Kovács Géza  - Glódi Balázs felvétele/NFZ 

- Mint azt bejelentették, megnyerte a főigazgatói posztjára kiírt pályázatot, úgyhogy öt évig ismét ön lesz az Nemzeti Filharmonikusok igazgatója. Gratulálok, bár nem vagyok igazán meglepve, nehezen tudom elképzelni, hogy öldöklő küzdelemben, sok ellenjelölttel szemben kellett megvédenie munkahelyét. Gondolom, formalitásról volt csak szó.

- Köszönöm a gratulációt. Az előadói törvény értelmében hivatásos előadói intézmény esetében öt évre szól egy igazgatói kinevezés, bár van, ahol csak három évre adják a megbízást. A pályáztatás alól nincs kibúvó. Eddig eltöltöttem itt 21 évet, de amikor megjelent a kiírás, nekiálltam körmölni, megírtam a pályázatomat, ezt a bíráló bizottság egyhangúlag támogatta, majd a miniszter levélben értesített, hogy újabb öt évre megbíznak. Ami az ellenjelölteket illeti, biztosan álságosnak tűnik, de örültem volna, ha akad néhány 30-40 körüli kultúrmenedzser hölgy és úr, de valóban senki sem szállt ringbe.

- Persze, hogy álságosnak tűnik, de ebben az esetben érthető, ha nem tolongtak a jelentkezők, hiszen olyan régóta csinálja megelégedésre, annyira be van ágyazva a szakmába, hogy nem volna logikus lépés lecserélni önt egy ismeretlenre. És ezt tudják azok is, akik most nem jelentkeztek, hiszen ki menne elébe önként a kudarcnak? Említette az előbb a zenekarnál töltött 21 évet. Számításaim szerint a mi ismeretségünk még ennél is régebbi keletű, hiszen azelőtt évekig a MÁV Zenekar igazgatója volt. Mintha már az anyaméhben is ezzel foglalkozott volna, de legalábbis kulturális menedzserként jött volna avilágra.

- Genetikai okokat talán túlzás lenne keresni benne, de édesapánk eredetileg kántortanító volt, később karvezetés szakon elvégezte a főiskolát. Hihetetlen erővel tudott rávenni embereket, hogy énekeljenek, táncoljanak. Bizarr helyzet, hogy Nagy Imre idején még Kossuth-díjat is kapott népművelő tevékenységéért, de már a háború előtt is sikerült folklórkutatókat odacsábítania Turára. Egyébként édesapám maga nem Turán született, hanem pályázati úton került oda: 1936-ban jelentkezett az ottani kántortanítói állásra. Jellemző, hogy amikor körülbelül tíz éve emléktáblát avattak neki a házunkon - az én szülőházamon -, és azóta is, minden évben a koszorúzáskor hallom, hogy hányan és milyen szeretettel emlékeznek még rá, pedig már 54 éve meghalt. Én a halálakor mindössze hétéves voltam, de a személyisége olyan erős nyomot hagyott bennem, hogy magam is erre a pályára tévedtem. Valószínűleg tőle örököltem az érdeklődésemet, úgyhogy minden nehézsége ellenére lubickolok ebben a feladatkörben. A legnagyobb örömet jelenti, ha egy koncert után a közönség lelkesen tapsol, és a művészek boldogok. Szóval azért bánatos lettem volna, ha történetesen nem rám esik a választás, mert bár elég öreg vagyok hozzá, hogy sok mindent magam mögött tudhassak már, de fiatal ahhoz, hogy ne legyen még bennem négy-öt év.

- Ez egy nemzetközi szakma, önt a nemzetközi zenei menedzserszakma mindenféle posztjára megválasztották...

- Én azokat a feladatokat is nagyon szeretem, de itthon érzem magam a legjobban.

- Az előbb azt mondta, milyen jó volna, ha volnának 30-40 éves vetélytársai akadnának. Ismer olyan, 30-40 éves, a rendszerváltás után szocializálódott kulturális menedzsert, akiket jónak tart, sőt akár azNFZ-t is rábízná?

- Néhányat igen, de nem eleget. Sajátos helyzet ez a miénk. Aki az üzleti szférából érkezik, annak egy ilyen munka nem igazán inspiráló. Sem a bérek, sem a döntési mechanizmusok nem tetszhetnek neki, hiszen az előadóművészeti intézmények állami vagy önkormányzati kézben vannak, ritka a teljesen önálló, független intézmény, egy muzsikusnak pedig leginkább megalkuvás, mert úgy tűnhet, azért vállalkozott erre, mert a saját szakmájában, zenészként vagy énekesként nem volt elég jó. Ennek ellenére vannak kitűnő fiatalok, csak keveslem a számukat, mert sokkal több előadóművészeti intézmény van, mint ahányan ők vannak. Szükség volna az ő frissességükre és lendületükre, amelynek ebben a szakmában alázattal és elkötelezettséggel kell párosulnia.

