„A cimbalom: az minden." Ez volt tulajdonképpen Kurtág György végszava a „mustMeet Composers" sorozat cimbalomról szóló zenés beszélgetése során a Budapest Music Centerben. A kérdés, melyre ezaz első olvasatra kissé túlzónak tűnő válasz érkezett, arra vonatkozott, hogy egy mai zeneszerző vajon miféle hangszernek tekinti a cimbalmot. Az est házigazdája, a maga szokásos módján sugárzó Fazekas Gergely egész pontosan arról érdeklődött, hogy ütőhangszernek érzik-e az instrumentumot, s érdekes, hogy a két prominens zeneszerző-vendég, Kurtág mellett Eötvös Péter is kissé meghökkent amegfogalmazás hallatán. Pedig nem tévedés: a különféle hangszerosztályozások szerint a cimbalom a megszólaltatás módját tekintve ütőhangszer, s azon belül - akusztikai természete alapján - húros ütőhangszer. Hogy ez a kategória mégis kissé elrettentette az alkotókat, az persze nem véletlen, sőt nagyon is világosan következik mindabból, ami korábban elhangzott. Az est talán legnagyobb tanulsága ugyanis az volt, hogy ennek a sokak számára még mindig elsősorban az éttermi cigányzenekarok ízlés- vagy inkább - Colin Mason után szabadon - ízléstelenség-világához köthető hangszernek mennyiféle arca, vagyis inkább: hangja van. S hogy ezek közül az arcok és hangok közül talán a legkevésbé ismert, a gyöngéd szépség-dallamosság milyen elbűvölő lehet a zeneszerző számára, aki fáradhatatlanul kutat újabb, különlegesebb, kifejezőbb hangzások után. Nem véletlen, hogy angolul dulcimernek is hívják a cimbalmot, ami a dulce és melos szavak összetételéből származik („édes dallam") - emlékeztette ajelenlévőket Fazekas Gergely.

A zenetörténész-műsorvezető azzal indította a beszélgetést, hogy röviden áttekintette a hangszer régre visszanyúló történetét, egyebek közt azt is kiemelve, hogy már Sebastian Virdung 1511-es, Musica Getuscht című teoretikus munkájában is szerepel leírása. A történet legizgalmasabb fejezete persze a 19. századra esik: 1874-ben mutatta ugyanis be Schunda Vencel József, a cseh származású hangszergyáros hamarosan világsikerré lett fejlesztését, a pedálos cimbalmot. Schunda, aki jó három évtizeddel később, 1907-ben már a tízezredik példány eladása alkalmából publikálhatott kötetet a „czimbalom" történetéről, példátlan karriert biztosított a hangszernek, amely munkája nyomán akár koncertelőadásra is alkalmassá vált.

Emellett létezett persze egyszerűbb, népi változata is, de olykor faluhelyen is használták a pedálos cimbalmot. Hogy miféle hangzás jöhetett így létre, azt a beszélgetés előadóművész résztvevői, a népzenészBalogh Kálmán és partnere, Lukács Miklós szemléltették egy székelyföldi magyar forduló és egy cigány csárdás már-már illetlenül temperamentumos, s amellett meglepően áttetszőnek tűnő előadásával. Balogh tartalmas összefoglalásában hallhattunk még a prím- és akkordikus cimbalmozás különbségeiről, a városias játékmód jellemzőiről, valamint arról is, hogy a táncház-mozgalom egyre növekvő népszerűségével összefüggésben újabban a nagy pedálos hangszer kicsinyítésére, mintegy a korábbival ellentétes irányú fejlesztésre is sor került.

A cimbalom „kortárs történeteit" - amit a beszélgetés címe ígért - egy fiatal zeneszerző műve vezette fel: Tornyai Péter Vonalak trapézban című kompozíciója, mely a jelenlévő harmadik kiváló előadóművész,Szalai András számára készült. Ennél jobban ideillő művet aligha választhatott volna a műsor összeállítója (aki valószínűleg maga Eötvös Péter volt, tekintve hogy a sorozatot az ő alapítványa jegyzi). Tornyai darabját ugyanis közvetlenül az est sztárja, a cimbalom inspirálta: nevezetesen annak formája, húrozása, húrjainak elrendezése. Márpedig, mint ahogy azt már Rácz Aladár is megmondta, az „édes dallam" instrumentuma igazából az ördög hangszere, ahol egymáshoz fizikailag közel eső húrok nagy hangköztávolságot jelentenek, máskor pedig a szomszédos hangokért messze kell nyúlnia a játékosnak. Tornyai ebből a sajátosságból indult ki, amikor egyenletes, egyvonalú kézmozgásokat alkalmazva melodikus anyagot hozott létre. A rokonszenvesen introvertált darab meglepően tágas és különleges hangzásokat kínált: ha hallás után kell tippelni, némely pillanatban elektroakusztikus háttérre és valami titokzatos fúvóshangszerre gondoltam volna (ezúton kérek elnézést a cimbalom barátaitól, akik valószínűleg a fejüket fogják e megjegyzést olvasva).

