VERDI: A TRUBADÚR

Erkel Színház, március 18.

Luna gróf Kálmándi Mihály
Alexandru Aghenie

Leonora Létay Kiss Gabriella

Manrico Kamen Csanev

Azucena Komlósi Ildikó

Ulbrich Andrea

Ferrando Palerdi András

Kovács István

Karmester Medveczky Ádám

KarigazgatóStrausz Kálmán

LátványtervezőJuhász Katalin

KoreográfusKozma Attila

RendezőGalgóczy Judit

A kritikusnak olykor igazán nincs oka panaszra: a bírálatot megelőző hosszadalmas agymunka helyett szinte kínálják magukat a nagy sikerre apelláló zsurnaliszta-megoldások. Mi sem volna egyszerűbb, mint pamfletet írni A trubadúr legutóbbi Erkel színházi felújításáról! Gyúanyag éppenséggel volna hozzá: azelőadás és a közönségreakciók egyaránt kellő adalékkal szolgálnának egy ilyesfajta gúnyirathoz.

Aki az előadást megelőzően tájékozódott az internet véleményformáló névtelen hőseinek álláspontjáról, azt aligha lepte meg az indulatos fogadtatás, melyben a rendező, Galgóczy Judit részesült a premier estéjén. Jómagam ugyan későbbi időpontokban láttam a produkciót, de a bukás egyértelmű és hangos jeleit valamennyi megbízható forrásom hasonlóan írja le. Egyesek még a nézők csoportjai között kialakult tettlegességről is beszámolnak, ők azonban megbízhatatlan források - ám mégis érdemes megemlíteni ezt az aprócska tényt annak illusztrálására, hogy a legendagyártás már a premier másnapján megindult. És azt is rögzítenünk kell, hogy a közönség nem csak első alkalommal adott hangot nemtetszésének: az április 1-i előadáson a Cigánykórus közben „Szégyelljék magukat!" kiáltozás volt hallható a karzatról - vagyis az indulatok mélyebben gyökereznek, mintsem hogy hordozóik egyetlen estén kitombolhatták volna magukat. Nincs mese: Galgóczy Judit a jelek szerint átlépett a Rubiconon, valami olyat tett, amit korábban sem Katharina Wagnernek, sem Kovalik Balázsnak, sem Zsótér Sándornak nem sikerült - az ő egy-egy rendezésükkel szembeni elégedetlenség, mely általában a premierre korlátozódott, méreteiben nem ishasonlítható a mostanihoz. Mi állhat a jelenség hátterében?

Semmiképp sem a zenei megvalósítás: a produkció e vonatkozásban, ha nem is egyenletesen, de összességében megüti a pesti operapremierektől elvárható mércét - és tekintettel arra, hogy A trubadúrhoz a közhiedelem szerint a világ négy legjobb énekesére van szükség, ez egyáltalán nem kevés. Komlósi IldikóAzucenáját akár az említett kvartett tagjaként is számon tarthatnánk: a szerep egyetlen hazai alakítójától sem tapasztaltam még ilyen tudatosan építkező szerepformálást, a mély érzelmi átélés és az önkontroll ilyen bámulatos elegyét. Alighanem taníthatatlan, de épp ezért csodálatra méltó, ahogy a második felvonás első képében Komlósi pusztán vokális eszközökkel (dúsan áradó mezzójának árnyalásával és a volumen leheletnyi visszafogásával) érzékelteti, hogy Azucena mindvégig pattanásig feszült, már-már robbanásközeli idegállapotban van - ám a nagy kitörésre nem itt, a múlt eseményeit felidéző elbeszélésben kerül sor, hanem később, a harmadik felvonás elején, a halállal való első reális szembenézés pillanatában. Szerep és énekes jó időpontban történt találkozása: nagy alakítás. Ulbrich Andrea Azucenája, ha nem is mérhető Komlósiéhoz, de reális alternatíva a második szereposztásban. A két megformálás közti kvalitáskülönbség zenei és színpadi vonatkozásban egyaránt megragadható: Ulbrich hanganyaga kevésbé egységes, magasságai problematikusabbak, mint pályatársnőjéé, színészi eszközei pedig mélyebben gyökereznek a sablonos Azucena-képben. Ám e hiányosságok sem feledtetik az alakítás számos erényét: a hanganyag (különösen a mély regiszter) tartalmasságát, az elő­adásmód szuggesztivitását, a figurateremtés hagyományos keretek közt is pontos voltát. Kálmándi Mihály magas színvonalon (bár ezúttal a megszokottnál valamivel kevésbé öblös hangon) tolmácsolja Luna gróf szólamát, énekkultúrája jóvoltából az est kiemelkedő pillanatává avatva áriáját, ami mellett némileg elhalványulnak a szerep kevésbé lírai - és
kevésbé szimpatikus - megnyilvánulásai. Alexandru Aghenie fellépése ugyanezen szerepben szereposztási tévedés: hangjának se teste, se bariton-színezete (egy magasság nélküli tenort vélünk hallani), ráadásul gyakran disztonál. A 2014-es Marton Éva Énekverseny első helyezettje már annak idején sem tett rám kedvező benyomást, ezúttal azonban, ha lehet, még rontott is akkori teljesítményén (a döntőben is a Luna-áriát énekelte).