- A színházak élén általában színész vagy rendező áll. A zenekarokat viszont - természetesen a művészi profilt megrajzoló zeneigazgató mellett - adminisztratív vezető, menedzser igazgatja.

- Én jobban örülnék, ha a színházakat is menedzserek igazgatnák. Egyáltalán nem biztos, hogy Kodály volt a Zeneakadémia legjobb vezetője. A magyar színházaknál Várkonyi Zoltántól Zsámbéki Gáborig jobbnál jobb színészeket és rendezőket neveztek ki igazgatónak. Csakhogy az igazgatás és vele a mindennapos küzdelem nem a művészek dolga. Miért kell nekik támogatásért kuncsorogniuk, munkaügyi kérdésekkel foglalkozniuk? Megjegyzem, a színházaknál ezek a feladatok többnyire a gazdasági igazgató vállát nyomják, de náluk sincsen jó helyen ez a munka, mert nekik sem a különböző munkaügyi vitákkal kellene vacakolniuk. Hegyeshalomtól nyugatra ezekre a feladatokra menedzsereket szerződtetnek. A brit színházakban emblematikus művészek dolgoznak, de senkinek nem jutna eszébe Judi Denchre bízni a Royal Shakespeare Companyt. De ez nem kizárólag magyar probléma. Éppen a közelmúltban vallottunk kudarcot egy uniós pályázattal. Néhány éve az Európai Előadóművészeti Szövetség konferenciáján vetettem fel az utánpótlás-hiány problémáját. Összeálltunk a brit, francia, svéd és bolgár zenekari szövetséggel, hogy pályázzunk egy olyan kurzus finanszírozására, amelynek feladata azutánpótlás kinevelése lett volna. Sajnos az EU nem tartotta elég fontosnak a kezdeményezésünket, úgyhogy most támogatókat keresünk, mert ez elemi érdekünk. Szeretnék egyszer majd úgy távozni innen, hogy már betanítottam az utódomat. Ennek ez a rendje. Ezt csináltuk az énekkarral is. Antal Mátyás három hónapig együtt dolgozott az utódával, Somos Csabával, és zökkenőmentesen zajlott a váltás. Nekem határozott elképzelésem, hogy egy-két éven belül ideveszek valakit, akitől azt remélem, hogy az utódom lesz, és a művészek meg a közönség ebből semmit sem fog megérezni.

- Önvédelemből általában virágnyelven szoktunk szót ejteni arról a közegről, amely körülvesz bennünket. A magyar kulturális élet finanszírozása nagyon függ attól, hogy a politika mennyire barátságos vagy ellenséges egy-egy intézménnyel. A kívülállónak az a felületes benyomása, hogy az NFZ élvezi az illetékesek jóindulatát, de legalábbis nincs oka a panaszra.

- Az elmúlt években is panaszkodtunk, mert előfordult, hogy két egymást követő évben is kevesebb - jóval kevesebb - volt a támogatásunk összege. Ezért örültünk, amikor a miniszter tavaly év végén akormányülésen keresztülvitte azt a kezdeményezést, hogy bázisként építsék be az előző évi támogatás összegét. Ez 1 milliárd 875 millió forint, aminek 40 százalékát járulékok formájában visszafizetjük, éskörülbelül 235 ember munkahelyét biztosítjuk, nem mellékesen pedig évi 100-120 koncertet adunk, amiből 30-50 javarészt vidéki, a Filharmónia Magyarország szervezésében rendezett hangversenyünk térítésmentes. A másik hasonló, „szívügy"-sorozatunkért, az Úton a zene címűért, amelynek keretében a zenekar önként vállalkozó tagjainak közreműködésével hátrányos helyzetű településeket keresünk fel. Ehhez nem kellett sokat törnünk a fejünket, mert a világ sok zenekaránál mindennapos gyakorlat, hogy ilyen típusú koncertekre vállalkoznak, de a mi edukációs programunkból eddig hiányoztak az ilyenek. Főleg a kórus teljesített ilyen feladatokat, izzadtságszagú tornatermekben fellépve népszerűsítette a kórusmuzsikát. Most már a zenekar tagjai is járják a vidéket, és a hangversenyeken kívül zenetanuló gyerekeknek is tartanak kis kurzusokat. Ami pedig a finanszírozást illeti, az NFZ igazgatói posztján kívül a Zenekari Szövetség elnöki feladatait is ellátom. E minőségemben szeretném elérni, hogy azenekaroknak és kórusoknak ne évente kelljen megküzdeniük a támogatásukért, hanem nálunk is legyen egy olyan rendszer, amely szerint négyéves ciklusokban ítélik oda a szubvenciókat, és hogy ezt a pénzt mindenki keresztfinanszírozásban, vagyis az évadra, és nem a naptári évre kapja meg, és hogy a támogatás kiszámítható legyen. Az egész magyar zenei élet jobban járna ezzel. }