ITZHAK PERLMAN

THE COMPLETE

WARNER RECORDING

WARNER 2015

Itzhak Perlman 70. születésnapja alkalmából a Warner Classics a kiadó érdekeltségébe tartozó Perlman-hangfelvételek összkiadásával tisztelgett a művész előtt. A teljes gyűjtemény tartalmazza az EMI, Erato és Teldec lemezcégek számára készített lemezek hanganyagát, továbbá egy könyvet, egy három CD-s válogatást „The Perlman Sound" címmel, valamint egy a lemezgyűjtők számára publikált 33-as fordulatszámú lemezt. Az 1972 és 2002 között kiadott hangfelvételek rendkívül széles műfaji és tevékenységi spektrumot ölelnek fel. Hallhatjuk Perlmant szólistaként, kamarazenészként, karmesterként, sőt narrátorként és énekesként is, a barokk versenyművektől és szólószonátáktól kezdődően egészen a jazzig és a klezmerig. Szinte könnyebb felsorolni, hogy mit nem vett lemezre: Schubert kamarazenéje, Bartók és Prokofjev hegedű-zongora-szonátái, Ysaÿe szólószonátái és a vonósnégyes-irodalom a legfeltűnőbb hiányok. Magyar repertoárját Bartók Szólószonátája és hegedűduói, valamint GoldmarkHegedűversenye képezik, de megemlíthető még egy Kálmán Imre-duett hegedű-ének-változata, valamint a nagykanizsai születésű Sigmund Romberg egy amerikai operettjének (The Student Prince) részlete is. Partnerei között számtalan világsztárt találunk, elég csak Plácido Domingót, Pinchas Zukermant, Vladimir Ashkenazyt, Daniel Barenboimot, André Prevint, Ormándy Jenőt vagy Zubin Mehtát említeni.

Itzhak Perlman - Reg Wilson felvétele

Perlman minden stílusban otthonosan mozog, legyen szó klasszikus vagy populáris zenéről, felkérésre írott kortárs hegedűversenyről, vagy jazz-sztenderdről. Előadói stílusa nem minden esetben felel meg a mai elvárásoknak - a barokk művek, vagy a Mozart-dirigálás esetében inkább romantikus felfogása tehető szóvá -, de előadásának meggyőző ereje vitathatatlan. S nemcsak a nagy romantikus repertoárt veszi komolyan, hanem a virtuóz előadási darabokat is, sőt, előadásmódja egészen új fénybe helyezi Oskar Rieding, Friedrich Seitz és mások „gyermek-hegedűversenyeit", amelyek - persze a zenekari kíséretnek isköszönhetően - érett, érzelemgazdag művekké válnak az 54 éves „tanuló" virtuóz hegedűjátékának köszönhetően.

Edward Rothstein egy 1982-es New York-i koncert után „demokratikus virtuóz"-ként jellemezte Itzhak Perlmant, mondván, ő nem a 19. századi értelemben vett virtuóz, interpretációja nem „kinyilatkoztatás"-jellegű, virtuozitása nem öncélú. Egy „embert" jelenít meg, „egy közülünk", aki éppen a színpadon van és hegedül, s hegedülésével örömöt szerez másoknak. Valóban, Perlman nem tetszeleg a „sztár" szerepében, sőt inkább nyit a közönség felé. Youtube-csatornát tart fenn, Twitter- és Facebook-profilján számos, nem a zenéléshez kötődő élményét is megosztja rajongóival. Hírt ad például egy szusi-étteremben elfogyasztott finomságokról, rejtvényként feladja rajongóinak a kérdést, hogy vajon milyen dallamot játszik éppen a konyhai mixerével, jelzi a Star Wars iránti érdeklődését, s nemcsak Steven Spielberggel közös szelfijét, de még a saját magáról készült vicces képeket is közzéteszi. Humorérzékéről számos felvétel tanúskodik, elég csak Christopher Nupen filmjében a Pisztrángötös előadása előtti tréfáira gondolnunk. Gyermekkori bénulásának következményeit a mai napig hordozza, de az, hogy ezzel együtt is vállalja a koncertpódium nyilvánosságát - valamint a fogyatékkal élőkért végzett sok más munkája - szintén emberi mivoltát hangsúlyozza.

Régi hagyományba illeszkedik az a hanglemez, melyen a hegedű énekhang mellé társul. Már Enrico Caruso is készített közös felvételt Misha Elmannal, John McCormack és Geraldine Farrar hegedűs partnere Fritz Kreisler volt, később Jasha Heifetz Bing Crosbyval lépett fel együtt, míg az 1990-ben készült felvételeken Perlman partnere Plácido Domingo volt. Érezhető, hogy mindketten élvezik nemcsak azegyüttzenélést, de a különleges szituációt is, azt, hogy akár olyan területekre is tévedhetnek, amelyek nem feltétlenül a sajátjaik - például Domingo számára a Hoffmann meséi Barcarolája, melyet az operában nők adnak elő. (Ugyanakkor az eredetileg is tenorra írott, mégis túlnyomórészt szopránoktól hallható Rahmanyinov-dalt - Nye poj, kraszavitsza, pri mnye - végre olyan tenorénekestől halljuk, aki minden különösebb nehézség nélkül el is tudja énekelni.)

