Steven Isserlis

Miért csapott Beethoven
a lecsóba?

Fordította: Nemes Krisztián

Rózsavölgyi és Társa, 2014

145 oldal, 1990 Ft

„Ha szeretnéd, hogy a tanítványaid örökre megjegyezzenek valamit, mondd azt, hogy ami most következik, azt nem kell tudni." Bárki, aki tanított valaha, alátámaszthatja e tétel igazságát. Mintha az „aperitif" (vagyis a figyelemfelkeltésnek szánt „sztori"), amellyel csupán az elme étvágyát kívántuk meghozni, vonzóbbnak bizonyulna magánál a „főételnél" - így fordulhat elő, hogy míg az énekből érettségiző diák csak hebeg-habog Mozart zenéjéről, ékes körmondatokban tudja ecsetelni a 18. század higiénés viszonyait a tetűgyilkos hajtűktől kezdve az utcákon patakzó szennyvízen át a parfümhasználat nagyon is életszagú okaiig (kölcsönzött példa, de valós).

Steven Isserlis Miért csapott Beethoven a lecsóba? című könyve valóságos tárháza az efféle „aperitifeknek", holott célcsoportjának tagjai még nem is fogyaszthatnak alkoholt: a Rózsavölgyi Kiadónál 2014-ben megjelent mű ugyanis gyerekeknek szól, akiknél a szerző szerint „nincs jobb dolog a világon".

A könyv írója világhírű csellóművész, aki nemcsak szenvedélyt ízléssel ötvöző, makulátlan játékáról ismert, hanem kiváló humoráról és zene-misszionáriusi hajlamairól is. Utóbbi vonásait ismeretterjesztő előadásai, könyvei és cikkei egyaránt tanúsítják (nem is szólva azokról a fejtörőkről, amelyek honlapjának Quiz menüpontja alatt érhetők el). A kötet szempontjából azonban még az említett tulajdonságoknál is lényegesebb Isserlis leküzdhetetlen vonzalma az érdekes karakterek iránt: így lehetséges, hogy bár Stravinsky életművének csak egy kisebb szeletét szereti („Hú, de mérges lenne most Stravinsky, ha ezt olvasná!"), jelen könyvében mégis helyet biztosított a komponistának, mivel magát a figurát ellenállhatatlannak találja.

Ahogy Bachot, Mozartot, Beethovent, Schu­­mannt és Brahmsot is (igaz, nekik már a zenéjükért is fenntartás nélkül rajong) - Stravinskyval együtt ők hatan számítanak az olvasó rokonszenvére ebben a karcsú kötetben. Isserlis tehát nem a zenei Ablak-Zsiráfot kívánta életre hívni művével; mint a könyv alcíme is utal rá (Történetek híres zeneszerzőkről), egy vállaltan szubjektív best of-válogatást ad ifjú olvasói kezébe. „Talán ismered azt az érzést, amikor van két barátod, akik még soha nem találkoztak, de biztos vagy benne, hogy jól kijönnének egymással, és minden vágyad, hogy végre összeismerkedjenek - hogy aztán reményeid szerint első látásra megkedveljék egymást. Nos, ez volt az igazi oka annak, hogy megírtam ezt a könyvet" - olvashatjuk a bevezetőben. Ugyanitt rögtön körvonalazódik egyfajta demisztifikációs szándék is: „A zeneszerzők [...] pontokat és vonalakat írnak egy üres lapra, aztán már a zenészeken a sor, hogy [...] megszólaltassák, amit a papíron látnak. Mindez igencsak rejtélyesen hangzik. Vagy mégsem? Végül is ezek a szavak, amiket épp most olvasol, szintén csak pontokból és vonalakból állnak; ismered a jelentésüket, így amikor rájuk nézel, és elolvasod őket, értelmes hangsor lesz belőlük". E „varázstalanítás" a szöveg egészét áthatja: a szerző megértően, de kendőzetlenül beszél hősei viselt dolgairól. („Most veszem csak észre, hogy ebben a könyvben az összes komponista az alkohol, adohány és a kávé rabja volt - nem csoda, hogy már egyikőjük sincs az élők sorában!")

