{ CSENGERY KRISTÓF

Pusker, Konyicska

A körülmények iróniája: különleges képességű fiatal magyar hegedűs nagy tekintélyű idős magyar professzornál tanul - de mindez nem Magyarországon történik. A tehetséges Pusker nővérek (ez Sós Ágnes rendező Láthatatlan húrok című, 2010-es dokumentumfilmjének alcíme) közül a fiatalabb, Pusker Júlia a londoni Royal Academy of Music növendéke, Pauk György osztályában. Nemrég a Junior Prima Díjasok hangversenysorozata keretében a Bartók Emlékház közönsége előtt adott számot jelenlegi tudásáról, a hely szelleméhez illő komolyságú műsorral, Bach, Bartók, Kodály és Beethoven műveit szólaltatva meg, egy másik londoni neveltetésű muzsikus, a zongoraművész Konyicska Renáta társaságában.

Pusker Júlia - Felvégi Andrea felvétele

A nyitószám, Bach G-dúr szonátája (BWV 1021) a többi produkcióval egybevetve azt a benyomást keltette, hogy a négy stílusterület közül a hegedűművésznő számára pillanatnyilag ez számít a legkevésbé otthonosnak. A sonata da chiesa típust képviselő (lassú-gyors-lassú-gyors tételbeosztású) műnek már a nyitótételében feltűnt a magabiztos hangszeres és zenei kivitelezés, amelyet beszédes dallamformálás, rugalmasság, karcsú hang és a kamarazenei gon­dol­kodásmód követelményeinek ér­vényesülése jellemzett, ugyanakkor már itt is feltűnt, hogy a hosszú hangok időnként megremegnek, elvékonyodnak, máskor meg is szakadnak, és nyilvánvalónak látszott, hogy ennek mi az oka. Pusker Júlia rokonszenves módon igyekszik e barokk tételekben vibrátómentesen játszani, de mivel nem historikus hegedűs, hanem olyan művész, aki más darabokban rendszeresen alkalmazza a vibrátót, hangképzésében ilyenkor sajátos „vitaminhiány" lép fel: a hang átmenetileg elveszti konzisztenciáját, szürkévé és élettelenné válik. Ugyanezeken a pontokon az is feltűnik, hogy a hang nem salakmentes: mellékzörejeket hallunk. Ez a jelenség egyébként az egész koncerten mindvégig kísértett, következetesen mindig az erőteljes pianóknál: ilyenkor megjelentek a hegedülés üzemzajai, hallani lehetett, ahogy a vonó szőre súrlódik a húron. Nem tudom, más hegedűsök ezeket a problémákat hogyan küszöbölik ki, de Pusker Júlia olyan kiváló muzsikus, hogy idővel nyilván megtalálja a módját annak, hogyan szabaduljon meg ettől a tehertételtől.

Bartók Szólószonátája (Sz. 117, BB 114 - 1944) egyértelműen a koncert legérettebb produkcióját hozta. Lendület és indulat, hangzásigény és életteli akcentusok a Tempo di ciacconában, vad elszántság ésnyerseség a Fugában. És mindkét tételben a kellő formátum, a mű nagyságát érzékeltetni képes előadói komolyság. Sajnos a Melodia lassú zenéje visszahozta a Bachnál megjelent mellékzörejeket, és ez sokat levont a tétel atmoszférájának hitelességéből. Végül a Prestóban élveztem a kezdet jellegzetes lopakodó, surranó magatartását (rendkívül hatásos, amikor egy zeneszerző a szélsebes tempóhoz nem hangos dinamikát társít, hanem a lehető leghalkabbat - ez történik itt), majd utána a délceg-szenvedélyes, telt hangú népiességet. Örülhettek az egykori Bartók-otthon falai, hogy hajdani gazdájuk művét ilyen ígéretes tolmácsolásban hallhatták.

A szünet után Kodály Adagiója (1905) alkalmat adott arra, hogy Pusker Júlia érzelmesen hegedüljön - ez a mű képviselte a koncerten a romantikát (de hát nincs ebben semmi meglepő, végtére is Kodálynemzeti romantikus zeneszerző volt, n'est-ce pas?) Szép, hosszú dallamok, költői legatók, mélybarna tónus, nemes ború - és sajnos, megint a zörejes hang a pianókban. Bizonyára akadtak, akik a műsor végén megszólalt Beethoven-darabot, a Kreutzer-szonátát is Bartók-hommage-ként hallgatták, a Szigeti-Bartók-felvételre emlékezve. Sajnos ez az előadás nem mindenben ért fel az első részben hallottSzólószonáta interpretációs magaslatáig. A kétségtelen lendület és indulat ellenére nem éreztem átütőnek a nyitótétel megfogalmazását - sem hangszeresen, sem zeneileg nem volt abszolút meggyőző ez az előadás. Szép pillanatokat hozott viszont az F-dúr variációs Andante a maga érzékeny részletgazdagságával. A három tétel közül a művet záró tarantellát éreztem legsikerültebbnek: itt megszületett az ahangszeres fölénnyel párosuló szenvedély, amelyet a nyitótételből részben hiányoltam. Konyicska Renáta zongorajátékát inkább éreztem kulturáltan alkalmazkodó kíséretnek, mint egy teljes jogú partner ösztönző és szuverén részvételének. Január 12. - Bartók Emlékház. Rendező: Bartók Emlékház, Jakobi Koncert Kft. }

Tetzlaff, Saraste, BFZ

Mint már oly sokszor, a Budapesti Fesz­ti­vál­zenekar januárban is bizonyította műsortervezésének bátorságát. Nem kell „alámenni" a közönségnek, nem kell rosszul értelmezett marketingszemlélettel, kudarctól tartva mindig a népszerűt és még népszerűbbet hajszolni - merni kell terhelni a zenehallgatót. A Fesztiválzenekar vezetője, Fischer Iván tudja, hogy együttesének van egy saját, több mint harminc éve kitartó éshűséges közönsége, amely vállalkozó kedvű, művelt és befogadó szellemű. Meg lehet tehát kockáztatni olykor, hogy egy koncerten - akár - mindhárom szám a kevéssé ismert vagy ritkán hallható fajtából kerüljön ki. Így volt ez ezúttal is, amikor először kortárs zenét hallottunk, Magnus Lindberg (1958) finn zeneszerző Feria című alkotását (1995/97), majd Dvořák Hegedűversenye (a-moll, op. 53 - 1883) következett, hogy a szünet után Sibelius 2. szimfóniája (D-dúr, op. 43 - 1902) zárja a programot. Ellenvetésként persze mondhatja valaki azt is, hogy Dvořák népszerű zeneszerző, Sibelius esetében pedig, haa komponista nem tartozik is a favoritok közé, életművén belül a 2. szimfónia a legkedveltebb - az igazság azonban az, hogy a Hegedűverseny egybekomponált első két tétele nehezen emészthető, kevéssé vonzó dallamosságú zene, a 2. szimfónia relatív népszerűsége pedig csakis Sibelius életművén belül érvényes.

