, mégis, az eddig ismertektől teljesen eltérő dimenzióban mutatják Richter életét, gondolkodásmódját, érzékenységét, egészen sajátos képzettársításait. Már az első, 1955-ben írott (július 22-én feladott) levél is ilyen: „Többször akartam Önnek írni, de az utazások és a hangversenyek végtelen sora megakadályozott. A múlt év tavaszát Csehszlovákiában, a nyarat Moszkvában, az őszt Lengyelországban, a telet ágyban töltöttem." A levelekben jellemző módon, de aligha meglepően fel-felbukkan a zenei szimbolika, a szinesztézia, a hangok jelentéssel teli és a tárgyiságon túlmutató világa, ami sokszor Richter és Fejér számára is mindennél kifejezőbb: „Szeretném, hogy minden kívánsága teljesüljön; hangneme pedig C-dúr legyen." (4. levél, 1960. szeptember 1.)

Egyre közelebb kerülünk a Richter-enigma egy újabb „rétegéhez". Bármennyire meglepő is, ez a világ bizony kafkai! (És amit hallottam kezdettől fogva, csak nem tudatosodott bennem azonnal, az a Kurtág-mű a Kafka-töredékek volt.) Íme, a 74. levél 1975-ből, amikor Nyina Dorliak Richterrel Szuhumiba hajózott: „Odesszában Nyina Lvovna fogadott és tulajdonképpen egy óra maradt a hajó indulásáig. Gyorsan végigrohantunk a városon - az összes, számomra ismerős helyet felkerestük: a házat, melyben laktam, amikor 3 éves voltam; a konzervatóriumot és a templomot, ahol apám dolgozott, a (nagyon szép) operaházat és a többi nevezetességet. Mintha a saját síromba pillantottam volna, de ez nem rontotta a hangulatomat." Vagy 1981-ből: „Erőfeszítéseket teszek (helyes ez?), hogy játszani tudjak, de nehéz. Zavar még az is, hogy egy hanggal magasabban hallok mindent. Nemrég Gavrilov ff megfogta a Grieg-zongoraverseny [a-moll] első akkordját, és én azt gondoltam: h-moll - képtelenség!" (109. levél), vagy 1994-ben Okinaváról: „A japán élet igen kényelmes, nagyon rokonszenves társaság vesz körül és mindenki a kedvemben akar járni, amitől rossz a lelkiismeretem." (158. levél - kiemelések tőlem, B. I.)

Az igazán kafkai azonban az, ahogyan a tökéletesen sima, mondhatni érdektelennek tűnő hétköznapiságból egy-egy különös fordulattal, gondolati csavarral, szokatlan képzettársítással, esetleg analógiával eljut a totális létérzékelésig. Sokszor egyetlen lélegzetvétellel. - Igen, ez Richter! Pontosabban ez is Richter. Ilyen jellegű könyveknél, főleg nem egy vagy két képeslap hosszúságú szövegeknél nemigen vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy olykor akár örvénylő, szédítő mélységeik vannak, amelyek a legváratlanabb pillanatokban tárulnak fel előttünk.

Ki-ki döntse el, ha tudja, hogy ez patologikum-e, vagy a művészlét velejárója. Mindenesetre Richter nyilván így élte meg a világot: egzisztenciális értelemben állandó határhelyzetben. A jelenség nem aképeslapméretből következik, hanem épp fordítva: maga a képeslap az adekvát forma, amelyet Richter megtalált magának a levelezéshez, ahhoz, hogy hírt adjon barátjának a lelkében zajló folyamatokról.

A „túlpörgés" jellegzetes esete, amikor 1976 szeptemberében Richter Athénból, euforikus állapotban üdvözli magyar barátját: „Kedves Pali! Az ókori Görögországtól az Ön Szlavája teljesen elvesztette afejét! Már nem én vagyok, hanem valaki más! Nagyon boldog ember... Tenger, nap, emberek, szépség, égbolt, szív - mit lehet még mondani." (79. levél) Pedig a Richter-portrék éppúgy tanúskodnak amellett - mint a levelek sokasága is -, hogy a felhőtlen derű és boldogság nem adatott meg Richternek. Ezek egészen kivételes pillanatok az életében, mint például az is, amely a kötet címlapjára került: „kockás inges" kép, amely olyannak mutatja Richtert, mint semmilyen más korábbi vagy későbbi felvétel.