Azon túl, hogy a Nemes Krisztián remek fordításában olvasható szöveget vicces illusztrációk sora élénkíti, a kötet léptéke és felépítése is kifejezetten korosztályra szabott. A rövid fejezetek első szakasza azaktuális szerző személyiségére fókuszál, a második az életműbe ad minimális bekukkantást (és tanácsokkal lát el arra vonatkozólag, mely darabokkal kezdjük az œuvre megismerését), az életút főbb állomásain végiglépdelő harmadik szakasz pedig néhány konkrét adattal (és persze újabb „kis színesekkel") egészíti ki a korábbiakat. Isserlis még a számozott bekezdésekre tagolódó életrajzban is csak homeopátiás dózisban adagolja az évszámokat, neveket; olyan alapvető fogalmak használatától pedig, mint például a barokk, a bécsi klasszika stb., szinte teljesen megkíméli közönségét. (Ezzel a szemlélettel vitatkoznék - úgy vélem, az alaposan megrostált lexikális tudás nem agyonnyomja, hanem éppen hogy orientálja a fiatal olvasót [is]; s ezt akkor is tartom, ha a példaként említett fogalmak a hardcore szakirodalomban iscsak mind több és több lábjegyzet hadrendbe állításával definiálhatók megközelítő pontossággal.)

A szerző javára írandó ugyanakkor, hogy a történetek mozaikdarabkáiból tarka és magával ragadó képet rak össze. Az életrajzi sztorik özönében a kronológia, illetve „vezérmotívumok" segítségével vág rendet: a komponisták portréjának megrajzolásakor mindig kiemel egy jellemző vonást, amelyre aztán vissza-visszautal (Bachnál például a családcentrikusság, Beethovennél a rapszodikusság, Stravinskynál azanyagiasság a Leitmotiv). Szintén rokonszenves, hogy a komponisták utóéletéből is felvillant egyet s mást: hosszú bekezdéseket szentel például Stravinsky famulusának és prófétájának, Robert Craftnak, ésnem feledkezik meg Mozart nővéréről és özvegyéről sem: „Különös belegondolni, hogy ez a két idős néni, akik sosem kedvelték egymást igazán, ugyanabban az álmos kisvárosban [Salzburgban] tengette utolsó napjait, tele emlékekkel egy régóta halott zseniről, akit annyira szerettek egykor - persze mindketten a maguk módján."

Ugyancsak fejezeteken átívelő vonás a zoológiai hasonlatok - a kívánatosnál talán sűrűbb - alkalmazása. Mozart például a zene világában való könnyed mozgását tekintve „gepárdhoz vagy jaguárhoz hasonlított", aki „vadmacskaként csapott le minden új darabra", továbbá „fényes szeme egy hörcsögre emlékeztetett, úgy imádott játszani, mint egy kiscica, és úgy vágyott a szeretetre, mint egy kölyökkutya" -„tényleg olyan volt, mint egy kis állatka". A rágcsálók Brahmsnál is felbukkannak, akinek „szakálla annyira bozontos, hogy akár egy egész hör­csög­család elrejtőzhetne benne, és senki sem venné észre őket(kivéve persze Brahmsot és a hörcsögöket)", életrajzát azonban - Brahms tüskés természetére utalgatva - a sünök uralják. A tojásfejű botsáskaként aposztrofált Stravinsky pedig már „nem csak úgy nézett ki, mint egy rovar, de sok szempontból úgy is viselkedett. Mint egy szorgos és rendszerető rovar. (Szóval nem is botsáska volt, hanem hangya?)"