A koncert karmestere, Jukka-Pekka Saraste volt az, aki honfitársa, Lindberg művét annak idején, csaknem húsz esztendeje, Londonban bemutatta. Belülről (és persze kívülről is) ismeri a darabot, eznyilvánvalóvá vált abszolút perfekt, magabiztos vezényléséből. Pálcája alatt plasztikusan bontakoztak ki a mintegy tizennyolc perces, igen beszédes és rendkívül színgazdag zene tulajdonságai. A dinamizmus, aritmika fontos szerepe, a sűrű vonós textúra, az expresszivitás és szenvedély - és a színgazdagság! Rendkívül változatosan hangszerelt, szinte csillámlóan színes partitúra a Feria. A cím spanyol ünnepre utal, sitt van a művel kapcsolatosan az egyetlen bökkenő, hiszen ez egy jelentésteli utalás, melynek nyomán a hallgató ábrázoló gesztusokat vár, spanyolos karaktert, ami nem születik meg. Ez kisebb baj volna, hiszen el lehet képzelni a spanyol ünnepet naturalisztikus-pittoreszk jellegzetességek nélkül is (végtére is nem mindenki Debussy, Ravel, Lalo vagy Chabrier), csakhogy a darab közepe táján jól felismerhető idézet ködlik fel Monteverdi Arianna panasza című művéből, szinte együtt dúdoljuk a zeneszerzővel (mármint nem Claudióval, hanem Magnusszal), hogy Lasciate mi morire. Itt aztán végképp elveszti a fonalat a hallgató. Egyfelől spanyol ünnep, másfelől Monteverdi - hogy jön ez össze? Hogy hogy jön össze az alkotó képzeletében, azt Lindberg bizonyára tudja, de mint Oszkár, nem mondja. Márpedig aposztmodern művészet (s ez a darab ebbe a kategóriába tartozik) elmés-művelt-ironikus utalásokkal, rájátszásokkal, emlékeztetőkkel dolgozik - de nem enigmákkal.

Dvořák Hegedűversenyének hőse régi ismerősünk, Christian Tetzlaff volt. Nem túlzás hősnek neveznünk őt, egyrészt azért, mert a műhöz párját ritkító, tántoríthatatlan hangszeres igényességgel és technikai maximalizmussal közeledett, másrészt, mert a karakterizálás terén érezhetően az az elszántság vezette, amely célul tűzi ki, hogy a mű legapróbb részletének is minden szépségét felszínre segítse, és minden pillanatnak jelentőséget adjon. Ennek eredményeként hallatlanul pontos, szuggesztív és bámulatra méltón részletgazdag-virtuóz előadásban csendült fel a mű. Vonzóvá azonban csak az első két tétel múltán, aharmadikban válhatott: itt Dvořák megtér a cseh népi tánczenéhez, szorosabban véve az általa oly szeretett s oly mesterien művelt Furianthoz, s úgyszólván egy rondóformában megfogalmazott, virtuóz szláv tánccal zárja a Hegedűversenyt, amely a kétségkívül kissé nyögvenyelős első két tétel után itt megtalálja a népszerű hangot. Tetzlaff a versenymű pompás előadása után Bach E-dúr partitájának (BWV 1006)Gavotte en Rondeau tételét játszotta ráadásként.

Jukka-Pekka Saraste nagyszerű karmester, makulátlan technikával, megfellebbezhetetlenül pontos műismerettel - és hallatlanul célratörő muzsikus, aki minden egyes motívumról határozott képet őriz hangzó képzeletében, és a zenekartól meg is követeli ideáljainak megvalósítását. Rendkívül világosan formált, nagyon markáns karaktervilágú 2. szimfóniát vezényelt, szuggesztív nyitó Allegrettóval, majd erőt éshatározottságot sugárzó Andantéval, melyben a sötét színvilág, a drámai kifejezésmód és az élénk központozás is fontos szerepet kapott. Keze alatt igazi démoni-virtuóz darabként hangzott fel a Vivacissimoscherzo, sebesen száguldva - de ugyanakkor ez az előadás nem feledkezett meg a tétel lírai szakaszairól sem, nem „ejtette" ezeket az egységesebb hatás kedvéért. Végül a mesterien formált záró tételt ahangzáspompa és a hiteles pátosz terrénumaként értelmezte a karmester. A mindvégig tudása maximumát nyújtó, és érzékelhető lelkesedéssel játszó Fesztiválzenekar élén Jukka-Pekka Saraste olyan 2. szimfóniát vezényelt Budapesten, amelynek hallatán úgy érezhettük: autentikusabb, pontosabb, erőteljesebb szószólója ma aligha akad e mű értékeinek széles e világon. Január 15. - Müpa. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar. }

Várjon

Várjon Dénes az elmúlt évadok során egy alkalommal már teljes hangversennyel (Bartók Emlékház, 2013. május 9.) bizonyította Joseph Haydn zongoraszonátái iránti affinitását, nemcsak azt mutatva meg, mennyire szereti ezt a sokak által méltatlanul elhanyagolt repertoárt, de azt is, milyen mesteri tolmácsa ezeknek a műveknek. Legutóbb egy, a Bartók Em­lék­háznál sokkal nagyobb helyszínen ismét Haydn felé fordult: zeneakadémiai szólóestjének élén az e-moll szonátát (Hob. XVI:34) hallottuk tőle. Utána a zongorairodalom egyik mesterműve, Schumann C-dúr fantáziája (op. 17) következett. Előzetesen sokan gondolhatták, a Haydn-szonáta itt és most hangszeres és lélektani bemelegítés: a klasszikus darabban a zongoraművész megmozgatja ujjait és szellemét, hogy aztán jöjjön a Schlegel ihlette, Lisztnek ajánlott, nagy érzelmi viharzás (ezt a viharzást Liszt tizenhét évvel később egy másik, jóval intellektuálisabb viharzás, a h-moll szonáta ajánlásával viszonozta). Mennyire másképp alakult a Haydn-előadás! Nem vegytisztán klasszikus mű vezette be a romantikust: Várjon zongorázása meggyőzően segítette felszínre az e-moll szonáta nyugtalanságra, zaklatottságra utaló zenei személyiségjegyeit, világossá téve, hogy az1770-es évek Sturm und Drang hulláma ezeken a kottaoldalakon is végigsöpört. Mindez elsősorban a saroktételek dúlt kedélyű, feszült interpretációjában nyilvánult meg - a centrális G-dúr Adagióban azérzékenyen megformált fioriturák kifinomult tagolására csodálkozhattunk rá.

A koncert súlyponti műsorszáma, Schu­mann C-dúr fantáziája lelkesítően érett, nagyformátumú, különleges súlyú előadásban hangzott fel. Várjon Dénes zongorázásában jelen volt a technikai kivitelezés engedményt nem ismerő fölénye, amely a mű minden hangját uralja, emellett a három tétel tolmácsolása a fantáziához illőn hol elmélyült lírával, hol tüzes drámaisággal tárta elénk mindazokat a poétikai tartalmakat, amelyeket Schumann műve magában rejt. A darab élén szereplő négysoros Schlegel-idézet (Durch alle Töne tönet / im bunten Erdentraum / ein leiser Ton gezogen / für den, der heimlich lauschet),mely a ténylegesen megszólaló hangok mögötti világ halk hangjáról szól, arról a hangról, amely csak a titkon figyelő beavatott számára szólal meg: felhívás a transzcendens gondolkodásra, arra atranszcendenciára, amelyet Schumann az általa csodált Schuberttől tanult. Az előadás szép jellegzetességének éreztem, hogy Várjon Dénes emelkedett játéka ezt a végtelen spirituális horizontot is megnyitotta előttünk: keze alatt a C-dúr fantázia oly módon volt átszellemült, hogy a megszólalásmód szellemi nyitottsága a nagy C-dúr szimfóniától a h-moll szonátáig a teljes romantika legfontosabb alkotóinak hatását magába fogadta.