Akárcsak Kafkának, Richternek is egészen elképesztő a humora, ami szinte hihetetlen a világérzékelésnek ebben a szédítő perspektívájában. 1969-ben: „Megkaptam levelét az Önről készült, felettébb kompromittáló fotókkal. Nagyszerű! De kérem, Ön egy Don Juan! Nagyon tetszik!" (35. levél) - írja Fejérnek. Az Operaház főtitkára Anna Moffo budapesti vendégszereplése alkalmából látható az ünnepelt amerikai szopránnal. Vagy Richter közismert önostorozó kritikusságának visszája, humorba csomagolva, 1977-ből: „Ma meghallgattam a Kanadában kiadott »kalóz« lemezt, a budapesti Funérailles-t és (az 1964-es) Magyar fantáziát. Úgy döntöttem, mégsem vagyok rossz zongorista, a felvételnek nagy hangulata van." (81. levél). Vagy amikor Münchent „Bierstadt"-nak nevezi, a képeslapon a Hofbräuhaus, majd hozzáfűzi: „Sajnos, a gyógyszerek miatt én nem iszom. Lefogytam, és gondolom, ez egyáltalán nem rossz." (118. levél) De olykor szinte groteszkbe hajlik, mint ebben az 1978-ban Moszkvában írott levélben: „Egész januárt átaludtam, átbetegeskedtem tüdőgyulladással, nyeltem a gyógyszereket, átunatkoztam, átszomorkodtam stb. stb. stb. ... Persze, egyetlen billentyűt a „Songorán" [sic!] le nem nyomtam és ilyesféle kívánságom nincs is (de lehet, hogy ez csak addig tart, amíg...)" (91. levél)

Vissza-visszatérő motívumok körül rendeződnek el a levelek, mint a betegségek, a koncertek (amelyekről „hivatali jelentésként" számol be Fejérnek, miként azt a 150. levélben említi), vagy a legendásan kíméletetlen értékítéletek - elsősorban önmagával szemben: gyakran nevezi a saját koncertjeit „felettébb középszerűnek". De szinte paradigmatikus e tekintetben az 1988. augusztus 29-én írott moszkvai levél: „Végre összeszedtem magam, hogy írjak. Korábban nehéz volt - mindenféle undok dolog, depresszió stb. miatt. A dácsában ülök, csaknem mindig esik az eső, dörög az ég... Igyekszem lehetőség szerint gyakorolni (ugyanis hamar elfáradok). Ismét visszatérek Liszthez - zseniális mégis (igaz, nem mindig egyformán), és természetesen eljutott a zongora minden lehetőségéig (valószínűleg neki ezteljesen sikerült). Mindenesetre én igyekszem... és igyekszem!... de a tökéletességet soha nem érem el! Ez van!" (127. levél)

És ilyen vissza-visszatérő motívum a természet is, összekapcsolódva a magány témakörével: a japán táj lenyűgözi, az oroszban a megnyugvást keresi - szinte mindig Moszkva ellenében. „Teljes magányból írok Önnek. A Moszkva környéki kis dácsában vagyok, csend és a természet vesz körül (amit az ablakból nézek, mert hideg van) és részleges (sajnos nem teljes) inkognitó." (1966, 26. levél). Moszkvával valami már első pillantásra sem stimmel. Az enigma része ez is? Richter különös identitása lenne az ok, az, hogy ő voltaképpen német gyökerekkel rendelkező világpolgár (méghozzá a kanti értelemben: „a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem"), aki ugyanakkor mégiscsak szláv lélekkel éli meg a világot? Moszkvához való viszonya nem konkretizálódik, de hogy nem érzi ott jól magát, az biztos. Mindez csak csehovi hangulat, de nagyon átsejlik minden Moszkvából írott levélen a fájdalmas, nosztalgikus elvágyódás... Hiánya pedig szenvedést okoz. Egy 1993. júliusi [sic!] levélben szinte visszhangzik Kurtág Truszovája: „Már Moszkvában vagyok. Most reggel 5 óra van: Moszkva ködös és a reggeli hidegben vacog." (156. levél), vagy egy korábbi, 1977-es levél: „Moszkvai betegségeim már valóban fatálisak" (86. levél). Mintha Kafka és Prága viszonya lenne ez - orosz kiadásban.