Perlmantól ugyanakkor nem teljesen idegen az opera világa. Sarasate Carmen-fantáziájának felvételén az egészen elképesztő virtuozitás mellett feltűnik, hogy nemcsak a darabot játszotta számtalanszor, de azopera bevett előadói gesztusait is ismeri. S bármily hihetetlen, az egyik albumon még operaénekesként is szerepel Itzhak Perlman. Tíz évvel a Domingóval közös album elkészülte előtt, a Tosca 1980-as, James Levine által vezényelt felvételén Perlman énekelte a börtönőr basszus szerepét, s ekként társalgott a Cavaradossit éneklő Domingóval a harmadik felvonásban. Ki gondolná, hogy egy reprezentatív CD-összkiadásra éppen e kis szerep miatt kerül rá ez - a levéláriát is magában foglaló! - jelenet, és ki gondolná, hogy létezik olyan Tosca-felvétel, amelyet hallgatva nem a főszereplők énekhangjára, hanem abörtönőr teljesítményére vagyunk kíváncsiak...? Kár, hogy a CD műsorfüzetében mindössze másfél mondatot találunk erről a felvételről.

Különleges értéke a sorozatnak, hogy ahol csak lehetett, megőrizték az eredeti lemezborítók dizájnját. Ez nemcsak igényes megjelenést biztosít, de ezáltal a lemezborítók vizuális stílusának a huszadik század utolsó harmadában végbement változása, valamint a lemezkiadó propagandatevékenysége is nyomon követhető. Feltűnik például az első albumok egyszerű, rajzos, de erős üzenetet sugárzó, népszerűségre törekvő képvilága - az 1973-as Mendelssohn-Bruch-album borítója mintha két popzenészt mutatna Perlman és André Previn személyében. A művész arcának ismertségét nyugtázza, hogy 1975-től kezdődően már egyre több borítón az albumokon szereplő művek határozzák meg az imázst. A Saint-Saëns, Chausson és Ravel műveit tartalmazó lemez borítója az art nouveau-t idézi, Joplin ragtime-jainak feldolgozásához pedig a zeneszerző arcképe párosul. Az idő elteltével pedig az immár világsztár Perlman arca kerül a lemezborítók középpontjába, ezzel jelezve a fordulatot, hogy ekkor már a művésszel reklámozzák a lemezt.

A régi borítókba csomagolt hangfelvételek azonban új fényben csillognak, hiszen a „régi", analóg technikával készült felvételek az új lehetőségek kihasználásával újra lettek digitalizálva, hogy a lehető legjobb hangminőséget kapjuk a sokat emlegetett „Perlman Sound"-ból. Mi is valójában ez az egyedi hangzás? Meg lehet valahogy fogni, hogy mit takar ez a kifejezés? A CD kísérőszövegét író Yehuda Shapiro szerint „csillogó, meleg és áradó" hang, amely, ahogy növekszik, egy óriási koncerttermet is be tud tölteni. Ehhez járul a lenyűgöző virtuozitás, és az a könnyedség, ami azt sugallja, hogy mindez nemcsak hogy magától értődő, de még csak nem is nehéz.

A felvételeket hallgatva persze számos különböző hangszínt hallunk, a fenti összefoglalás különböző vetületeit. A H-dúr Brahms-trió első tételében gyakran hallható rendkívül dús g-húros hangzás lenne aPerlman Sound? Vagy a Joplin-ragtime-okban tetten érhető könnyed csillogás és rugalmas ritmusérzék? Vagy csak egyszerűen az a „tökéletes" hegedűhang, amely még a Brahms-Hegedűverseny zenekarán isátjön? Utóbbiban persze a hangmérnök keze is benne van. S itt valóban el kell gondolkodnunk azon, hogy vajon mennyi szerepe van a „Perlman Sound" kialakításában magának a hegedűművésznek, s mennyi a hangfelvételt készítő szakembereknek, s akkor még nem is beszéltünk magáról a hangszerről. Vitathatatlan, hogy egy hozzáértő hangmérnök megfelelő eszközökkel bármilyen hangzást elő tud varázsolni, márpedig Itzhak Perlmannak a legmodernebb hangfelvételi berendezések és a legjobb hangmérnökök álltak a rendelkezésére. Így hiába keresik sokan a módját annak, hogy valahogy lemásolják a „Perlman Sound"-ot, azt a „tökéletes" hegedűhangzást, amit Perlman hangfelvételein hallhatunk. Elég csak meghallgatnunk Bach szólóhegedűre írott műveinek felvételét, s az azon hallható dús visszhangot, amely csodásan kiemeli a hegedűhangot, ugyanakkor reprodukálhatatlan a négy fal között.

Mindez persze egyáltalán nem kell hogy befolyásolja a művész felvételei iránti érzéseinket, hiszen a hangfelvétel az 1970-es évek óta egyértelműen az előadóművész és a hangmérnök közös produktuma. Maga Perlman így nyilatkozott lemezeiről: „Számomra egy hangfelvétel olyan, mintha a gyermekem lenne, s az ember az összes gyermekét szereti. [...] Ahányszor csak kiadtam egy lemezt, azért hagytam jóvá, mert azt gondoltam róla, hogy engem reprezentál. S most is úgy vélem, az összes felvételem híven mutatja, ahogy akkor hegedültem, amikor a felvétel készült."

Miként mások interpretációját, úgy Itzhak Perlman hangfelvételeit sem szabad utánozni. Nem érdemes keresni az ugyanúgy szárnyaló és zengő hegedűhangot. Ezeket a lemezeket inkább hallgatni kell, s élvezni a belőlük áradó zeneiséget. }