Janáček Benőtt ösvényen című ciklusának ezúttal megszólaltatott hat tételével a szünet után ismét más világba léptünk: Várjon érzékletesen idézte fel a múlt századelőn a modernség útjait kereső Janáček fragmentált, improvizatív benyomást keltő formáit, a nekilendülő és megtorpanó dallamokat, a harmóniavilág szláv zamatait, a szerzőre máskor is jellemző beszéddallam-komponálásmódot - és ettől nyilván nem függetlenül a zene szabad lélegzését. Izgalmas, kísérletező művek olyanfajta érzékeny előadásban, amely mélyre markol, és ujjak között morzsolgatva a kincseket, a legapróbb motívum-, ritmus- vagy hangszín-gyöngyszemre is rácsodálkozik. A koncert utolsó negyedében felhangzott „Chopin-szvit" (F-dúr ballada, op. 38; a-moll mazurka, op. 67, no. 4; C-dúr mazurka, op. 24, no. 2; b-moll noktürn, op. 9, no. 1; b-moll scherzo, op. 31) emlékezetembe idézte Várjon egyik fontos mestere és egykori mentora, Schiff András hajdani budapesti hangversenysorozatát, amelyben Chopin műveit Scarlatti és Mozart kompozícióival társította. Ezúttal is olyan sugallatos zongorázás élményében lehetett részünk, amely rávilágított arra, hogy Chopin zenéjében a viharzó érzelmeken kívül ott a rajzos ritmus, a plasztikus tagolás, az értelmező hangsúlyozás - és gyakran, főként az intimebb kisformákban, az áttetsző faktúra. Ez a Chopin „klasszikusabb", mint másik énje. Vagyis megint csak rájöhettünk: „minden másképpen van". Ezen akoncerten például eljutottunk a „romantikus" Haydntól a „klasszikus" Chopinig. Várjon Dénes ráadásként két Mendelssohn-darabbal búcsúzott. Január 29. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft. }

Takács Quartet

Ismét Budapesten vendégszerepelt Edward Dusinberre, Schranz Károly (hegedű), Geraldine Walther (brácsa) és Fejér András (gordonka). A három mű, amelyet választottak, a kvartett-irodalom három óriásáé: Haydn, Sosztakovics és Beethoven egy-egy vonósnégyese szerepelt műsorukon. Az 57-es számú, Hob. III:72-es C-dúr vonósnégyes (op. 74, no. 1 - 1793) kiváló koncertkezdő darab. Első tétele agilis Allegro, mely mind a négy muzsikus számára dinamikus, technikailag reprezentatív játék lehetőségét kínálja. A primárius például olyan pergőn virtuóz meneteket szólaltat meg, mintha versenyműben lépne fel. Concertáló kamarazene. Megvolt ennek a hátulütője is, mert már ebben a tételben feltűnt, ami később is többször, hogy tudniillik, úgy látszik, már a Takács Quartet sem a régi: olykor disztonálnak. Vagy, hogy pontosabbak legyünk: a primárius olykor disztonál. A dolog azért furcsa, mert Dusinberre jelentősen fiatalabb a többieknél: 1968-ban született. Szerencsére a disztonálás nem vált a koncert állandó kísérőjévé, inkább olykor fel-felbukkanó, múló kellemetlenségként éltük meg - és nem volt olyan mértékű, hogy tönkretehette volna az élményt.

Mert élményben nem volt hiány. A négy művész teljes összeszokottságot mutató, csodálatosan együttlélegző játéka maga az érzékenység, mélység, minden megmozdulás kommunikatív, a muzsikálás csupa párbeszéd. És akkor még nem beszéltünk a vonósnégyes tartalmas, dús hangzásáról, a játék felszabadultságáról, az energiáról! A Haydn-vonósnégyesben nagyon élveztem még a (szinte menüett-tempójú)Andante grazioso választékosságát, majd a tényleges menüett sodrát, népies előadását, hangsúlygazdagságát, végül pedig magával ragadott a sebesen pergő, Vivace finálé virtuóz lendülete, a tétel végén ismét zamatos folklórkarakterrel, ezúttal éppen egy musette-epizód alakjában. Mennyi íz és mennyi temperamentum! - sóhajthatott fel a hallgató a tolmácsolás végén.

A Takács Quartett - Felvégi Andrea felvétele/Zeneakadémia

Ki ismeri Magyarországon Sosztakovics valamennyi vonósnégyesét? Talán még a kvartettjátékosok sem. Sokak számára ez még mindig „szovjet" zene, s mint ilyen, nem kívánatos. Pedig meg kellene ismerni töviről hegyire mindent, amit Sosztakovics írt, mert a zenéjével való találkozás mindig felkavar. A 3. vonósnégyes (F-dúr, op. 73 - 1946) megrendítő, nagy zene, minden hangja a legtisztább emberség. Amúgy meglepően prokofjeves: erre figyelmeztet mindjárt a nyitótétel neoklasszikus Allegrettója, a maga kedélyesen ketyegő staccatóival. A kvartett épp oly idiomatikusan játszotta, mint a további tételeket: az inkább gyors, mint mérsékelt - jellegét tekintve hideglelősen zord - Moderato con motót, az ádáz lendületű, erős hangzásigényű, vad és nyers Allegro non troppót, a gondterhelten töprengő Adagio sötét és súlyos, beethoveni unisonóit, s végül az ötödik tételt, a sűrű és folyamatos mozgású, szenvedélybe fanyarságot vegyítő finálét. Nagy mű, méltó előadás. Elmarad ez a zene bármiben is Bartók mögött? - kérdezheti ahallgató, s a kérdésre csak nemmel lehet felelni.

Már a Sosztakovics-kvartett Adagiója megelőlegezte Beethovent, aki a szünet után meg is érkezett, a harmadik Razumovszkij-kvartett (C-dúr, op. 59, no. 3 -1806) hangjaival. Kiérlelt, dimanikus előadásban szólalt meg az Andante con moto bevezetést követő Allegro vivace nyitótétel, egyensúlyba hozva lírát és energiát, s bár a kvartett hangzása a tétel során újra és újra robusztusra váltott, a tolmácsolás egészét mindvégig az egyensúlyérzék működése határozta meg. Az Andante con moto quasi Allegretto hallgatása közben nem tudtam, mit szeressek jobban, Fejér András rugalmas, tág terű pizzicatóit, vagy avisszatérő, fütyörésznivaló Gassenhauer-dallamot a primárius hegedűjén. A scherzószerűen gyors fajtából való Menuetto lágy, folyékony dallamformálásával, telt hangzásával, harmóniájával és derűjével hívta fel magára a figyelmet, a lenyűgöző fúgafinálét pedig azzal a hatalmas lendülettel és lebírhatatlan energiával, nem szűnő pezsgéssel és pompás hangsúllyal játszotta a négy muzsikus, amely alkalmas arra, hogy méltó zenetörténeti helyére tegye ezt a tételt: a Jupiter-szimfónia és Brahms e-moll csellószonátája zárótétele közé. A ráadással, Haydn op. 74, no. 3-as (Hob. III:74) g-moll vonósnégyesének lassú tételével barátjukról és mesterükről, a nemrég eltávozott Devich Sándorról emlékezett meg a négy muzsikus. Február 6. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

{ MALINA JÁNOS

Mendelssohn-Schumann-maraton

A Budapesti Fesztiválzenekar januárzáró Mendelssohn-Schumann-maratonjába 16 órakor kapcsolódtam be hallgatóként, amikor a Fesztivál Színházban megkezdődött egy Schumann- és egy Mendelssohn-kamaraműből felépített egyórás blokk. Mint minden fesztiválzenekari maraton általam hallott első kamarahangversenyén, először most is az akusztika okozta sokkon kellett túlesnem. Ismét meg kellett győznöm magamat, hogy nem, nem tévedek, a maratonszervezők még mindig, kitartóan úgy gondolják, hogy ez a síri akusztika emberi zenefogyasztásra alkalmas. Idővel azután lenyugodtam valamennyire, és oda tudtam figyelni Ács Ákos klarinét-, Sipos Gábor brácsa- és Palojtay   János zongoraművész Märchenerzählungen-interpretációjára. A kései Schumann-darab négy tétele közül az első kettőben igazán minden rendben volt, csak Palojtay zongorázását éreztem csembalószerűen száraznak, ami különösen az első, mérsékeltebb tempójú, líraibb tételben volt feltűnő. A III., lassú tétel nyugalma azonban kifejezetten lebilincselő volt, s nagyon is jelen volt benne a Schumann által előírt „zarter Ausdruck". A IV. tétel pontozott ritmusok által meghatározott jellegét viszont kifejezetten jól szolgálták a száraz staccatók, s tetszett a tagolás, a karakterformálás határozottsága is.

