A zeneszerzők, szövegírók és írók jogdíjait kezelő Artisjus Egyesület januári tisztújító ülésén újabb két évre elnökéül választotta Madarász Iván Erkel-, Bartók-Pásztory- és (március 15. óta) Kossuth-díjas zeneszerzőt, a Zeneakadémia professzorát.

- Hogyan értelmezi az újraválasztását?

- Az Artisjusnál a szerzőtársadalomban született megegyezés eredményeképpen a komoly- és könnyűzenei elnökök váltják egymást. Kétéves ciklusom után most mégis arra kértek, hogy folytassam. A személyes megtiszteltetésen és a könnyűzenész kollégák bizalmán túl ebben erős szakmai kohéziót látok, amire nagy szükségünk is van. Egy csónakban evezünk, a legfontosabb értékeink és érdekeink közösek. Azt hiszem, ez fejeződik ki a többség egyhangú akaratában, hogy folytassam a munkát. Vannak olyan ügyek is, amelyeket tovább kell vinni. De azt is tudni kell, hogy az elnök hatóköre korlátozott. Informális szerepe persze jelentős, hiszen mind a tagság, mind a döntéshozók felé ő képviseli az egyesületet. A végső döntés minden lényeges kérdésben a küldöttgyűlés kezében van. Ez egyébként viszonylag új fejlemény, egy hosszú évek óta tartó folyamat fontos állomása.

- Mi ez a folyamat?

- Az egyesület működését igyekszünk minél demokratikusabbá, minél átláthatóbbá tenni. A lényeg, hogy az Artisjus nem hivatal. Nem valami bürokratikus apparátus, hanem a szerzők közössége. A szerzők lényegében a tulajdonosok, és azt szeretnénk, hogy ezt így is éljék meg, és a tulajdonosi jogaikat minél szélesebb körben gyakorolhassák. Ezen a téren az elmúlt években komoly lépéseket tettünk, amelyek egyike, hogy az egyesület legfőbb szerve a vezetőség helyett a küldöttgyűlés lett. A vezetőség az eldöntendő kérdéseket szakmai előkészítés után a szerzők testülete elé terjeszti. Az ő döntésük végső jóváhagyója pedig a küldöttgyűlés, amelyben tizenkét komoly- és tizenkét könnyűzenei szerző, összesen harminc-egynéhány tag foglal helyet. Segíti még a munkát a szerzői véleményező bizottság, amely eredetileg informális testületnek indult, de ma már nagyon aktívan, hasznos ötletekkel támogatja a vezetőséget.

- A szerzői jogvédelem gazdája Magyarországon azelőtt valóban egy hivatal volt, a Szerzői Jogvédő Hivatal, amely 1996-ban alakult át a mostani szervezetté. Miben különbözik a jogfolytonos utód az elődjétől?

- A Szerzői Jogvédő a pártállam idején állami hivatalként látta el a közös jogkezelést, mely utóbbi azt jelenti, hogy a szerzők - egy profi apparátus segítségével - nem egyénileg, hanem kvázi szövetkezetként, közösen gyűjtik be a jogdíjakat, és ezt a jövedelmet aztán nemzetközi szabályok szerint a szerzők között felosztják. A magyar jogvédő, az Artisjus tagja egy hatalmas világhálózatnak, a CISAC-nak, illetve az európai jogvédő szövetségnek, a GESAC-nak, és kölcsönös képviseleti szerződése van kilencvennyolc szerzői jogi társasággal. Ez azt jelenti, hogy mi beszedjük a tagjaikat illető jogdíjakat, és ők is begyűjtik mindazt, ami az országaikban elhangzó magyar művek után jár. Az 1996 előtti Szerzői Jogvédő, bár állami hivatal volt, lényegében polgári társaságként funkcionált. Pénzeszközeit átfuttatták a költségvetésen, de nullszaldóval. Vagyis már az a hivatal is egy polgári hagyomány szellemében működött, és szerintem ez is hozzájárul ahhoz, hogy a nemzetközi szövetségekben az Artisjusnak komoly rangja van.

1996-ban aztán hivatalosan is polgári társasággá, egyesületté alakultunk át. Nagyjából úgy működünk, mint egy nagyvállalat, amelynek vannak tulajdonosai -esetünkben a szerzők -, és van egy menedzsment, egy fantasztikusan hozzáértő és az ügy iránt elkötelezett apparátus. De a szerzői véleményezési bizottságon keresztül az ő szakmai munkájukban a szerzők is részt vesznek. Én váltig arra buzdítom a komolyzenei szerzőket, hogy a könnyűzenészek dicséretes és termékeny közreműködéséhez hasonlóan ők is erőteljesebben, hangsúlyosabban vegyenek részt a munkában. A Szerzői Véleményező Bizottságok minden kérdésbe betekinthetnek - ezerfajta ügy van. Például hogy milyen módszerekkel történjen az úgynevezett függő számlák feloldása. A függő számla szerzője ismeretlen, vagy általunk nem ismert helyen tartózkodik és fontos, hogy a felosztáskor megtaláljuk. Egy-egy esetben hogyan induljunk el? Temérdek ilyen kérdés van, amiben a segítség hasznos, és azt tapasztalom, hogy a könnyűzenész kollégák százszor aktívabbak ez ügyben. Az az arisztokratikus magatartás, hogy én csak hangokat írok, és mással nem törődöm, ma már nem tartható. Különösen, ha valakinek fontos, hogy mennyi a jövedelme. Márpedig ezmindenkinek az egzisztenciáját érinti.

