- Az interneten olvastam a zenekar megalakulásának történetét. Ezek szerint önök 1985 szilveszterén, Freiburgban, zeneakadémistaként egy bizonyos mennyiségű ital elfogyasztása után úgy döntöttek, régihangszeres zenekart alakítanak. Így történt?

- Pontosan.

- Azért az ember nem minden szilveszteri fogadalmát tartja be, van, aki a dohányzásról szokik le, vagy csak új életet kezd, amely aztán kísértetiesen hasonlít a régihez. Önök később, józan fejjel is tartották magukat az elhatározáshoz. Akkoriban már nagyon jó historikus együttesek működtek, a lemezipar pörgött, ráadásul ez nem sokkal a CD megjelenése után történt, amikor ipari mennyiségben készültek az izgalmas új felvételek, köztük egyre több korabeli hangszeres. Milyen volt a német táj ebben a vonatkozásban? Mennyire volt mindennapos a historikus zenélés Németországban?

- A diákok körében hihetetlenül nagy volt az érdeklődés a historikus előadásmód iránt, ugyanakkor az idő tájt kevesen művelték nálunk. Számunkra Gustav Leonhardt és Harnoncourt voltak a központi figurák, Németországban Reinhard Goebelen és a Musica Antiquán kívülviszont alig emlékszem másra, és ők isviszonylag frissen tűntek fel...

- A Cappella Coloniensis akkor már régebb óta létezett...

- Igen, őket a WDR alapította és akkorra már nagy múltra tekinthettek vissza, úttörő munkát is végeztek, bár azért szerintem ők úgy szóltak, mint aki modern hangszeren játszik, csak egy félhanggal mélyebben. És velünk egy időben alakult meg a Concerto Köln.

- „Odaát", az NDK-ban az Akademie für Alte Musik is akkoriban jött létre. A közelmúltban készítettem egy interjút Sigiswald Kuijkennel, és megkérdeztem tőle, volt-e valami kapcsolata az ő historikus érdeklődésének a '68-as diákmozgalmakkal? Azt válaszolta, hogy nem volt, sőt. Az NDK-ban az Akamus megjelenésében volt valami tiltakozás- vagy lázadásszerűség a régi, megcsontosodott gyakorlattal szemben. Az önök esetében volt-e ennek valami politikai, társadalmi mellékíze?

- '68-hoz nem volt köze a megalakulásunknak, de emlékszem a fogadtatásra. A szüleim is zenészek, és elég erősen kötődtek a hagyományos zenei közeghez. Felszabadító érzés volt a historikus hangszeres muzsikálás, úgy érezte magát az ember, mintha minden fölösleges ballasztot ledobott volna, nem cipelte magával a megszokás és a hagyomány súlyát. Nagy kaland volt a kutatás, a források tanulmányozása, annak kiderítése, kitalálása, hogy mi van a hangjegyek mögött. Az, ahogy akkoriban játszottak, amolyan repertoármuzsikálás volt, mindenki játszott mindent, Telemanntól Sosztakovicsig, mindezt azonban elég egyformán, nem elég differenciált megközelítéssel, nem ismerve a zenetörténeti hátteret, és a szükséges zeneesztétikai tudás nélkül.

- Emlékszik-e rá, hogy pontosan ki vagy mi volt, aki vagy ami annyira megragadta önöket a régizenélésben, hogy akkor, 1985 mámoros szilveszterén meghozták ezt a döntésüket? Harnoncourt akkor már réges régen nagy név volt, Hollandiában és Belgiumban erősen dívott a historikus irányzat, Angliából Gardinert, Hogwoodot, Pinnockot és másokat már ismerte az egész világ. Szóval létezett-e valamiféle vezérlő csillaguk, köthető-e konkrétan valakihez, hogy erre az útra léptek?

- Harnoncourt-hoz mindenképpen. Nem is kérdés, Harnoncourt tette ránk a legnagyobb hatást. Aztán az angolok. Ők azzal, hogy olyan tökéletesen játszottak a hangszereiken. De a legfontosabb az az élmény volt, hogy a historikusok előadásában a zene nem szórakoztatni akart, hanem meglepni. Újra és újra sokkolt, vagy meglepett sokféleségével és azzal a képzeletgazdagsággal, amivel játszották.