Az óra második részében Mendelssohn Oktettjét játszották a Fesztiválzenekar művészei. Sajnos, azt hiszem, ez a páratlanul hamvas-hímporos zene hangzott aznap este legszárnyaszegettebben a „süket szobában". Mint az előző darab esetében, eleinte itt is nehéz volt véleményt alkotni arról, hogy a darab napkitöréshez hasonlítható indítása (Laki Péter plasztikus megfogalmazását idézem a műsorfüzetből) aterem vagy az előadók miatt hatott-e olyan kásásnak, tisztátalannak, helyenként kissé kuszának. Idővel egyébként jelentősen javult a helyzet: vagy a hallásom kezdett alkalmazkodni az akusztikai realitásokhoz, vagy az előadók estek túl a bemelegedésen. Ám azt továbbra is el lehetett mondani, hogy a szólamok nem elég életteliek, nem eléggé jelentősek-intenzívek ahhoz, hogy alkalmasak legyenek a mű elektromossággal telített légkörének felidézésére. Mindez nem vonatkozik azonban az első hegedű szólamát játszó és irányító funkciót is betöltő Eckhardt Violettára, aki telt és csengő hangon, hajlékonyan ésfelszabadultan zenélt - sajnos, ennek a darabnak a meggyőző előadásához ennél több igazi szólistaegyéniségre van szükség. A tétel egyes részei ráadásul lendületüket vesztették, állóképnek hatottak - amásodik csellista pedig meglehetősen hangtalanul játszott. Elsősorban pedig azt az eksztatikus hatást hiányoltam, amely nélkül az Oktett életképtelen. A lassú tétel viszont kifejezőbb, intimebb pillanatokat hozott, elsősorban megint Eckhardt, illetve a kantábilisabb első csellista, Sovány Rita jóvoltából. A Scherzo nehézsége előadói szempontból abban áll, hogy ha nem sikerül elérni a könnyedség legmagasabb fokát, akkor mindjárt izzadságosnak hat - s pontosan ez történt ebben az esetben. A zárótétel kezdő csellókavargása pedig, bár energikusan, ám nem a legsötétebb mélységekből tört fel, s így, mint az egész hátralévő tétel, inkább korrektnek, mintsem elsöprően hatott.

A következő órát sajnos ki kellett hagynom, így a maraton számomra 18 órakor folytatódott, immár megszakítás nélkül. Ebben az órában előbb Várjon Dénes, majd pedig ő és Simon Izabella adott elő Mendelssohn-zongoraműveket. Várjon előbb a Dalok szöveg nélkül sorozatából válogatott össze egy csokorra valót, összesen nyolcat. Mint rendesen, Várjon játékában az első hang leütésétől kezdve manifesztálódott az az őserő és plaszticitás, amely úgyszólván egyedülállóvá teszi őt a magyar zongoristák között, de nemzedékében mindenképpen. Emellett végtelen érzékenységgel tárta fel előttünk aMendelssohn-miniatűrök kimeríthetetlen belső gazdagságát. Az egyik „zongoradalnak" a megállíthatatlan sodrása, a másiknak a virágsziromszerű finomsága, a harmadiknak a viharos szenvedélyessége, anegyediknek az intim, vallomásos hangja bűvölte el a hallgatót - talán fölösleges is folytatnom. Szívbemarkolóan indult és érzékivé forrósodott Várjon előadásában az op. 14-es Rondo capriccioso Andantebevezetője; a hozzá szünet nélkül kapcsolódó Presto rész szökőkútszerűen feltörő, elkomolyodó és kantábilis szakaszok között indázó, rapszodikus hangulatait pedig erőteljes kézzel fogta össze egységes, kikezdhetetlen formává az előadó. Az op. 92-es, A-dúr Allegro brillant, amelynek két évtizede az Andante bevezetését is ismerjük, és Mendelssohn kevés négykezes kompozíciójának egyike, ragyogó műsorválasztásnak bizonyult. A sok tekintetben a Rondo capricciosóval rokonítható műben a bevezetés simogató gyengédsége és az Allegro assai vivace brilianciája, a karakterek elbűvölő változékonysága immár két maximálisan összecsiszolódott művész mesteri összjátékát dicsérte - a hallgatónak önkéntelenül is arra kellett gondolnia, hogy ezt Robert és Clara Schumann is valahogyan így játszhatta Lipcsében, 1841 márciusában.

 Simon Izabella és Várjon Dénes

A következő két óra programja Schumann­ra koncentrált. Előbb a 2., C-dúr szimfóniát hallhattuk a Nemzeti Filharmonikusok előadásában, Kocsis Zoltán vezényletével. A Beethovenre emlékeztető módon küzdelmes és győzelemittas kicsengésű nyitótétel előadásának lényegi erényeiként a rendkívül sokrétű tartalom gondos kibontását, a drámai események szuggesztív megjelenítését és a biztos formaépítkezést nevezhetjük meg, s ezek elsősorban Kocsis felkészültségét és kivételes zeneiségét dicsérik. Nekem azonban személy szerint a zenekar hangzása jelentette a legnagyobb - és bizonyos fokig váratlan - élményt: emlékezetem szerint még sohasem hallottam ugyanis az együttest, akár Állami Hangversenyzenekar korában, akár Kocsis keze alatt, ennyire lekerekítetten, mégis fényesen, tökéletesen összecsiszoltan megszólalni; s ez a benyomásom az előadás teljes tartama alatt friss maradt.

A Scherzo egészen sziporkázóan indult, gépfegyverszerűen ropogó és pontos tiritamm-ritmusokkal a fafúvókban. S az életteli pezsgés és mendelssohnos könnyedség mindvégig jelen volt, tiszta-áttetsző zenekari hangzásba oltva, nagyfeszültségű crescendókkal, remekbeszabott dinamikai és színváltásokkal gazdagítva.

A szimfónia lassú tétele (Adagio espressivo) minden bizonnyal a legszemélyesebb kitárulkozás egy szimfóniatételben Schubert Befejezetlenjének Andantéja óta. A gyönyörű fúvós szólókon, a ritkán hallhatóan tiszta fényű és homogén első hegedűszólamon, a hangközök transzformációjának elemzésszámba menően világos megmutatásán túl mindenekelőtt csodálatos lírai megnyilatkozásnak lehettünk tanúi. A zárótétel - Allegro molto vivace - ha lehet, még a nyitótételét is meghaladó komplexitását, rendkívüli szélsőségeit pedig ugyancsak maradéktalanul idézte fel Kocsis és kiváló zenekara.

Az utolsó kamaraprogram rövid dalest volt, amelyet Anna Lucia Richter, egy huszonéves, de máris nagy feltűnést keltő - többek között vicenzai fesztiválján Schiff Andrással együtt fellépő - német dalénekesnő adott. Programján Schumann op. 40-es Andersen-dalai, valamit az op. 39-es Liederkreis szerepeltek; az utóbbi sorozat az énekesnő néhány hónapja megjelent első dallemezén is hallható, ugyanannak a Michael Geesnek a közreműködésével, akivel most is fellépett. Gees igen sokoldalú és emellett eredeti nézeteket valló zongorista, zeneszerző és improvizátor, aki talán több mint egyenrangú partnere volt az énekesnőnek, bár ezzel semmiképp sem Richter adottságait vagy teljesítményét szeretném kisebbíteni.

Annyi már az első ütemek után is világos volt, hogy nem szokványos előadásnak leszünk hallgatói. Az első erőteljes benyomásom az volt, hogy a nádszálvékony énekesnőnek a hangja is igen könnyű, szinte vékony, s a mezzopiano dinamikán sokáig nem lépett túl. Aggódtam tehát, hogy ezzel az alkattal lehet-e egyáltalán drámai, tragikus, felkavaró tartalmakat közvetíteni. Ehhez járult, hogy - vajon azért-e, nehogy elnyomja az énekest? - Gees is igen nyomott hangerővel játszott, helyenként éppen hogy suttogott a zongorán. Mindeközben eleinte az sem volt teljesen világos, mennyire tehetnek minderről az akusztikai hiányosságok. Az első két Andersen-dalban mindenesetre - a kiváló szövegmondás mellett - feltűnt Anna Lucia Richter testgesztikája, ami mintegy a hang korlátozott kifejezőerejét lett volna hivatva megtámogatni. A szövegek által lefestett borzalmak egyikét-másikát pedig az énekesnő mintha grimaszolással igyekezett volna érzékeltetni, ellensúlyozva egész lényének könnyűségét.