- Annak is, aki jogdíjat fizet, és ők teszik ki a társadalom nagyobbik részét.

- Így igaz. Akármilyen sokan vagyunk is, többen fizetnek, mint kapnak jogdíjat. És nekünk ezzel kapcsolatban, a társadalomban való megjelenésünket illetően is van dolgunk. Azt szeretnénk - és komolyan dolgozunk is érte -, hogy az emberekben egyre inkább megszülessen az a felismerés, hogy a kulturális érték használatáért járó díj, a jogdíj nem fölösleges teher a gazdaságon. Túl azon, hogy a szerző, mint minden munkás, jogosult a bérére, a kultúra a gazdaság igazi hajtóereje, motorja. A kulturális érték nem pusztán egy kis tejszínhab vagy valami dísz az anyagi természetű dolgok tortáján. A szellemi értékek, úgy gondolom, már középtávon is közvetlenül anyagi hajtóerővé, gazdasági tényezővé tudnak válni. Egy felmérés szerint a kreatív és kulturális iparban foglalkoztatottak száma Európában meghaladja a hétmilliót, ezzel a szektor az építőipar és a vendéglátóipar után a harmadik legnagyobb munkaadó. Következésképp a jogdíjat nem szabad valamiféle fölösleges különadónak tekinteni. Ez persze a társadalom jogtudatosságát feltételezi, úgyhogy nyilván nem lehet egyik napról a másikra beláttatni minden kiskocsma tulajdonosával, hogy neki sem tragédia megfizetni, hogy szól nála a zene vagy éppen a rádió.

- A tudatosság növelését viszont nem segítik az internet és a zenehallgatás egyéb új, szabad forrásai. A Wikipédia szerint 2011-ben 9,5 milliárd forint volt az Artisjus bevétele, és ebből 110 millió származott az internetes közlések utáni jogdíjbefizetésekből. Ez már akkor nagyon rossz arány volt, és sejthető a változás mértéke, illetve iránya.

- Igen. Az Artisjus jogdíjbevétele tavaly ennek a 2011-es összegnek a duplája, azaz 18 milliárd forint körül volt, a friss internetes adatot nem tudom. A lényeg, hogy a társadalomban és a politika részéről is nyilvánvalóan van egy olyan igény, hogy az internet abszolút szabad legyen. Az internetes jogdíjak tekintetében Magyarország egyébként sem tud lépni. A labda a nemzetközi szerzői jogi társaságok térfelén pattog olyan óriási világcégekkel szemben, mint a Google, a Yahoo vagy a Facebook. Az biztos, hogy a technika fejlődésével ötpercenként nyílnak új hozzáférési lehetőségek, és alapvető lenne, hogy aszerzői jog az új lehetőségeket minél kisebb időeltéréssel kövesse. A magyar felosztási szabályok nyilván a nemzetközi szabályokhoz illeszkednek majd.

- Azt mondja, akiket képviselnek, sokan vannak: az Artisjus hány szerző jogait kezeli?

- Körülbelül kétezer tagunk van, de legalább ötször-hatszor annyian kötnek velünk megbízási szerződést. Egyre többen részesülnek jogdíjfelosztásban, tavaly már több mint tizenhétezer szerző, illetve jogutód, vagyis a zene felhasználása egyre szélesebb körű, mind több szerzőt érint.

- Ez sok vagy kevés?

- Nagyon sok. Igazán imponáló adat.

- Tehát egyre több a piacképes alkotó?

- Igen. Az Artisjus nem esztétikai vésztörvényszék. A mű esztétikai értékétől függetlenül, ha egy mű nyilvánosan megszólalt, akkor beszedjük utána a jogdíjat és a szerző a felosztási szabályok szerint jut hozzá ahhoz, ami megilleti. Az Artisjusnak azonban van még egy rendkívül fontos feladata, ami nem más, mint hogy a magyar zeneszerzést mint kollektív teljesítményt is segítse. Ennek a szervezetnek az eredményes tevékenysége biztosítja a hátteret ahhoz, hogy egy bizonyos mennyiségű - s persze minőségű - mű megszülethessen. Hogy egy új repertoár létrejöjjön és állandóan gyarapodjon. Ráadásul ezt az állandóan megújuló, növekvő repertoárt adott finanszírozási módokkal meghatározott irányba tudjuk terelni. Az Artisjus Alapítvány éveken át százmilliós nagyságrendben támogatta a komoly- és könnyűzenei hangversenyéletet.