Mindig megkapó tapasztalat egy kompozíciót a dedikáció címzettjének előadásában hallani - most is különös atmoszférát teremtett Szalai András produkciója, az élmény ráadásul szorosan kapcsolódott adiskurzushoz. A továbbiakban arról volt ugyanis szó, mi fogta meg a pályakezdő Kurtágot és Eötvöst a hangszerrel való első találkozásuk alkalmával. Márpedig a válasz mindkét esetben végső soron az volt - még ha most kissé egyszerűsítek is -, hogy maga a hangszeren játszó kitűnő előadó. Vagy inkább: az adott művész csakis rá jellemző, egyedi kapcsolata a hangszerrel. Hiszen a jelenlévő alkotók és előadók nem győzték hangsúlyozni, hogy a cimbalmon megvalósítható szép hang milyen fokozottan szubjektív eredménye az instrumentummal való munkának. Mindenkinél máshogy érhető el, de minden hangszeren különbözik még egy adott művésznél is, sőt maga a „szép" is gyökeresen különböző hangzásokat jelent. Kurtág esetében a sorsdöntő cimbalomélményt egy Rácz Aladárral való, futó találkozás jelentette, melyet azonban évekre eltemetett magában, hogy az 1960-as évek legelején, a „tájolás"-ra járó filharmonikus szólisták gyakori zongoraproblémájának megoldására hegedű-cimbalom-duókkal próbálkozzon. S bár számos későbbi Kurtág-műben előfordul cimbalom, saját bevallása szerint soha nem sikerült a hangszer lelkét úgy megtalálnia, mint ezekben a nagy sikert aratott korai darabokban. Márpedig ez - mesélte a kilencvenéves szerző - alighanem annak a csontig hatoló, „megbabonázó" első benyomásnak az eredménye volt, amelyet Szalai József (a beszélgetésen jelen lévő Szalai András édesapja) segítségével szerzett. Ő volt ugyanis az, aki bemutatta - bár „nem elég hosszan" - a cimbalomdarab írására készülő komponista számára az instrumentumot. Megszólalni mégsem ez a mű, hanem a duókkal egy időben elkezdett Szálkák egyike, a „Sirató" című 4. darab csendült fel, ismét csak Szalai András fegyelmezett tolmácsolásában.

Ha Kurtág első cimbalomdarabjait a vidéki filharmóniai koncertek sokféleképp interpretált intézményének köszönhettük, Eötvösét prosperáló mezőgazdaságunknak: ez ugyanis egy - piros! - traktort reklámozó filmhez készült 1963-ban. A szerzővel az agrármarketingben együttműködő Fábián Márta cimbalomművész és az ő finom, gyöngéd játékmódja elementáris erővel hatott Eötvösre. Nem kaptunk információt arra vonatkozóan, hogy a piros traktor kínai eladási statisztikái igazolták-e a szerző szuperlatívuszait, azt viszont megtudhattuk, hogy a későbbiekben is mindig ez a hang élt a fejében, amikor cimbalomra komponált. Ebből a jelenlévőknek a Da capo (2013/2014) című darab részlete adott ízelítőt, mely Lukács Miklós odaadó előadásában szólalt meg (ismét az áttetsző volt az első szó, amely eszembe jutott róla, csakúgy mint a népzenei kíséret esetében). A teljes mű kilenc Mozart-töredékre épül, melyekkel cadenzaszerű, Eötvös által komponált betétek dialogizálnak - ez utóbbit játssza acimbalom. A szerző azt emelte ki művével kapcsolatban, hogy az eredeti és az általa komponált zenei szakaszok a lehető legsimábban oldódnak egymásba - amit persze ezen előadás alkalmával nem volt módunk megfigyelni. Mégis lebilincselő volt a darab, s bár csupán részletet hallhattunk, furcsa módon nagyon is kompaktnak és önállónak tűnt.

Az említett három kiváló cimbalomművész mellett két virtuális vendége is volt az estnek. Egyikük Rácz Aladár, aki persze alapvető figurája a cimbalom históriájának, egy filmbejátszásnak köszönhetően jelent meg, s a maga utánozhatatlan beszédmódjával elmagyarázta - egyebek közt - az általa kifejlesztett cimbalomverő sajátosságait. Rajta kívül Vékony Ildikó művészetét is megidézték - ő egy csodálatos Bach-felvételével, illetve egyik hangszere révén szerepelt. Az olyan, emelkedettebb pillanatok mellé, mint amilyen a tragikusan elhunyt cimbalomművésznő csodálatos játékának felidézése volt, jó ízléssel társultak aszó szoros értelmében szórakoztató mozzanatok - mindenekelőtt Lukács Miklós indiai ihletésű Sunrise in Chennai című műve a szerző Baloghgal közös „Cimbalom Duo"-jának fergeteges előadásában elhangzott tolmácsolására gondolok, amelyet szemmel láthatólag Eötvösék is nagyon élveztek. A kicsit könnyed-kicsit komoly közönségtalálkozó-sorozat folytatódik - tehát aki kortárs zeneszerzőkkel akar találkozni, igyekezzék a BMC-be! Február 1., BMC Könyvtár. Rendező: Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány }