Élve a lyukasóra adta lehetőséggel, 1995 áprilisának egyik napfényes délelőttjén beléptem a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnázium könyvtárának ajtaján, üdvözöltem Hegedűs tanár urat, és levettem a polcról a Muzsika legfrissebb számát. Reméltem, hogy a koncert- és operaélet eseményeit derűs ráérősséggel követő folyóiratban találok majd valamit a Magyar Állami Operaház Walkür-produkciójáról, amelynek énekesnői indiszpozíció okán különösen hosszúra nyúló február 5-i bemutató előadását a III. emelet kiváló rálátást biztosító középső erkélyéről néztem végig. Az előadást követő hétvégén persze meghallgattam Kroó György kritikáját az Új Zenei Újságban, ám az igazat megvallva mélyen elbizonytalanított, hogy a hang, amelyet talán már óvodásként megtanultam szeretni és tisztelni, milyen kevéssé találta elismerésre méltónak Jurij Szimonov vezényletét, amely engem - aki életében másodszor hallotta A walkürt, és először maradt végig ébren Wotan 2. felvonásbeli elbeszélése alatt - nagymértékben felvillanyozott. Felvillanyozottságról ugyan a Muzsika kritikusa sem számolhatott be, de számomra elégtételt jelentő részletességgel ecsetelte az első jelenet kivitelezésének kamarazenei igényességét, és nem tagadta meg az elismerést a walkürök lovaglásának megszólaltatásától sem. Nem mellesleg a kritikus neve ismerősnek tűnt, hiszen ekkor már évek óta hallhattam lelkes híradásokat a pesti Bölcsészkar legendás zenetörténet-tanáráról, aki új és különleges felvételeket visz az órákra, de ennél is sokkal lebilincselőbb az, amit és ahogyan a darabokról mond. Az elbeszélések alapján különösen izgatónak, egyszersmind borzongatónak tűnt az 5. brandenburgi verseny oly sokat hallott, kromatikusan örvénylő cadenzájához fűzött magyarázat.

A Muzsika 1995 áprilisi számát olvasva tehát megállapítottam, hogy Tallián Tibor sokoldalú ember, noha azt még nem sejthettem, hogy a „Cserbenhagyás magasban és mélyben" című írás - egyik első darabjaa magyar operajátszásról szóló kísérletek új folyamának - államalapítás is egyben, Operaországé méghozzá. A műfaj utólagos szerzői meghatározásával kapcsolatban tárgyilagosan megállapítom, hogy számomra már a gimnáziumi könyvtárban ülve is világos volt: esszét olvasok. A zsánert, mint oly sok minden mást, Thomas Manntól ismertem, és abban a nem túl bonyolult osztályozási rendszerben, ahol adolgok a Th. M.-univerzumhoz kapcsolhatóként érdekesnek, vagy azzal inkompatibilisként érdektelennek bizonyultak, a talliáni operaesszé már az első két mondat elolvasása nyomán bekerült az előbbi kategóriába: „Olvasom, a magyar operakultúra süllyed, régóta, az utóbb múlt négy év, 11 hónapban pedig megállíthatatlanul. Ha egyszer egy operakultúra süllyed, logikus, hogy a bajok elsősorban amagasságok körül mutatkozzanak." Feltűnt, hogy az epikus távlatban és az iróniában tükröződő elbeszélői biztonságérzetet nem csak a tapasztalatokat kiértékelő, rendszerező elme munkálkodása, és még csak nem is pusztán a megfigyeléseket törésmentes gondolati ívbe rendező invenció, de a tárgy iránti különös szenvedély is megalapozta. Mivel mással magyarázhattam volna, hogy a produkcióval, amelynek nem egy vérző sebét feltárta, az operaesszé szerzője legalább öt estén (illetve ahogy Wagner, okkal, fogalmaz: napon) át újra és újra szembesülni kívánt, így szerezvén kellő mennyiségű benyomást nem egyszerűen két szereposztás és két karmester teljesítményéről, de az előadás létmódjáról, atmoszférájáról is? Nem volt kérdés, hogy újabb operaesszéket akarok olvasni: amint eljött az ideje, meg is vettem aMuzsika 1995 májusi számát az óbudai Flórián üzletközpont újságosánál.