- Mi ez az Alapítvány?

- A nemzetközi gyakorlatnak megfelelően bizonyos fajta, esősorban nyilvános előadási jogdíjak kezelési költséggel csökkentett tíz százalékát helyeztük el benne. Az Artisjus Egyesület által létrehozott Alapítvány jogilag független intézményként, külön jogi személyként működik, és egyik legfontosabb célja volt ahangversenyélet támogatása, azon belül is a mai magyar műveknek a közönséghez való eljuttatása. Vagyis többek között kortárs zenei hangversenyek támogatása. Azonos összeg, egyenként 40-50 millió forint állt rendelkezésre a könnyű-, illetve komolyzenére. Az Alapítvány másik nagyon fontos feladata volt - sajnos csak múlt időben -, hogy olyan előadóművészeknek, akik szívükön viselik a magyar kortárs zenét, akik talán egész pályájukat erre áldozták, egész művészi profiljukat úgy alakították ki, hogy tevékenységük fókuszában a kortárs zene áll, évente díjat adtunk át viszonylag jelentős összeggel. Ennek mindig nagy rangja volt az előadó-művészek körében. De rajtuk kívül díjakat osztottunk olyan zenetanároknak is, akik minél korábban igyekeznek beleoltani a gyerekekbe a kortárs zene szeretetét. Évente negyven-ötven pedagógust tudtunk kitüntetni, ami jelentős szám. Nagyra is értékelte a szakma.

Sajnos ez a lehetőség megszűnt. 2011-ben a törvény ugyanis arra kötelezte az Alapítványt; hogy a felhasznált pénz 70 százalékát adja át az NKA-nak és a nálunk maradó 30 százalék szigorúan csak szociális célra fordítható. Az így átvett összegeket azóta különböző zenei kollégiumok használják fel, jórészt azAlapítvány eredeti céljaival harmonizálva, azokat figyelembe véve. Tehát az alapítványi funkciók közül a hangversenyek, hang- és képfelvételek támogatása az NKA-n keresztül nagyjából megvalósul, és reméljük, hogy a most felálló új kollégiumok is a korábbi gyakorlatot követik, de az előadóművészek észenepedagógusok jutalmazásáról és díjairól le kell mondanunk, és ez nagy fájdalmunk. Megmaradt az Artisjus Díj, amit az éves zeneszerzői termés alapján tudunk odaítélni. Komolyzenében az Év Zeneműve Díj és a Junior Díj, ezt idén másodszor ítéljük oda. Megjelent egy olyan fiatal zeneszerző-generáció, amelynek tagjai már mutogatják oroszlánkörmeiket, ezért úgy éreztük, hogy a pályán hosszabb ideje jelen levő szerzők mellett rájuk is érdemes figyelni.

- A komolyzenészek számára előnyt jelent, hogy most már másodszor az ő soraikból választott elnököt az Artisjus?

- Nem, semmiképpen nem jelenthet előnyt. Én minden műfaji különbség nélkül a szerzőket szolgálom. A lehetséges érdekkülönbségeknél különben is százszor fontosabb, erősebb az összetartozás, az összekapaszkodás szükségessége.

- Egy alkotó muzsikus, egy zeneszerző, minden tekintetben sikeres komolyzenész, egyetemi tanár miért vállalja ezt a munkát?

- Az elmúlt huszonhét év alatt beleszoktam. Én voltam az első olyan vezetőségi tag az Artisjusban a rendszerváltozáskor, akit nem az akkori hatalom nevezett ki, hanem a szakma delegált. Ez 1989-ben történt. Az Artisjust akkor még Szerzői Jogvédő Hivatalnak nevezték, és az akkori négytagú vezetőségbe Petrovics Emil, Lendvay Kamilló és Presser Gábor mellé kerültem be. Mondom, választás, nem kinevezés útján. Tehát bő két és fél évtizede tartozik hozzá az életemhez. A szerzői jog bonyolult dolog. Ha felbukkan egy szakkérdés, felkeresem valamelyik jogászunkat és tanulok tőle. Kiváló jogászcsapattal dolgozunk, igazi profikkal.

- A Zeneakadémia egyik osztálytermében beszélgetünk. Hány éve tanít?

- 1980 óta. Majd' rosszul lettem, amikor a televízióban a napokban megismételték A nő meg az ördög című, diplomamunkának írt tévés operámat. Ott áll feketén fehéren, hogy negyvennégy éve készült. Őrület.

Tehát negyvennégy éves zeneszerzői pályát, mégpedig „több zenei műfajban is jelentős műveket kiérlelő gazdag zeneszerzői pályát" ismert el a Kossuth-díj, melyet Madarász Iván nem sokkal beszélgetésünk után vehetett át. Abban az ünnepélyes pillanatban azt mondta, reméli, hogy kitüntetése a kortárs magyar zenére is ráirányítja a figyelmet. Őt valóban nem lehet azzal vádolni, hogy csak hangokat ír, és mással nem törődik. }