A betegségek és a depresszív lelkiállapotok súlyosbodásával 1996/97-ben sokasodnak Nyina Lvovna beszámolói a kórházi kezelésekről, műtétekről, lábadozásról. Szűkszavúak, lényegre törőek, szívbe markolóak: „Ön azt gondolja, hogy Szlava játszik és minden jól megy, pedig - semmi nem megy jól nálunk... Nem hisz a gyógyulásban: persze, szenved a sokféle betegségtől, az orvosoktól, agyógyszerektől... Már egy éve nem voltam Moszkvában - nem mozdulok el mellőle." (1996. március, 166. levél). És Richter döbbenetes utolsó levele 1996. november 19-én, amelyet Tokióból írt: „A fejemben lévő hangok fojtogatnak, mint Schumannt, és egyetlen doktor sem érti, hogy mi ez. Miféle „bonne chancok"! [Какие „bonne chancы"! - sic!] (168. levél)

A könyv képei nem illusztrációk, nem hangulati elemek, hanem a megkomponált kötet részei, újabb, önálló szólamot alkotnak benne. A magyar vonatkozások miatt is érdekesek (kirándulás a Széchenyi-hegyen, 1955. július; Szépművészeti Múzeum, 1965), de van egy ennél sokkal mélyebb rétegük: teljesen új, eddig ismeretlen oldaláról mutatják Richter elképesztően sok színben megcsillanó személyiségét - és olykor nagyon-nagyon mélyre engednek látni. Döbbenetes arckifejezésekkel találkozhatunk a Richter-közelik hosszú sorában, nyilván a személyesség okán, minden protokolláris külső, zavaró tényező nélkül. Ilyenek a Vámos László-sorozat (36) vagy a győri képek 1975-ből (66, Fejér felvételei), és szinte valamennyi Fejér, Sztankó Magda vagy Milena Borromeo által készített kép. Mind közül kiemelkednek a „kockás inges képek", amelyek 1982. szeptember 11-12-én készültek Budapesten (98).

A képek és a levelek együtt szólalnak igazán meg. Csak egyetlen, de nagyon jellemző példa: Richter súlyos morális kényszerben élte életét (valószínű, hogy Fejér is, ez is egyszerre kafkai és kurtági vonás) - erre utalt már az okinavai levél is (158.) -, ami hétköznapi logikával szinte felfoghatatlan. Összenézve a Moszkvában 1986 decemberében, Fejér Pállal együtt készült képeket (105), mindjárt érthetőbbé válik avele szemközt található levél szövege: „Minden bizonnyal Ön teljesen elgyötört - megértem. Én nemkülönben - az emberektől, a fesztiváloktól és a saját lelkiismeretemtől (bár az talán egészen „tiszta"). Minden nagyon nehéz - dolgozni is, élni is (nem úgy, ahogy szeretne). Az embernek állandóan kényszerítenie kell magát valamire..." (122. levél, 1986)

Bevallom: a szó legszorosabb értelmében nagyon bánt, miért kell egy ilyen érdekfeszítő könyvet banális hibákkal elcsúfítani? Riga Lettország fővárosa, és nem Litvániában van (idézem a szövegkörnyezetet is, nagyon jellemző az is Richter gondolkodására: „Nagy utazásaimat Litvániában Rigával fejeztem be; ott Liszt nagyon forró szonátája után a hideg művészszobában megfáztam." (26. levél) Kizártnak tartottam, hogy Richter tévedett volna, és valóban, az orosz szövegben természetesen Lettország áll. Igaz, Литва (Litvánia) és Латвия (Lettország) sokszor orosz anyanyelvűek számára is összetéveszthető, de ezt a kínos tévedést a könyvkiadás hosszú folyamatában valakinek azért csak észre kellett volna vennie.

Az átírások kérdése tekinthető akár felesleges szőrszálhasogatásnak is, de azt hiszem, mégsem az. Az orosz nevek magyar átírásnak pontos szabályai vannak, érdemes lett volna ehhez igazodni, és nem végig a Pável, hanem a szabályos Pavel alakot használni. Ugyanígy a Gálja vagy a Piszarenkó alak is hibás. A „lágyítás" tekintetében - mint például a Teofilovics vagy Tyeofilovics (Richter apai névének) használata esetében - már megengedőbb a szabály, de az nem megy, hogy egyetlen könyvben hol így, hol úgy szerepel. Nekem az is bántotta a szememet - épp egy zenei könyvben -, hogy a berlini Staatsoperből „Stadtsoper" lett (mindamellett németül hibásan), Richternél természetesen helyes (97. levél), ráadásul latin betűkkel szerepel az orosz szövegben. Nem folytatom, ezek mindenképp megengedhetetlen lazaságok egy ilyen igényes, dokumentumértékű kiadványban.

De a lényeget mindez mégsem tudja feledtetni: megrendítő, lebilincselő, minden tekintetben jelentős és izgalmas könyv született. }