1995 szeptemberének elején, történelem szakos hallgatóként egy tikkasztó délutáni órán léptem be először a Művelődéstörténeti Tanszék szemináriumi termébe, amely a Bölcsészkar Pesti Barnabás utcai épületének IV. emeletén volt található. A terem pianínóból, tán örökre bezárt üvegezett könyvszekrényekből, használatba belefakult asztalokból és megviselt székekből álló, örökké ideiglenes berendezése anyolcvanas évek életérzését rögzítette egyszer s mindenkorra, a Szabadsajtó útjának szüntelen forgalma pedig az oxigén fogyatkozásával - a terem befogadóképességét jócskán meghaladó hallgatóságnak köszönhetően tehát igen hamar - állított nehéz választás elé. Ebben a közegben némi kívülállást sugallt Tallián Tibor Pierre Cardin-ingje és a hozzá csalhatatlan ízléssel kiválasztott nyakkendő, ugyanakkor feltétlen ügyszeretetről tanúskodott a hordozható magnetofon és CD-lejátszó, illetve a lemezekkel megrakott aktatáska, amellyel az órára érkezett. Mozart operáiról szóló kurzusának első előadásán mindenesetre szükségét érezte annak, hogy vegyes felkészültségű hallgatósága előtt általánosságban beszéljen a zeneszerző életéről és pályafutásáról. Akár úgy is alakulhatott volna, hogy ez az óra csupán késleltetését jelentse mindannak, ami számomra a kurzusból érdekes lehet - ám nem így történt. Először szembesültem ugyanis Tallián Tibornak azzal a különleges képességével, hogy dolgok és összefüggéseik tetszetősen tálalt lajstromozása helyett jelenségeket lásson meg, és láttasson hallgatóival is. Jelenségeket, amelyek sajátszerűségüknek megfelelő, egyedi megközelítést és kérdéseket igényelnek; jelenségeket, amelyek körvonalazása a felfedezés izgalmával telíti a megismerést, s távol tartja azt az intellektuális rutinműveletektől, az ismeretek korrekt, de mechanikus feltárásától, illetve rendezésétől. A jelenség léte elválaszthatatlan szemlélőjének nézőpontjától, ugyanakkor a jelenség tükrében a valóság már ismert elemei is új jelentés és új funkció hordozóiként, addig nem sejtett mintázat részeiként tűnnek fel.

Mire a kurzus decemberben A varázsfuvolához érkezett, a  Muzsika korábbi évfolyamaiban végzett alámerüléseim már felszínre hozták a „Circumcisio cordis: Varázsfuvola-üveg­gyöngy­játék" című, nagylélegzetű írást. Egy évre rá, zongora- és összhangzattan-órák között metrózva olvastam el a Cantata profanáról szóló monográfiát, majd valamivel később, immáron a Zeneakadémia Tallián Tibor vezette Zenetudományi Tanszékének elsőéves hallgatójaként az „Alter Frager" című tanul­mányt, amelynek első változata ugyancsak a Muzsikában, kibővített formája pedig a 70 éves Kroó György előtt tisztelgő tanulmánykötetben jelent meg. Az elemzett beavatási szertartás struktúráját saját felépítésében játékosan tükröző, egyszer­­smind krimiszerű rejtélyt és megoldást is tartalmazó Mozart-esszé, az 1983-as Bartók-elemzésnek a zeneművet egyre szorosabban körbeölelő, egymáshoz ugyanakkor spirálisan kapcsolódó értelmezési körei, illetve az 1996-ban megjelent tanulmány párhuzamos operajelenet-rajzai (Varázsfuvola - Siegfried - Don Carlos) önmagukban is páratlan szellemi kalandot kínáltak. A beavatási szertartások, illetve misztériumok mintázatát a zenében kitapintó írások azonban együttesen többet adtak: revelációszerű, egyúttal gazdag művelődéstörténeti kapcsolatrendszerbe ágyazott magyarázatát a zene jelentőség- és jelentésteljességének.

A releváns jelenségek felismerésének és megragadásának adottsága aligha választható el a kritikai gondolkodás élességétől, a jelenségeket eltakaró konstrukciók elbontásához vett bátorságtól. Erre mintaszerű példák sorát adják Tallián Tibor Bartók- és magyar operatörténeti kutatásai, illetve zenei és zenéről szóló szövegek kritikai kiadásában végzett munkája. Számomra különösen fontossá vált az a kettős dekonstrukció, amelyet Tallián az államszocialista korszak zenei életét vizsgálva végzett el. A korszak, illetve a rendszer vizsgálatát nemcsak a rendszer saját ideológiájától kellett függetleníteni (utóbbit külön vizsgálat tárgyává avatva), de azoktól az ugyancsak ideologikus természetű és zárt értelmezési keretektől is, amelyek a rendszer elmúltát követően gyanúsan egyszerű és gyors konklúziók levonását kínálták.

A jelenség, amelyet a magam gyarló és részletekben elvesző módján próbáltam itt megragadni, az inspirációé. Rendes Tallián-tanítvány ezen a ponton előállna a szó etimológiai hátterének beható megvilágításával, a rendetlen legfeljebb a Finály Henrik által felsorolt jelentéseket másolja ide: belehelés, lélekzet, sugallás, sugallat. A jelentéskör mutatja, hogy az inspiráció mennyire alapvető igényünk, s azt is, mennyire nem értődik magától, hogy ez az igényünk ki is elégül. Ha mégis, akkor azt jó okkal tekintjük a sors különös kegyének. Az 1995 szeptemberi Mozart-óra hallgatóságából fel tudok idézni néhány arcot: a Tallián-kurzusok rendszeres látogatóiét, a nálam egy-két évvel idősebb bennfentesekét és beavatottakét. Egymás közt váltott pillantásaikat már csak azért sem felejtettem el, mert ugyanezeket apillantásokat ma is láthatom a nálam egy-két évtizeddel fiatalabb bennfentesek és beavatottak körében, ha a Tallián-órák kerülnek szóba. Az a kívánságom, hogy legyenek jelen e pillantások a jövőben is, és még nagyon hosszú időn át. }