Azután egymás után váltak felismerhetővé sajátos és érdekes erények mindkét előadó esetében. Így a lágy, idilli karakterek lírai szépsége az énekszólamban; a zongorista érzékenyen differenciált, sajátosan édes és csengő legatót eredményező pedálhasználata, vagy az utójáték súlya, jelentősége. S lám, a harmadik dal, a grand guignol-szerű történetre komponált Der Soldat már dúltan is kezdődött, mintha szándékosan, a kontraszt kedvéért tartogatták volna ezt az első erőteljes, baljóslatú gesztust erre a pillanatra. Hamarosan pedig erőteljes dinamikai fokozásnak is tanúi lehettünk, s igazi fortét is hallhattunk; adal tragikus-döbbent befejezése pedig nagyon szép pillanat volt. A Chamissónak az Andersen-szövegekkel kontrasztáló versére komponált ötödik, befejező dal ártatlan-incselkedő hangja pedig ugyancsak jól illett az énekesnő karakteréhez.

A Schumann-dalciklusok egyik csúcspontjának számító, Eichendorff-versekre komponált Liederkreis előadása nyomán azután végleg megszilárdult bennem az a kép, hogy Richter és Gees közös előadói világa több szempontból, így a dinamika vagy a hangképzés tekintetben szokatlan ugyan, ám a maga keretei között minden a legapróbb nüanszokig ki van dolgozva, s ez a kidolgozottság a dalok messzemenő ismeretén, a velük való lehető legintimebb kapcsolaton alapul. Az In der Ferne lemondó harmóniameneteinek érzékeny megformálása, a Waldesgesprächben megidézett Loreley-alak tapintható jelenléte, aMondnacht földöntúli zongorabevezetésének kivételesen ihletett, leheletszerűen finom tolmácsolása, Richter szebbnél szebb dallamvonalai vagy éppen a Schöne Freude című dalban hallott kitárulkozása - megannyi más emlékezetes pillanattal együtt - kellően alátámasztja az iménti állítást.

A két művész ráadásképpen egy Eichen­dorff-versre improvizált, alkalmi dalkompozíciót létrehozva, s egy utolsó vonással egészítve ki egyéni portréjukat. Az improvizáció ugyan tulajdonképpen Gees specialitása és védjegye, ám kettejük különlegesen intenzív zenei kapcsolata és reakcióképessége ennek során is maradéktalanul érvényesült.

A hagyomány szerint a maratonok utolsó óráját a Fischer Iván által vezényelt Fesztiválzenekar produkciója alkotja. Egy másik hagyomány azonban megszakadt ez alkalommal: ugyanis az eddigi programok immár csaknem 100 egyórás panelből álltak össze - eltekintve néhány perces időtúllépésektől, amelyek adott esetben persze jelentősebb csúszássá akkumulálódhattak. Ezúttal az időtúllépések dicséretes módon elmaradtak, és minden a meghirdetett időpontban kezdődött - a zárószám előtt viszont a zeneigazgató azt jelentette be, hogy a Szentivánéji álom Mendelssohn-féle kísérőzenéjének előadása - mármint a darabé és a kísérőzenéé együttesen, szünet nélkül - 3 órát és 50 percet vesz majd igénybe. Szerencsére hamar kiderült, hogy tréfált: megígérte, hogy tömöríteni fognak. Ezúttal azonban már nem említett időtartamot, s a derekas húzások miatt menet közben sem lehetett felbecsülni, hogy mennyi idő van még hátra az előadásból, amely végül másfél órát vett igénybe.

Mindezt nem azért említem, mintha az a Szentivánéji, amelynek tanúi voltunk, megpróbáltatás lett volna, nem pedig színtiszta élvezet. Fischer, a zenekar, a két énekszólista: a Fesztivál Színházból átérő Anna Lucia Richter és Nora Fischer, a Pro Musica Leánykar (karvezető: Szabó Dénes) és végül, de nem utolsó sorban a Színház- és Filmművészeti Egyetem másodéves zenés színház osztálya (osztályfőnök: Novák Eszter és Selmeczi György) persze nem olyan Shakespeare-előadást hozott létre, amelyet Mendelssohn kísérőzenéje egészített ki, hanem úgy adták elő a Mendelssohn-kísérőzenét, illetve nagy részét, hogy azt színpadi jelenetekkel színesítették-illusztrálták. Ez természetesen nem baj, sőt; az viszont határozottan nyomasztóan hatott, hogy bármilyen leleményesen használta is ki Fischer és Novák a karmesteri pulpitus körül üresen hagyott tenyérnyi területet és a zenészek között-mögött adódó szűk réseket és átjárókat, a szélsőséges helyhiány krónikus levegőtlenséget okozott, és klausztrofób érzést váltott ki. Ez nem akadályozta azonban a fiatalokat a bővérű, mégis ízléssel és intellektussal kontrollált komédiázásban, a jelmezek, kellékek, mozdulatok üde és tarka világa meg jelentősen mérsékelni tudta az említett nyomasztó hatást. A színészjelöltek egyike-másika pedig tehetségével, egyéni bájával azonnal belopta magát a szívünkbe. A két kürtből applikált szamárfülek eredeti látványát bizonyára minden jelenlévő megőrzi majd emlékezetében.

Mindehhez a zenei megvalósítás - a kitűnő kórusnak és a duettekben hangszínben és intonációban harmonikusan összesimuló szólistáknak is köszönhetően - végtelenül differenciált, fűszeres, könnyed ésizgalmas volt, egyszóval - tündéri. Fischer, mint rendesen, most is számos elbűvölő effektust - szélsőséges dinamikát, hangszínt, artikulációs finomságot - talált a partitúrában, amelyeknek hallhatóvá tétele egyéni karaktert kölcsönzött az előadásnak. És persze egy-egy pillanatra attól sem riadt vissza, hogy maga is részévé váljon a színpadi történéseknek. Az előadók bizonyára szívesen folytatták is volna - csak mi, nézők és hallgatók fulladtunk ki valamelyest a maratoni táv végére. Január 31. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; Fesztivál Színház. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar, Müpa }

{ SOMLÓI P. EMIL

Gabetta, Vologyin

Sol Gabetta és Alekszej Vologyin műsorán két Beethoven szonáta és két Prokofjev mű szerepelt: egy Adagio a Hamupipőke szvitből és a Cselló-zongora szonáta. A két világsztár neve megtöltötte azeneakadémiát, a műsor bombabiztosnak ígérkezett, úgy éreztük, hátradőlhetünk, örömzenét fogunk hallani. Aztán az este kicsit másképp alakult.

Gabetta és Vologyin összjátéka ugyanis korántsem az a „biztosra menő" közös zenélés volt, mint hittük. A két művész feszülten figyelt egymásra, és e feszültségben „hátradőlésnek", lazításnak nyoma sem volt. A kamarazenélés nagyon koncentrált, hatalmas energiákat mozgósító, és az anyaggal végig küzdő fajtáját hallhattuk egész este. Megnyugvásnak, sem zenei, sem előadói értelemben nem volt helye, a két előadó nem teremtett olyan pillanatokat, amikor „megáll a levegő", mintha a darabokból csak a mindenen átsütő energia érdekelte volna őket. Így volt ezt még Beethoven lassú tételeiben, sőt a Prokofjev-átiratban is. Az est ezáltal helyenként ott is kissé zaklatottnak tűnt, ahol inkább átszellemültségnek, vagy épp bensőségességnek lett volna helye.