Leonórát Létay Kiss Gabriella énekli,
vala­melyest sötétített, ezért nem teljesen természetesnek ható, de a technikai nehézségeket fölényesen győző hangon. Ha hiányérzetünk van az alakítással kapcsolatban, úgy arról csakis a művésznő tehet: legjobb szerepformálásaihoz (például nemrég hallott Angelica nővéréhez) képest valamelyest halványabbnak, kicsit túl művinek érezzük ezt a Leonórát - ám ember legyen a talpán, aki a később részletezendő színpadi körülmények között nem esne bele ebbe a hibába. Úgy érzem, a későbbi előadások során, immár a körülményeken túllépve igazán felszabadulttá válhat majd Létay Kiss Gabriella Leonórája - érdemes lesz kivárni. Manricóként a színház immár állandó vendégének tekinthető Kamen Csanevet hallhatjuk. Éneklése nem egyszerűen korrekt (az általam hallott előadásokon üzembiztos C-kkel), de stílusos is: az énekes egyre jobban leveti a tenorista manírokat, és mind többet ad a kifejező megszólalásra. Az alakítás távol van a legjobb hazai hagyományok líraiságától és átéltségétől, de a nemzetközi felhozatal ismeretében nagyon hálásak lehetünk, hogy van egy Kamen Csanevünk. Mint ahogy azért is, hogy ezúttal Ferrando szerepének súlya sem sikkad el: Palerdi András és Kovács István egyaránt jelentős hangon szólaltatja meg a darabot indító, s ezért kiemelkedő jelentőségű elbeszélést.

A Magyar Állami Operaház Énekkarának (karigazgató: Strausz Kálmán) hangzása minden dicséretet megérdemel, pontossága azonban nem kevés kívánnivalót hagy maga után: április 1-jén például a Cigánykórus - mit szépítsük - teljesen szétesett. A bírálat azonban nem őket illeti: meggyőződésem, hogy egész egyszerűen nem látták, nem láthatták az amúgy mindvégig nagyon pontosan ütő Medveczky Ádámot, aki a szólisták hasonló bakijait a másodperc törtrésze alatt volt képes korrigálni. Hiába, sokat számít, ha egy karmesteri pálya nem pusztán az érzelmi involváltságon, de a szakmai tudáson is nyugszik! Medveczky a darab lírai részleteiben kiemelkedően szép hangzást csalogat elő a Magyar Állami Operaház Zenekarából; a drámai pillanatokban azonban joggal hiányolhattunk valamivel több tüzet (olykor - félve írom le - talán hangerőt is). Mintha a kiváló dirigens számára már nem A trubadúr szenvedélydrámája lenne azönkifejezés legadekvátabb terepe.

