Csak a nyitókoncertről való beszámolóra kaptam ugyan megbízást a szerkesztőségtől (illetve ennyit mertem biztonsággal vállalni), most mégsem állhatom meg, hogy legalább pár szót ne szóljak a Kurtág 90 című rendezvény egészéről. Úgy hiszem ugyanis, hogy rég volt hazánkban ilyen jól sikerült, az ünnepelt művész rangjához majdnem méltó ünnepség-sorozat. Oda kellett tennem a „majdnem" szót - de erről semmiképp sem a lelkes szervezők tehetnek (Gőz Lászlóval az élen), nem az események közreműködői és nem a termeket estéről estére zsúfolásig megtöltő közönség. A neten bukkantam rá a mai magyar valóságot sajnos jellemző sorokra. És nem ünneprontás, hogy most ide írom. A recenziók nagyrészt az utókornak szólnak: ükunokáink generációja részben ilyen forrásokból derítheti ki, milyen volt a mi korunk légköre, szellemi közállapota. Ehhez pedig hozzátartozik, hogy miközben volt sok-sok ember, akit boldoggá és büszkévé tett, hogy egy Kurtág György nevű, kivételes tehetségű , az országnak-népnek széles e világon dicsőséget hozó komponistát kor- és honfitársának tekinthet, s örömét, megbecsülését február 14-től egy héten át szervezett keretek közt kimutathatja, aközben megjelenhetett 2016. február 21-én 18 óra után 19 perccel a világhálón ugyanerről az eseményről az alábbi bejegyzés: „ünnepel a magyar­ellenes csürhe".

Hát, kedves kései utódok, megsárgult lapú folyóiratokban, penészes winchestereken majdan kutakodó történészek, zenetörténészek (ha lesztek még egyáltalán): ez is 2016 Magyarországa. Ne tulajdonítsunk neki túl nagy jelentőséget, de ne is tagadjuk le és felejtsük el.

Az aránylag rövid hangversenyen két dalciklust és közte egy cimbalomdarabot hallhatott a BMC közönsége. A műsorválasztással egyet lehetett érteni. A boldogult R. V. Truszova üzenetei-ciklus (op. 17) volt az a kompozíció, amellyel Kurtág nevét végérvényesen szárnyra kapta a világhír. Ha szabad előhozakodnom személyes emlékekkel: magam először a Bornemisza Péter mondásait hallgatva éreztem azt amegrendülést, hogy rendkívüli jelentőségű kortárs művet ismerhetek meg, s mindmáig nemigen értem, ez a kompozíció miért nem „robbantott" Darmstadtban (sajnos csak lanyha fogadtatásban részesült), ésmiért szorult azóta is háttérbe (most sem vették elő - ez az egyetlen kifogásom az ünnepi hét szervezőinek címezve). Ezzel persze az op. 17 jelentőségét cseppet sem akarom kisebbíteni. Oroszul sajnos, csak igen kevéssé tudok (mindössze 12 évig tanultam iskolában, alap-, közép- és felsőfokon, utáltam, mint majd' mindenki, mert ránk kényszerítették - kedves mai tanügyi bácsik-nénik, nem kéne okulni ebből?), szóval a verseket csak Tandori Dezső magyar fordításából ismerem: igen erőteljesnek tűnnek. Eredeti nyelven, felteszem, még inkább azok. Kurtág zenéjével pedig valósággal felszikrázik erejük.

Hogy mi ennek a zenének a titka, azt persze nem tudom megfejteni - ha tudnám, recenzióírás helyett komponálnék. Számomra nyilvánvaló, hogy a hangok, hangcsoportok, motívumok, színek, effektusok Kurtág műveiben indulatokat közvetítenek, gesztusokat rajzolnak, olykor egészen nyersen, drámai kontrasztokkal. Vagyis ez a muzsika roppant „kifejező". Tudom, néhány mai zenei „guru", (az egykor elhíresült bon mot szerint: „önkéntes mérvadó") most rosszallóan vonja össze a szemöldökét. Mivelhogy szerintük az abszolút zenének volna egyedül létjogosultsága, minden más elvetendő eltévelyedés (s ők természetesen Kurtág zenéjét is ebbe a magasztos kategóriába sorolják). Tisztelem és nagy élvezettel olvasom néhai Hanslick professzor immár magyarul is hozzáférhető, roppant szellemes eszmefuttatásait - sközben azt látom, hogy nagy barátja, eszmetársa, Brahms is sűrűn vétkezett az ideális, „tiszta" muzsika eszménye ellen, horribile dictu egyes műveinek még rejtett programja is megsejthető. Olykor azt gondolom, a zenei hangok olyanok, mint az atomok: van töltésük, vegyértékük, szívesen kapcsolódnak más atomokkal, ugyanakkor taszítanak is egyeseket. Más hőfokon aztán megváltoznak tulajdonságaik és egészen másfajta molekulákat hoznak létre. Vagy hasadnak és energiát sugároznak. Kurtág esetében talán a hőfok lehet a magyarázat. Az ihlet lázában jönnek létre az ő különösen szilárd zenei vegyületei.