Vologyin amúgy is mind markánsság, mind hangerő dolgában uralta az estét. A Beethoven-szonáták hallgatásakor az a rosszmájú gondolat jutott az eszembe, hogy hát ez az, Mozart ezért hívta annak idején korai hegedű-zongora-szonátáit hegedűkíséretes zongoraszonátáknak! Vologyin ugyanis olyan vehemenciával indított, hogy valósággal elsöpört mindent és mindenkit, nem csak a hallgatóságot, de sokszor Gabettát is. Mindezt azonban roppant élvezetesen tette, úgyhogy tíz perc után figyelmeztetnem kellett magam, van ám itt egy cselló is, talán érdemes lenne arra is figyelni. Vologyin nagyszerű zongorista, technikai felkészültsége olyan magas színvonalú, és a természetességnek olyan fokát éri el, hogy fel sem tűnik a darabok nehézsége, néhol játszhatatlansága. Zenélését elképesztő lendület és formálási készség jellemzi, néha már vakmerőségnek érezzük azt az energiát, amivel nekivág egy-egy formarésznek vagy futamnak, ennek az energiának egyszerűen nem tud semmi és senki ellenállni. Zongora-hangszínére végig a ragyogás és kiemelkedő plaszticitás jellemző, sötétebb tónust hiába is keresnénk játékában. Játéka végig transzparens, mindent érthetően formál és mutat meg, a hajlékonyságnak, simulékonyságnak alegkisebb jele nélkül. Ezt akár hibájául is felróhatnánk, de nem a Beethoven-szonátákban, Beethovennek ugyanis jót tett ez a fajta zongorázás.

Amikor egy művész ennyire „össztűz" alá veszi a kamarapartnerét, akkor annak nem sok tere marad egyénit alkotni. És ez alól Gabetta sem kivétel. Őt volt szerencsénk nemrégiben itthon is hallani zenekarral akiváló Paavo Järvi vezényletével, és már ott is megállapítható volt, hogy csellózásának nem a hangerő, hanem a finom tónusú formálás az erőssége. Ezt hallottuk ezen az estén is. Játéka akkor illett a legjobban a Vologyin zongorázásához, amikor a csellónak kísérő figurákat kellett játszania, vagy a zongora hangfüggönyébe kellett beleolvadnia. De ezt a csellista látható élvezettel és örömmel tette meg, ami nem kis alázatról és partnere iránti kíváncsiságról tesz tanúbizonyságot. Gabetta a második félidő elején remekelhetett, amikor az elég egyszerű leosztású Prokofjev-átiratot játszották, hiszen abban a zongora végig „hárfázott", a cselló pedig kidalolhatta magát - aznap este végre először. Mivel Gabetta csellója nem szól átütően, amikor forte kifejezést akar elérni hangszerén, sajnos gyakran válik erőltetetté, préseltté ahang, elvesztve rá jellemző lányos karakterét, egyszerű dalolási készségét. Ezen a hangversenyen ez - fájdalom - gyakran megesett, de kamarapartner legyen a talpán, aki állni tudta volna a versenyt aznap este Vologyinnal.

 Sol Gabetta - Tuba Zoltán felvétele/Zeneakadémia

Sajnos a Prokofjev-szonátában formailag elvesztek az előadók, itt-ott nehezen tudtam kibogozni, hogy merre is járunk zeneileg és mit is akar közölni a szerző. Ez azért is volt furcsa, mert a naiv hallgató egy orosz zongoristától és egy orosz kötődésű csellistától éppen azt várná, hogy minden szépségét és erősségét világosan megmutatva kalauzoljon végig a művön. Nem így történt, és ez a darab bőven hagyott hiányérzetet bennem. Ám az egész este energiája két ráadást is kikövetelt magának. A második ráadás - Sosztakovics szonátájának második tétele - feltette a koronát a koncertre. Gabetta és Vologyin ebben még egyszer megmutatta mindent elsöprő energiáját és temperamentumát. Milyen kár, hogy nem ezt játszották a Prokofjev-szonáta helyett! Január 14. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

Pires, Pinnock, Deutsche Kammerphilharmonie

Négy világsztár adott randevút a Zene­akadémia nagytermében: Wolfgang Amadeus Mozart, Maria João Pires, Trevor Pinnock és a Deutsche Kammer­philharmonie Bremen. Igen, nem véletlen, hogy Mozartról jelen időben írok, és hogy egy zenekar neve említettem negyedikként, mert az este kérdés nélküli két főszereplője a zeneszerző és ez a csodálatos együttes volt. A gyakori koncertlátogatónak is ritkán adódik lehetősége rá, hogy egy szimfonikus zenekart úgy halljon zenélni, mintha egy akarat és erő irányítana minden kezet: soha nem volt annyira igaz, mint most az a kifejezés, hogy a zenekar „egy emberként" muzsikál. És ezt akár az est karmesterének is tulajdoníthatnánk, ha nem ismernénk az együttes felvételeit ésnem lettünk volna jelen néhány hangversenyén, amelyeken ugyanezt a fajta muzsikálást hallottuk, karmestertől teljesen függetlenül.

Pires és Pinnock - Mudra László felvétele/Zeneakadémia

Az estén dirigáló Trevor Pinnockon is az látszott - akárhányszor lépett is utánozhatatlan járásával a pódiumra -, hogy fürdőzni jön a hangokban, frázisokban, nem pedig karmesteri „munkát" végezni. Vezénylésére inkább a baráti irányítás volt a jellemző, semmint a mindent legyűrő karmesteri akarat. Ritkán látni ennyi összekacsintást, összemosolygást, sokszor már-már nevetést karmester és zenekara közt, amikor egy-egy jól sikerült frázis után elégedetten nyugtázza mindenki a másik munkáját. Ettől a hallgató számára az egész közös zenélés alapvető élménye az öröm, ami minden zenészt elönt pusztán attól aténytől, hogy zenél. Ez az egyszerű, ténynek ható megállapítás koránt sem természetes a zenekari világban és visszarepít minden jelenlevőt - ha valaha is próbálkozott hangszeren - ahhoz az első csodához, amikor először került a kezébe egy furcsa formájú fa- vagy rézdarab, ami zenei hangokat adott ki magából. Pinnock ezt az örömérzést már az első darabban, a Titus kegyelme nyitányában a maximumig hevítette, és olyan frissességgel szólalt meg ez az energiától duzzadó zene, hogy minden falat lebontott a zenekar és a közönség között. A fafúvós kar szinte páratlan, magától értetődő tisztasággal és mindent lehengerlő természetességgel játszott. A szólók viszont mindig csak pont annyira emelkednek ki, hogy még kamarázásnak és ne szólózásnak tűnjön. A trombiták, a kürtök és a timpani pedig valóban a hangzás tartó vázát alkották, sohasem erőszakoskodtak, viszont effektjeikkel pontosan annyira húzták alá a hangzást, hogy az energikus, és ne ordenáré legyen.

A nyitány után következett a B-dúr zongo­ra­verseny, K. 595, Maria João Pires elő­adásában. Már bevonulásuk is kedves jelenet volt: Pinnockkal a világ dolgairól fesztelenül kvaterkázva jöttek be a színpadra, mosolyogva, és mellékesen eldöntve, hogy most zenélnek egy jót. És, mi tagadás, így is lett. De a recenzensnek e ponton be kell vallania, a zenekar játékát annyira lenyűgözőnek találta, hogy Pires zongorázását szép hangon előadott szürkeségnek, a zenekarhoz képest túl decensnek és konvencionálisnak érezte. A brémaiak színgazdagsága és energiai variabilitása, idő-frázis egyensúlya a kíséretben pontosan azt az élményt szolgáltatta, amire az ember mindig vár: hogy egyszer megadatik neki ilyet élőben hallania, nem csak időben és térben távoli felvételekről. Most azonban szívesen cseréltem volna egy térben és időben távoli zongoristát a teljes mértékig jelen idejű zenekar mellé. Félreértés ne essék, Pires nagyon korrektül játszott, csak azt a szellemi muníciót és vitalitást nélkülözte, ami az őt körülvevő zenekar minden pillanatát átjárta. Természetesen a siker így is nagy volt, és jött egy ráadás, amiről muszáj szót ejteni, mert gesztusában a legszebb volt, amit valaha koncertteremben láttam. A művésznő ugyanis nem szólóban adott ráadást, hanem trióban a koncertmesterrel és az első csellistával. Pinnock pedig bejött és leült Pires mellé - lapozni! A gesztus, hogy a szólista ráadásképp kamarázik, a karmester pedig lapoz neki, az egész aznap esti zenélés és gondolkodásmód lényegét illusztrálta szemléletesen.