- Ez az interjú persze nem rólam szól, de nagyon pontosan emlékszem arra a sokkhatásra, amit valamikor a 70-es években Harnoncourt Vízizene-felvétele gyakorolt rám. A rádióban hallottam, és annyira más volt, mint amit addig megszoktam, és annyira izgalmas, hogy úgy éreztem, na ez az, valahogy így lehet ezaz igazi. Gondolom, ez az az élmény, amiről beszél...

- Igen, Harnoncourt-nál az volt az izgalmas, hogy a notáció mellett egy sor más szempontot is figyelembe vett: a retorikát, amelynek értelmezését olykor egy kicsit túlzásba is vitte, de mondom, lenyűgözött és felszabadított, ahogy a zene mélyére hatolt, és tette ezt teljesen újszerűen, teljesen másképpen, mint ahogy megszoktuk.

- Tanultak is Harnoncourt-tól, vagy valamelyik másik nagy bölénytől abban az időben?

- Tőle nem, de dolgoztunk Anita Mittererrel, aki a CM második hegedű szólamát vezeti és játszik a Mosaïques Kvartettben is, Anner Bylsmával, és volt néhány turnénk Gustav Leonhardttal is. Játszottunk Bart Kuijkennel is, szóval kezdettől kapcsolatban álltunk ezekkel a nagy személyiségekkel.

- Nem tudom, jó-e a kifejezés, de lemezeik és az általam hallott néhány élő hangverseny alapján az az érzésem, hogy sok tekintetben nagyon merész, nagyon radikális az, ahogy önök játszanak. Nyilván az sem véletlen, hogy például René Jacobs vezényli önöket, hogy Andreas Staier és Kristian Bezuidenhout isönökkel készít lemezeket. Olyan zenészek, akik mintha új minőséget képviselnének a historikusok között, amivel nem a régi­eket szeretném leszólni, de ezek a nevek sokat elárulnak az önök ízléséről és gondolkodásáról.

- A saját zenélésünket nem tudom megítélni. Az pedig, hogy kivel muzsikálunk együtt, attól függ, hogy van-e szikra közöttünk. Egy kapcsolatban gyorsan kiderül, hogy csak flörtről van-e szó, vagy van egy olyan közös alap, amelyre építeni lehet. És velük van. Ha valaki egy együttest főként a CD-iről ismer, hajlamos a gyors kategorizálásra: így és így játszanak, és kész. Én - belülről - úgy látom hogy állandó útkeresésben vagyunk. Közben persze örülök, hogy végre ledobtuk magunkról a „fiatal" jelzőt, nem vagyunk már „fiatal együttes" és „fiatal zenészek", állunk a lábunkon, sok tapasztalatot halmoztunk fel, ami őrülten fontos, mert ez teszi lehetővé, hogy mindazt, amit a zenetörténetből, a sok-sok resersírozásból tudunk, élettel töltsük meg. Van egy állandóan használt fogalom: a „historikusan informált játék". Szerintem ez az egész egy nagy tévedést takar. Azt sugallja, hogy attól, hogy valaki historikus szempontból mindent „helyesen" csinál, egyszersmind jól is zenél. Megszerezte a barokk zenei jogosítványt, és akkor most már vezethet is. Pedig a lényeg tényleg nem ez, hanem a tapasztalat.

- Ugyancsak az internetről szereztem tudásomat az önök tevékenységének szervezeti kereteiről. Kiderült, hogy a zenekar vállalati formában működik, a tulajdonosok - a zenekar tagjai - szavaznak, választanak, közösen döntenek. Annak előtte sokszor még egy vonósnégyes is úgy dolgozott, hogy a primárius diktált, a„személyzet" pedig teljesítette a kívánságát. Egy zenekarnál pedig aztán végképp nem működött a demokrácia. Úgy képzelem, hogy egy ilyen méretű - se nem túl nagy, se túl kicsi - csoport dinamikája más lehet, mint egy nagy együttesé, vagy egy egészen kicsi formációé. Szóval hogy van ez a Freiburgi Barokkzenekarnál?

