Szinte pontosan egy évvel a budapesti Katona József Színház bemutatója (2015. április 25-26.) után, 2016. április 22-én adta elő a Pécsi Balett Goethe Faustjának első és második részét. Schilling Árpád rendezését egykoron egymást követő két napon tekinthettük meg, Vincze Balázs koreográfiája - igazodva Dubrovay László kompozíciójához - egy estébe sűrítve fogalmazta színpadra Goethe drámáját. Schilling szcenikai koncepciójában a romantikusok fantáziáját megmozgató első és a szimbólumok erdejébe vezető második rész „különneműsége" igen határozottan jutott érvényre, a táncprodukció (dramaturg: Molnár Zsuzsa, Uhrik Dóra; díszlet és jelmez: Molnár Zsuzsa) inkább a két rész közös vonásaira fókuszált. Pontosabban fogalmazva: a Pécsi Balett táncosai a Faust II. részét a Faust I. részének keretei között táncolták el.

A Faust I-II nem számít a színházi nagyüzem mindennapos kenyerének, nem úgy, mint például Csehov Sirálya, melyet a fentebb jelzett egy év leforgása alatt Budapesten négy különböző rendezésben isláthattam, legutóbb épp a Tavaszi Fesztivál idejére eső Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozón. E két, műfajánál fogva is igen eltérő Faust-előadás időbeli közelségét leginkább a véletlen számlájára írhatjuk, egyelőre ugyanis nehéz elképzelni azt a történelmi perspektívát, mely a 2015-2016-os időszak kulturális jellegzetességeit a magyar színházi alkotók feltámadó Faust-érzékenységében láttathatná.

Joggal vetheti közbe az olvasó, hogy valójában nem is az a kérdés, hogy Schilling Árpád és Vincze Balázs számára miért aktuális napjainkban a Faust-dráma, hanem az, hogy miért volt aktuális 1995-ben, öt évvel a rendszerváltás után (Dubrovay László ekkor fejezte be a kompozíciót), és miért vált aktuálissá újra.

Vincze Balázs romantikus olvasata erre a kérdésre semmilyen választ nem ad. A színpadon közel két órában a fehér és a fekete küzdelmét látjuk. Faust valójában nem saját döntései következtében válik kárhozottá, ő pusztán a jó (fehér angyalok) és a rossz (fekete angyalok) küzdelmének járulékos vesztesége. Áldozat ő, aki tulajdonképpen nincs is rászorulva az „örök asszonyi" (vagy bármi más) megváltására, hiszen lelke (etikai értelemben), tiszta, mint a patyolat. Sodródó ember, aki csak jót akart, semmi sem kényszeríti arra, hogy mérlegre tegye önmagát. A zeneszerző megfogalmazásában: „Egy tisztességes, becsületes, példamutató élet után az elkárhozás megtörténhet? Győzhetnek a gonosz erők?" (Schilling Faustja - és azt hiszem, Goethéé is - ezzel szemben állandóan mérlegre teszi önmagát, ésélete művét mindig kis­szerűnek, könnyűnek találja. És ebbe az állandó frusztrációba bele is fárad, bele is fásul; ócska kis alkukat köt, az egyik legócskábbat éppen az ördöggel.) Az ördög egyébként ezúttal isvonzó alak, Koncz Péter atlétikus Mefisztója csupa erő, csupa dinamizmus, egy fejjel magasabb mindenkinél. Kerekes Soma Lőrinc (Faust) a szó fizikai értelmében is súlytalannak tűnik mellette, s mintha azöngyilkosság egyetlen reális alternatívája az alávetettség elfogadása volna. Valahogy ez a Faust semmiben sem vesz részt, mindenbe csak belekeveredik, hol szerelembe, hol boszorkányszombatba.