Ám mit szépítsük: az előadás mindezek ellenére rossz. Mindaz, ami a színpadon történik... - kezdeném nagy lendülettel elmarasztaló soraimat, ám elbizonytalanodom. Akárhányszor láttam a produkciót, mindannyiszor azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok beszámolni róla, voltaképpen mi is zajlott aszemem láttára. Kritikusként nem egyszer, nem kétszer bíráltam már azokat a hivatásos vagy civil nézőket, akik nem tudnak színházi jeleket olvasni - ezúttal én odáig sem jutottam el, hogy egyáltalán észleljem e jeleket. Tekinthetjük ezt önkritikának is, de végtelen elbizakodottságomban azt hiszem, mindez mégsem az én hibám: A trubadúr sajátos dramaturgiája egyszerűen ledobja magáról azt a mennyiségű és jellegű színpadi akciót, amit ezúttal elszenvedni vagyunk kénytelenek. Verdi érett korszakának legkonzervatívabb szerkesztésű (szinte kizárólag zárt számokból álló) műve sok mindent elvisel, de azt aligha, hogy a drámát hordozó áriák és együttesek - legyenek bár statikusak realista szemmel nézve - mindvégig háttérbe szoruljanak a folyamatos jövés-menés és pótcselekvések jóvoltából. Ezért, hogy a néző képtelen felfogni, mire is utalnak azok a motívumok, melyeket Galgóczy Judit az előadás első negyedórájában felvet. Van valamiféle visszacsatolása a darab megkezdése előtti állófogadásnak? Meddig tart és hová is fut ki az őrültekháza-motívum (melynek az este egyetlen szuggesztív színpadi momentumát, Leonóra kényszerzubbonyban elénekelt áriáját köszönhetjük)? Miért festik fel az egyik falra (inkább sejthetően, mint láthatóan) a gonoszt jelképező 666-os számot? Kérdések, melyekre, meglehet, van válasz, ám hogy azt megtalálhassuk, azt maga a rendező akadályozza meg.

E tekintetben tehát érthető a nézők elégedetlensége: amit kaptak, az bizony csak zenei értelemben minőségi áru, színpadilag kudarc. Ám a kudarc hozzátartozik a művészet lehetőségeihez: egyszerűen nem lehet garantálni, hogy mindig minden jól sikerüljön - noha bizonyos tendenciák révén lehet kalkulálni azzal, hogy valami várhatóan jól vagy balul üt-e ki. Az Operaház nem kis kockázatot vállalt azzal, hogy a '90-es években progresszív előadásokat is létrehozó, de a színházban új rendezéssel immár másfél évtizede nem jelentkező Galgóczy Juditot bízta meg a rendezéssel, s ha a közönség nem hagyja szó nélkül abukást, azt illik méltósággal tudomásul venni. Másrészt az a hecckampány, ami már a premiert megelőzően folyt az előadás ellen, felveti a kérdést: valóban a konkrét produkció váltott ki ilyen mértékű indulatokat? Nem inkább arról van szó, hogy az a gyűlöletbeszédtől sem mentes elégedetlenség-hullám, amelynek bizonyos, magukat konzervatívnak nevező operarajongói körök az internet széleskörű elterjedése óta folyamatosan (a színház mindenkori vezetőinek személyétől függetlenül), és persze szigorúan névtelenül hangot adnak, ezúttal ebben az elő­adásban talált a mérsékeltebb nézők által is akceptálható célpontot - s a hullámok mintegy szuperponálódtak?

Akárhogy is, miközben örvendetes ténynek tartom, hogy a közönségnek véleménye van, éppoly aggasztónak érzem annak kifejezési módjait. „Az ilyen rendezőt ki kéne végezni" - mondta az egyik előadáson a mellettem helyet foglaló idős, decens házaspár férfi tagja a legteljesebb lelki nyugalommal az előadás szünetében. „Téglával kéne agyonverni" - felelte hasonlóan békés arccal a feleség. Közelebbi ismerőseim némelyike csupán az elmegyógyintézetet javasolta a rendező számára, ha már a színpadon úgyis az látható. Az említett hölgyeknek és uraknak mintha a legcsekélyebb fogalmuk sem lenne saját szavaik súlyáról, arról, hogy mondataik kimerítik a verbális agresszió fogalmát, s hogy ezzel arról tesznek tanúbizonyságot, hogy A trubadúr - mely a legapróbb szikrából kipattanó emberi gyűlölet irracionális mértékű artikulálódásáról szól - egyáltalán nem valamiféle kusza, követhetetlen librettón alapuló absztrakt, valóságtól elrugaszkodó történet; épp ellenkezőleg, a lehető legégetőbb valóság. Nem hiszem, hogy Galgóczy Juditnak az lett volna a célja, hogy szándékosan értelmetlen, s ezáltal provokatív képek sorozata által felélessze a nézőkben szunnyadó állatot, s ezáltal, mintegy a performativitás esztétikája jóvoltából figyelmeztessen minket a darab aktualitására. Ismétlem: szinte biztos vagyok benne, hogy nem így történt, hogy nem ez volt az előre megfogalmazott rendezői cél. Ám ha mégis így lett volna - úgy az elmúlt évek talán legzseniálisabb opera-előadását hozta volna létre. }