A szünet után egyetlen egy mű következett, a Jupiter-szimfónia. Lehetetlenség leírni azt a sok csodát és zsigeri élményt, ami hallgatása közben érte az embert. Legjobban jellemezni tán azzal tudom, hogy aszimfónia közben végig azért szurkoltam: Pinnock találjon még egy ismétlőjelet valahol a kottában, amit eddig még senki nem fedezett fel, és játsszanak még tovább. Ez volt a legnagyszerűbb Jupiter-szimfónia, amit valaha élőben vagy felvételen hallottam, olyan élő, olyan jelen idejű volt, hogy egy csöppet sem csodálkoztam volna, ha a karmester a végén lemutat a nézőtér egy pontjára és a harmadik sor szélén Mozart feláll megköszönni a tapsot. Január 21. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

{ OZSVÁRT VIKTÓRIA

Concerto Budapest, 
Rácz, Fülei

Hommage à Stravinsky címmel indult útjára január közepén az UMZE és a Concerto Budapest közös sorozata a Zeneakadémián. A koncertek izgalmas asszociációk mentén összeválogatott programjávalRácz Zoltán és együttese a 45 éve elhunyt Igor Stravinsky előtt tiszteleg. Stravinsky művei mindhárom estén újszerű és gondolatébresztő kon­textusban szólalnak majd meg. Az összeállított programokban aműveknek egy vagy több aspektusa kerül dialektikus kapcsolatba egymással. Az összekötő elemek szövevénye új konstellációkat alkot - akárcsak az egymásra rétegezett zenei anyagok.

A sorozat nyitókoncertjének első részét Steve Reich nagyszabású kompozíciója, a Tehillim (1981) töltötte ki. Reich zeneszerzői pályáján Stravinsky kulcsszerepet töltött be: a Tavaszi áldozat új világot nyitott meg számára. Ennek az élménynek hatására vált a zene életének központi tényezőjévé. A Tehillim, azaz Zsoltárok a Reich stílusát meghatározó minimalista irányt követi, a felhasznált motívumok azonban hosszabbak a megszokottnál. Jellemző a zeneszerzőre a ritmus bűvöletének megélése, mely ebben az esetben a héber zsoltárszövegek ritmikájának játékából alakul ki. Az egymáshoz képest olykor szinte teljesen külön dimenzióban mozgó, egymásra rétegezett bonyolult konfigurációkat nem egyszerű feladat jól kivitelezni, a viszonylag nagy apparátus tovább nehezíti a helyzetet. Az énekes szólisták: Fodor Ildikó, Jónás Krisztina, Lukin Zsuzsanna, Károlyi Katalin szépen helytálltak. Ugyanakkor a támasztott követelményeknek érzésem szerint a karmesteren, Rácz Zoltánon kívül a klariné­tos, Klenyán Csaba tudott maradéktalanul megfelelni.

A koncert második félidejét a Magyar­országon kevéssé ismert Bob Becker műve nyitotta. Becker stílusára nagymértékben hatott Reich művészete. Music on the Moon című, kamarazenekarra írt művének új, ütőhangszerekkel kiegészített verziója ezen az estén ősbemutatóként hangzott el. Becker művészetében jellemzően ötvözi különböző kultúrák zenei nyelvezetét. Afrikai és latin-amerikai elemek mellet a hindurágák is szerepet kapnak kompozícióiban. A helyenként filmzenére hajazó hangzásnak az ütőhangszerek adtak különleges zamatot. A felfelé törekvő skálamenetek után statikusabbá váló matéria, mintegy kimerevített pillanatként valóban szinte hangokban képezte le a kisebb mértékű gravitációt, a holdbéli állapotokat.

A hangversenyt záró két darab az 1930 körüli Franciaországba vezetett. Bár a Tavaszi áldozat bemutatója után Maurice Ravel a mű leglelkesebb pártolói közé tartozott, a D-dúr zongoraverseny (1930) komponálásának idején már elhidegült Stravinsky nézeteitől. A zongoraverseny változatosan kezelt ritmusképletei apropóján is szervesen illeszkedett az est műsorába. A versenyművet Paul Wittgensteinnek, aháborús sebesülése következtében jobb karját elveszítő zongoristának írta Ravel, aki maga is aggódott, nem érződik-e majd üresnek a zenei anyag. A hangzás alapján Ravel kiválóan megoldotta feladatát, nem kevésbé remekelt az est szólistája, Fülei Balázs. Mivel a dallamot és a kíséretet ugyanaz a kéz játssza, így többnyire nagy ugrások választják el egymástól a két szólamot. A kivitelezés a technikai virtuozitáson túl érzékeny muzikalitást kíván, hiszen a zenei idő megfelelő kezelése kulcsfontossággal bír az értelmezés szempontjából. A zongora felső regisztereinek arpeggióit és a kísérő-figurációkat a szükségszerűen kitekert kézpozíció ellenére mintaszerű kidolgozottsággal hallhattuk. Az áttetsző, lírai szakaszok helyenként egészen földöntúli finomsággal szólalt meg, a sűrűn felrakott mixtúrák pedig kérlelhetetlenül mennydörögtek Fülei előadásában. Zeneszerző és kongeniális előadója jóvoltából a tragikus hiányhelyzetből született mű a teljesség érzetét hagyta maga után.

Stravinsky műve, a Zsoltárszimfónia (1930) zárta az est műsorát. A közreműködő kiegészített Szent Efrém Férfikar szépen csengő, kiegyensúlyozott hangzással, átéléssel énekelt. A zenekarban egyre sűrűbbé váló pontatlan belépések, intonációs bizonytalanságok, helyenként harsány rézfúvósok azonban ahhoz járultak hozzá, hogy a kompozíció kissé elhalványuljon a zongoraverseny és a Reich-mű interpretációjának árnyékában. Január 13. - Zeneakadémia. Rendező: Concerto Budapest }

Rádiózenekar, Vajda

Az MR Szimfonikusok Dohnányi-so­ro­za­tá­nak negyedik hangversenyén az együttes élére korábbi vezető karmestere, Vajda Gergely állt. A koncert programja zenekarnak és karmesternek jutalomjátékot kínált, a közönségnek pedig a javában zajló farsanghoz illően könnyed élményt ígért egy csipetnyi kortárs zenével fűszerezve.

Már George Enescu 1. román rapszódiájának lassú bevezetőjében nyilvánvalóvá vált, ami az egész további estét jellemezte: Vajda egyenrangú partnerként kezeli a zenekari tagokat. Célravezetően segített, amikor a helyzet azt kívánta, háttérbe vonult, amikor a zenészeknek főként egymásra kellett támaszkodniuk. Vezénylése nélkülözte az öncélú gesztusokat. Bár a rapszódia sokszínű epizódjai közötti átmenetek olykor kicsit döccenősre sikerültek, a zenekar hangzása és együttjátéka összességében felülmúlta várakozásaimat. Az egyre gyorsuló zenei anyagok magával ragadó sodrásában végig egyfajta belső fegyelem érződött, így fékevesztett száguldás helyett vad, de mégis örömteli, felszabadító erejű tánc született meg.