- Ez egy nagyon bonyolult modell. Polgári jogi társaságnak hívják, 27 taggal, akik valamennyien a zenekar tagjai. Mindenki rendelkezik szavazati joggal, évente két-három közgyűlést tartunk, mivel azonban szinte soha nem játszik mindenki minden projektben, kéthavonta tartunk egy-egy értekezletet, ahol azaktuális, de kisebb jelentőségű ügyekről döntünk. Ez működésünk bázisdemokratikus alapja, bizonyos jogköröket viszont választott vezetőinkre delegálunk. A zenei vezetés fontos zeneesztétikai döntéseket hoz, a zenei megvalósítás kérdéseiről határoz, a művészeti vezetés pedig például a műsorokról. Megesik, hogy mi szeretnénk a repertoárunkat valamilyen irányban bővíteni, de a koncertrendezők mást kérnek. Ilyenkor ennek a grémiumnak a feladata, hogy kompromisszumra jusson velük.

- Amikor repertoárkérdésekről esik szó, melyek a fő szempontjaik? A historikus zenekarok zöme azért - ha némi hangsúlyeltolódással is - nagyrészt ugyanazokat a szerzőket játssza.

- Számomra a legfontosabb a változatosság. Elég széles az érdeklődésem, a barokk alaprepertoártól Haydnig, akit minden körülmények között sokat szeretnék játszani, és személy szerint Beethoven még egy fontos pillére az ideális repertoárnak.

- Hol ér véget ez a repertoár? Régebben azt mondták, hogy a historikusok terrénuma valahol Schubertnél ér véget, de ma már olykor Liszt, Debussy és Ravel is korhű hangszereken szól. Ön mit gondol erről?

- Nehéz erre mit mondani. Úgy fogalmaznék, hogy amíg a korhű istrumentárium hozzájárulhat a művészi kifejezéshez, amíg segít kinyitni az emberek fülét, amíg a közönség általa valami lényegeshez, valami újhoz jut, indokolt a régi hangszer.

- És a gyakorlatban mi volt a legújabb zene, amit a Freiburgi Barokkzenekar eddig játszott?

- Schönberg Megdicsőült éj című műve.

- Bélhúrokon?

- Igen. Nagyon izgalmas volt.

- Hadd térjek vissza a szervezeti sajátosságokhoz: két vezetője van a zenekarnak, Petra Müllejans és ön. Azt hiszem, ez is egyedülálló, hiszen általában egy együttesnek egy vezetője van, aki megmondja, hogy mi legyen. Mármost mesélte a demokratikus zenekari modellt, de a kétfős vezetés nagyon különös. Hogy működik?

- Hol így, hol úgy. De félre a tréfával, mi ketten elég jól ismerjük egymást Petra Müllejansszal, sokáig házasok voltunk, van két közös gyerekünk is. Tisztázott viszonyok között, kölcsönös jóindulattal dolgozunk együtt, és bátran hagyatkozhatunk egymásra. Zeneileg nagyon jól megértjük egymást, jóllehet nagyon különböző az alkatunk, de ez szerintem csak érdekes. Pontosan ugyanazt a munkát végezzük, azzal a különbséggel, hogy én vezényelem is az együttest. Októberben például Mexikóba indulunk, és a turné során mind a kilenc Beethoven-szimfóniát vezényelni fogom.

- Mitől függ, hogy mihez hívják René Jacobsot vagy Pablo Heras-Casadót dirigálni?

- Heras-Casadót csak kivételes esetekben hívjuk, őt csak a nagy zenekari művek érdeklik, 1820-tól máig. René Jacobs más eset, ő régi kísérője az életünknek, rengeteg barokk és klasszikus operát játszottunk együtt. Rengeteget kutatott, ismer minden másodlagos forrást is, és az, ahogy dolgozik, nagyon hasonlít arra, ahogy mi is dolgozunk.

- Freiburgban van egy saját osztálya az ottani zeneakadémián. Csak barokk hegedűsöket tanít? Egy ilyen professzorhoz nyilván özönlenek a leendő barokk hegedűsök...

- Nem, barokk és modern hegedűt egyaránt tanítok. Van egy kontingensnyi barokk hegedűs növendékem, de a többiek teljesen „normális" hegedűsök, akik nem akarnak régi zenére szakosodni. Nekem az a legfontosabb, hogy mindegyikük megkapja tőlem azt a zeneesztétikai, stilisztikai tudást, amire szüksége lesz a pályán, és megtanítsam nekik, hogy minden egyes komponistát másképp kell megközelíteni, hogy legyen szó Brahmsról, Bachról, vagy Sosztakovicsról, mindegyikhez megtalálják a megfelelő nyelvet. }