A Truszova-ciklus esetében Rimma Dalos sorai indították el ezt a vegytani folyamatot, az op. 41-nél pedig Anna Ahmatova költeményei. Most szívesen hivatkoznék mindarra, amit például Sosztakovics mond el Ahmatováról a Testamantum című kötetben, de jól tudom, a könyv nem feltétlenül hiteles, meg egyébként is, Sosztakovics az önkéntes mérvadók szerint nem az a szerző, akinek nevét manapság sokat illik emlegetni... bocsánat a kis kitérőért. A lényeg: Ahmatova neve a művészi tisztesség és bátorság jelképe lehetne. A két ciklus egymás melléállítását különben az is indokolta, hogy a „Truszova" versek két fejezetének is Ahmatovát idéző mottója van - az Ahmatova ciklus utolsó (negyedik) tételét pedig Kurtág Dalos Rimmának ajánlotta (tudatosan írom ezúttal magyarosan az orosz költőnő nevét, hiszen ma Magyarországon él, s így, magyarosan olvasom a műsorfüzetben is).

Voronyezs - ez a címe a záródalnak. Ah­ma­tova 1936-ban keletkezett költeményének ajánlása Oszip Mandelstamnak szól, aki rövid időre itt talált menedéket az üldöztetés elől (majd innen is elhurcolták, s1938-ban meghalt). Ugyanakkor Voronyezs történelmi csata színhelye is volt, valamikor a középkorban: az oroszok a tatárok ellen küzdöttek és győztek (a költeményben akadnak erre utaló sorok). De még nincs vége az asszociációknak. A magyarok Don-kanyari katasztrófájának is Voronyezs volt fő színhelye. S Kurtág persze mindenre reflektál. A darab egészen naturális második világháborús zenével kezdődik: ijesztő lövések hangzanak az ütő-szekció­ban, ágyú és géppuskatűz. Nem hagy nyugodni a kérdés: elvárható-e a hallgatótól, legyen mégoly művelt is, hogy ennyi utalás, célzás, képzettársítás azonnal eszébe jusson? A tatároktól a Don-kanyarig és Mandelstamig? Ha van valahol korlátja Kurtág művészetének, akkor alighanem itt keresendő. Oly sok szálon kapcsolódik irodalomhoz, történelemhez, európai kultúrához, személyes ismeretségekhez, barátságokhoz hogy a szálak szövevénye már-már áttekinthetetlennek és riasztónak hathat a befogadó számára. Minden egyes zenei hanghoz mégsem lehet lábjegyzetes magyarázatokat fűzni.

Az előadásokról - bár jól tudom, ez lenne ezúttal a recenzens igazi feladata - nincs sok mondanivalóm. Felkészülésként ismét egyszer meghallgattam azt a felvételt, amelyen Csengery Adrienne énekli aTruszova-ciklust (a másodikat, az op. 19-eset is), s amelyen Boulez vezényel. Kottával a kézben persze nem követhettem a mostani koncertet (ezt szerintem nem lehet a kritikustól elvárni: neki úgy kell viselkednie, mint a közönség egy tagjának, nem úgy, mint valamiféle ellenőrnek). Az alapvető benyomásom az volt, hogy a hangszeres együttes jól tette a dolgát. Eötvös Péternél pedig igazán nehéz elképzelni ma elhivatottabb karmestert Kurtág zenéjéhez. Natalia Zagorinskayánál ideálisabb énekest azonban el tudok képzelni. Pontosabban szólva: lehet, hogy Zagorinskaya kitűnő (van emlékem egy korábbi koncertjéről, ahol a Truszovát énekelte, igen jól), de most valamiért nem volt csúcsformában. Minden esetre tény: a Truszova-ciklust olykor kissé sprechgesangosra vette és hangterjedelmének alsó része meglehetősen erőtlennek tűnt. Az Ahmatova-dalokban jóval meggyőzőbb teljesítményt nyújtott. Ha betegséggel küzdött (erre gyanakszom), és mégis elvállalta a fellépést (a legtöbb énekes ilyenkor azonnal lemond és kétségbeejtő helyzetbe hozza a koncertszervezőket), akkor maximális tiszteletet és hálát érdemel.

Vékony Ildikó emléke előtt tisztelgett a Szálkák-sorozatból előadott cimbalomdarabbal Szalai András, kitűnően. 2016. február 14. BMC - rendező: BMC }