„Én maximális szabadságot hagyok az alkotótársaknak, az egyetlen vezérlő Goethe Faustja és a mű ezerféle mondanivalója, gazdagsága, színessége: mindaz, amit én is a zenével igyekeztem szolgálni" - mondta el Dubrovay László nem sokkal a bemutató előtt egy interjúban. A koreográfus-rendező tehát szabad kezet kapott a zeneszerzőtől egy teljesen önálló Faust-olvasat kialakítására. A fentebb vázlatosan jellemzett olvasat azonban csak elenyésző mértékben önálló, nagyobb részt Dubrovay zenéjének képi illusztrációja, s ennek megfelelően néhol részletező, máshol inkább vázlatos, esetenként pedig redundáns. Stílusában eklektikus és meglepően nem eszköztelen. Számomra például nagyon meghökkentő volt, hogy a táncmozdulatok most mennyivel kevesebbet mondtak el, mint a jelmez, a díszlet, a világítás vagy kellékek. De meg is fordíthatjuk: meglepő, hogy ennyi mindent nem a táncmozdulatok nyelvén próbáltak meg kifejezni. Talán mert a Vincze Balázs által használt nyelv nem elég kifejező, nem elég tömör, nem elég plasztikus, azaz nem igazán poétikus. Hétköznapi, használati nyelv, mely magába olvasztja a klasszikus balett, a pantomim, a modern táncszínházi vagy épp a fizikai színház grammatikai elemeit. Amit a színpadi látvány közölt, azt Dubrovay zenéje maximálisan kifejezte önmagában is.

Hogy ez a zene ennyire láttató erejű, ennyire cselekményes és színes, nem volt meglepő. A Faust, az elkárhozott anyagából Dubrovay egykoron 4-5 tételes koncertszviteket alakított ki, a négy szvit (összesen 18 tétel) lényegében leképezi a drámai cselekményt. A 90 percnyi szvitmuzsikából lemezfelvétel is készült (Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, vezényelt Kovács László), illetve egy-egy szvittel koncerteken is találkozhattunk. Nos, ha valaki lemezről hallgatja Dubrovay darabját, képzeletében tökéletesen megjelenika szinopszisban jelzett cselekmény, illetve képeskönyv­szerűen a Goethe-mű hivatkozott részletei. Nagyjából az, amit most a színpadon is láttunk. Pontosan érzékelte ezt a koreográfus is: „a szinopszis aprólékosan részletezett, elképesztően színes, a zene­mű szinte tánc nélkül is vizualizálható", a képszerű zene „bizonyos szempontból segít, de ugyanakkor extra feladat elé is állít - mondta el Vincze Balázs. - A saját elképzeléseimet úgy kell összhangba hoznom a zeneszerzőével, hogy végül a kettőnk víziója eggyé váljon." A víziók összehangolása végül felemás eredménnyel járt, a tánc a zenéhez képes alárendelt szerepet játszott.

A probléma természetesen nem új keletű. Bartók színpadi zenéje, mely hallhatóan inspirálta Dubrovay Lászlót - leginkább a pantomim (A csodálatos mandarin), kisebb részben az opera (A kékszakállú herceg vára) és a sejtetés szintjén a táncjáték (A fából faragott királyfi) egy-egy pillanata dereng föl a Faust-partitúrában - hasonló dilemmák elé állítja a művek mindenkori színre állítóját. Ha csak arra gondolunk, hogy egy-egy rendező­-koreográfusnak milyen nehéz például a Mandarin partitúrájába írt szinopszistól eltérően fogalmazni (mivel a zene annyira erős kereteket ad), megérthetjük, hogy mire gondolhatott Vincze Balázs, amikor a víziók eggyé válásának nehézségéről beszélt.

A Faust zenedramaturgiájának másik forrása a 19. századi programzene, legközvetlenebbül Berlioz Fantasztikus szimfóniája és Liszt Ferenc Faust-szimfóniája, sőt: műfaji értelemben a Faust, az elkárhozottleginkább szimfonikus költeménynek tűnik, mely kifejezetten könnyen dekódolható nyelven szólítja meg a hallgatóságot. A koreográfus romantikus Faust-olvasatával - a könnyebb utat választva - lényegében erre a nyelvre reflektált.

A zenei megvalósításra nem lehetett panasz. Záborszky Kálmán nagyszerűen készítette fel a Zuglói Filharmónia Szent István Király Szimfonikus Zenekarát. Eleven karakterek és hatásos effektusok törtek fel aMűvészetek Palotájának zenekari árkából, az összjáték precíz volt, a tempó pedig egységesen élénkebbnek tűnt, mint a Kovács László dirigálta felvételen. A koncentráció egy pillanatra sem hagyott alább, smivel a színpadi történés hamar kiismerhetővé vált, több figyelem jutott a zenére és az előadás minőségére. A zeneszerző - a két évtizedes „csúszás" dacára - elégedett lehetett. Április 22. - Müpa. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál }

Jelenet az előadásból - BTF/Kotschy Gábor felvétele