Enescu rapszódiája után Vajda Gergely Klarinétszimfóniájának ősbemutatója következett. A műben két klarinétszólista szerepel, akiket nem annyira kísér, mint inkább körülfon, hangzásával kiegészít egy szimfonikus zenekar. Vajda számára ez az összeállítás többszörösen hazai pálya, hiszen - lévén klarinétművész, zeneszerző és karmester - anyanyelvi szinten beszéli a klarinét és a szimfónia hangját is. Valóban, a zenekar hangszereinek színgazdag kezelése, a rájuk osztott szerepek természetessége mind bőséges elméleti ismeretanyagról és gyakorlati tapasztalatról tanúskodtak. A művet nyitó és a Fináléban visszaköszönő ütőrepetálás a Petruska világát idézte, a rézfúvók egyszer vidáman nyegle, másszor sötét, komor tónusa, a vonósok pizzicato kísérő figurációi vagy éppen hosszan kitartott akkordjaiknak természeti képet idéző állandósága telitalálat volt. A második tétel, a Ballada témája a hárfán érzékenyen, fokozatosan született meg az őt övező homályból. Az áttetsző hangszerelésnek köszönhetően jól érvényesülhettek a kamarazenei finomságok, ugyanakkor kellően sűrű is tudott lenni a hangzás. Vajda az MR szimfonikusok szólistái, Szepesi János és Varga Gábor számára írta a művet. Szólamaik érezhetően testreszabottak voltak. A Klarinétszimfónia zenei anyaga a klasszikus hangszerszerűséget szem előtt tartva alig vonultatott fel speciális effekteket. Talán a látványosan virtuóz részek hiányából és arövid, meditatív motívumok túlsúlyából következett, hogy a szimfónia tényleges változatossága ellenére mégis kissé monokrómnak hatott.

Akadtak egykor, akik Antonín Dvořák 8. szimfóniáját kizárták volna a szimfóniák sorából és inkább a Szláv táncok közé sorolták volna be. Van benne valami - főként a harmadik tétel édes-nosztalgikus keringőjét hallgatva. Az MR Szimfonikusok telt hangzásával hitelesen közvetítette a szimfónia keretein valóban szinte túlcsorduló érzelmeket. Az első tétel főtémája remek arányokkal, bársonyos színnel hangzott el csellón és kürtön. A kürtre az est további részében sem lehetett panasz, megszólalásait minden alkalommal precizitás, biztos hangképzés jellemezte. A variációs zárótétel nagylélegzetű fuvolaszólója azonban ezúttal kissé töredezettre sikerült.

Karmester és zenekar aprólékos műhelymunkájának eredményességét bizonyította a Klarinétszimfónia előadásának kifogástalan technikai precizitása, illetve az Enescu- és a Dvořák-mű egészen friss értelmezése. Nem csupán a jól ismert dallamok kerültek rivaldafénybe, hanem szépen kirajzolódtak a művet új árnyalatokkal gazdagító momentumok és a gyakran elsikkadó ellenszólamok is. Csak azt sajnálhattuk, hogy a nagy siker ellenére nem adott ráadást az együttes. Február 3. - Művészetek Palotája, Rendező: Magyar Rádió Zenei Együttesei }

{ ESZES KINGA

Simon, Várjon, Keller, 
Concerto Budapest

A Zeneakadémia 140. tanéve alkalmából elindított, legendás koncerteket felelevenítő sorozata izgalmas, aktív, a múltat a jelenhez fűző emlékezésre invitálja hallgatóit. Az ötlet kiváló, mert azon túl, hogy történelmi jelentőségű hangversenyeket idéz fel, a műsor-összeállításon és az előadók névsorán keresztül a 20. század első felének koncertéletébe is bepillantást enged. Érdekes visszatekinteni, és eltűnődni azon, hogy Bartók 5. vonósnégyesének bemutatóján melyik két másik kamaramű volt még műsoron, hogy a második világháború utáni első koncerten milyen hatalmas műsort játszott végig a Ferencsik János vezette Székesfővárosi Zenekar, hogy Kodály mely darabjai hangzottak el az 1918-as szerzői estjén, vagy hogy mit játszott Bartók Béla és Pásztory Ditta az 1940. október 8-ai búcsúkoncertjén. Bár Bartók nem zárta ki egy későbbi hazatérés lehetőségét, azt tudta, hogy a koncert után négy nappal maga mögött hagyja a fasizálódó Európát. „Ez az utazás voltaképp ugrás a bizonytalanságba a biztos elviselhetetlenből" - fogalmazott egy levelében. Szomorú szívvel, de eltökélten távozott tehát - talán ennek is köszönhető, hogy utolsó budapesti koncertjén olyan műsort játszott feleségével, mely - a Bach-mű lassú tételét leszámítva - nem adott teret a gyászos hangvételnek. Bartók Bach A-dúr zongoraversenyét, néhány Mikrokozmosz-tételt és a VI. kötet Hat tánc bolgár ritmusban című sorozatát játszotta, felesége Mozart F-dúr koncertjét (K.459) szólaltatta meg, együtt pedig Mozart Esz-dúr kétzongorás versenyművét adták elő. A derűs program ellenére a koncertről írt beszámolók szerint megindító hangulat ésfájdalmas ünnepélyesség jellemezte az estet.

A zeneakadémiai sorozat részét képező, a Bartók házaspár búcsúkoncertjének emléket állító hangversenyen Várjon Dénes és Simon Izabella, valamint a Concerto Budapest és Keller András működött közre. Tökéletes összhang és kiegyensúlyozottság jellemezte a produkciót, melyben az eredeti műsor egy ésszerűnek tűnő sorrendbeli módosítással csendült fel: a Mikrokozmosz-darabok helyett - az estet megkoronázva - a két zongorás Mozart-kompozíció zárta a koncertet. A zongorista házaspár tagjai - amellett, hogy kiváló muzsikusok - derűt és nyugalmat sugárzó személyiségek. Játékuk sok rokon vonást mutat, az első két versenyműben azonban a két művész zongorázási stílusa közti különbségek is nyilvánvalóvá váltak. Elsőként Bach A-dúr zongoraversenyét hallhattuk Várjon Dénes magával ragadó előadásában. Zongorahangját egyszerre jellemezte a kontrolláltság és a szabadságra való törekvés, a letisztult egyszerűség és a részletekbe menő kidolgozottság. Interpretációjában a gyors tételek határozottsága, lendülete, valamint erőteljes, magvas, de sosem tolakodó basszusai, a Larghetto színgazdagsága és átszellemült nyugalma fogott meg a leginkább. A zenekar remek partnernek bizonyult, Keller András és együttese a szólistával teljes egységet alkotva, annak játékára érzékenyen reagálva vett részt a produkcióban.

Mozart ritkán játszott F-dúr zongoraver­senye Simon Izabella tolmácsolásában szólalt meg. Simon játéka kifinomult és nőies, érzelemgazdag, de nem érzelgős. Emlékezetes maradt a szélső tételek egyszerű, játékos és mesterien alakítható főtémáinak karakteres megformálása és a zenekarral való folyamatos és intenzív kapcsolat, mely a beszédszerűen hajlékony és megkapóan bájos lassú tételben teljes szimbiózissá fokozódott. A nyitó Allegro elején a szólistával folytatott dialógusban időnként le-lemaradó fúvósoktól eltekintve a zenekar ismét elismerésre méltó teljesítményt nyújtott. A szünet után elhangzó Mikrokozmosz-válogatás némi hiányérzetet keltett a hallgatóban: legszívesebben még egy csokorra valót meghallgattunk volna a sorozatból Várjon értő és ihletett előadásában. A hangverseny utolsó számaként felcsendülő két zongorás Mozart-koncert valóságos ünneppé varázsolta az estet. Várjonék a szólóban megmutatkozó egyéni hangjukat nem feladva, mégis a legteljesebb össz­hangot alkotva zongoráztak, a Keller András vezette Concerto Budapest pedig méltó módon vett részt a bensőséges atmoszférát teremtő, különösen harmonikus együttmuzsikálásban. Február 4. - Zeneakadémia. Rendezte: Zeneakadémia Koncertközpont }