Isserlis mindent bevet tehát, hogy a Művé­szet Szent Templomából a Facebookon bejelölhető barátok körébe importálja a hat komponistát. Teszi mindezt szórakoztatóan, érzékenyen és elbűvölő lelkesedéssel. Mégsem lehet megkerülni a kérdést, amely két sztori között mindegyre felmerül az emberben: közelebb visz-e ez a rengeteg bohókás vagy szomorú történet magához a zenéhez? Ahhoz azenéhez, melyet Isserlis olyan mérhetetlenül imád, hogy szinte a szava is elakad, ha konkrét művekről kell szólnia? Miközben ugyanis a szerző a klasszikus művek hedonista fogyasztójává szeretné tenni olvasóját, könyve leggyengébb (és legkurtább) szakaszai éppen azok, amelyekben az egyes komponisták zenéjéről beszél. Alig kapunk többet néhány szuperlatívuszokban szökdécselő közhelynél: „Bach zenéje egész egyszerűen zseniális volt, és most is az! Minden egyes hangjegy, amit valaha papírra vetett, maga a tökély! Kevesen írtak nála szomorúbb, vidámabb, szebb és izgalmasabb zenéket...". „Mozart minden egyes papírra vetett hangjegye szép volt, mi több, gyönyörűen is szólt (...); minden egyes frázis, minden egyes motívum éppen olyan, amilyennek lennie kell". Ugyancsak nehéz mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, mint hogy Beethoven 5. szimfóniájának nyitótétele „minden bizonnyal a sorsot ábrázolja", vagy hogy „[Brahms Klarinétötösét] hallgatva szinte látom, amint a pislákoló tűz körül vénséges vén cigányok mesélik kalandos és bús történeteiket."

(Isserlis persze itt ugyanazzal a kihívással küzd, mint minden lelkiismeretes zenei szakember, aki „civileknek" próbál beszélni a zenéről. Hiszen a jól bejáratott szakszókincs híján nem kevés kreativitást igényel érthetőbbé és ezáltal élvezhetőbbé tenni mindazt, amit szakmai körökben el lehet intézni holmi szubdominánsban induló reprízek emlegetésével. A közhelyes lelkendezés viszont éppen hogy nem csökkenti, hanem növeli a távolságot a laikus közönség és a mű között, lévén azokat a pontokat is misztikus homályban tartja, amelyeket a józan értelmezés fénye még bőven elérhetne - ha már a legbelső réteg úgyis mindig elérhetetlen s így megfogalmazhatatlan marad.)

Apróbb módszertani fenntartásaim ellenére mégis biztos vagyok benne, hogy néhány év múlva a gyerekeim kezébe fogom adni Isserlis könyvét (amely addig talán megér egy új kiadást, s így lesz alkalom kigyomlálni a benne maradt tördelési hibákat). Először is azért, mert ebben a témában a Zeneműkiadónál 1985-ben megjelent Rajzos zenetörténet című tüneményes képregényen kívül jelenleg ez az egyetlen magyarul olvasható munka, amelyről valóban el tudom képzelni, hogy a gyerekek szívből élveznék. Másrészt azért, mert segít majd differenciáltabban gondolkodniuk „költészet és valóság" viszonyáról. Harmadrészt pedig azért, mert még ha nyilvánvaló is, hogy például Beethoven bilihasználati szokásainak ismerete semmivel sem visz közelebb a Missa Solemnis megemésztéséhez, ahhoz talán hozzájárulhat, hogy egy deviáns magatartásformákhoz vonzódó kamaszt odapenderítsen a YouTube keresőmezője elé - vagy szerencsésebb esetben egy olyanfajta „magyarázós" ifjúsági koncertre, amilyeneket maga aszerző is szokott vezetni.

Isserlis könyve teljesíti küldetését: beülteti a bogarat (sőt: tojásfejű botsáskát) az olvasó fülébe. Ha a bogár nyomán néhány fülbe zene is kerül, már közelebb is araszoltunk az író által bájos naivitással megelőlegzett „a világ legzeneibb országa" címhez. Még ha csak egy hörcsöglépésnyivel is. }

Steven Isserlis - Satoshi Aoyagi felvétele