{ CSENGERY KRISTÓF

Erdélyi, Szabados, Pannon Filharmonikusok

A Müpa régóta zajló Szimfonikus Felfedezések sorozatának több célja van. Egyrészt a ciklus igyekszik felhívni a figyelmet a magyar vidéki városok fontos szimfonikus zenekaraira (bár budapesti együttesek is szerepelnek a sorozatban), másrészt ritkán hallható, valóban felfedezésre váró kompozíciók - olykor kortárs művek - is helyet kapnak a programon. Végül hasonlóképpen fontos célkitűzés a már ismert, sikeres, de még felfedezésre váró ifjú tehetségek - hangszeres szólisták, énekesek, karmesterek - bemutatása. E hármas funkciónak a sorozat decemberi hangversenye, a Pannon Filharmonikusok fellépése messzemenően megfelelt. Igaz, a koncert második részében egy semmiképp sem „felfedezésre váró" szimfonikus mű, Beethoven 9. szimfóniája (d-moll, op. 125 - 1824) szólalt meg (bár, tegyük hozzá, olyan olvasatban, amely bátran nevezhető felfedező jellegűnek), az első részben azonban egy igazi ritkaságra figyelhettünk fel: a Bruckner-kortárs Carl Reinecke (1824-1910) D-dúr fuvolaversenyére (op. 283 - 1908), s a művet a sorozatba tökéletesen illő státuszú fiatal művész, a pályakezdő, de máris nagy reményekre jogosító Szabados Éva tolmácsolta. Ráadásul a koncert karmestere is fiatal: a Pécsett élő, egyházzenészként is tevékenykedő Erdélyi Dániel 2013-ban szerezte meg diplomáját a Zeneakadémián.

Szabados Éva Münchenben él és tanul: a Zene- és Színházművészeti Egyetem növendéke. A Szimfonikus Felfedezések sorozatban való fellépésének előzménye, hogy 2013-ban, a Budapesten megrendezett nemzetközi fuvolaversenyen a legfiatalabb és legeredményesebb magyar versenyzőként elnyerte a Müpa különdíját, s így lehetőséget kapott egy szimfonikus zenekarral való közös fellépésre. Ez tette lehetővé, hogy a Pannon Filharmonikusok koncertjének szólistája legyen. Reinecke fuvolaversenye, bár már a 20. század hajnalán keletkezett, semmit sem mutat az ebben az időszakban született kompozíciókra sokszor jellemző posztromantikus túltelítettségből. Harmóniái nem wagnerien súlyosak és fülledtek, ellenkezőleg, a kompozíciót derűs karakterek, világos színek jellemzik, az uralkodó hangvétel a szelíd líráé és a könnyedségé. A fuvola többnyire lágyan énekel, a darab egésze eufóniát és eufóriát áraszt: valami különös, földön túli derű átszellemült hangulatát. Szabados Éva remek fuvolás. Hangszerét biztosan uralja, hangja minden regiszterben kiegyenlítetten és salaktalanul szól, intonációja tiszta, technikája fölényes. Előadásmódjával remekül kiaknázta a fuvolaverseny lehetőségeit: lágy, olvadékony legatókat hallottunk tőle, szélesen éneklő dallamokat formált, karcsú hangja pedig kristályosan csengett és fényt árasztott, főként a legfelső regiszterben. A fináléban arra is alkalmat talált, hogy rátermettségét fürgén iramló futamokban csillogtassa meg.

 Szabados Éva/ Jürgen Schneider felvétele

 Erdélyi Dániel már a Reinecke­-­fuvola­versenyben is pontosan és megbízhatóan kísért, a második részben pedig keze alatt Beethoven 9. szimfóniája igen határozott koncepció nyomán körvonalazódott. Sokan úgy érzik, a zenében a romantika ezzel a művel kezdődik (bár a stílust valójában már az 5. szimfónia megjósolja 1808-ban). Azzal, hogy Beethoven a finálé elején drámaian visszaidézi az előző tételek témáit, s ugyanebben a tételben kórust és négy szólistát alkalmaz, költői szöveget zenésítve meg, szétfeszíti a forma és a műfaj kereteit, egészen Mahlerig mutatva előre. Erre - és a műben tagadhatatlanul jelenlévő indulatra és pátoszra - alapozva sokan jogosnak érzik a mű romantizáló olvasatát, hatalmas hangsúlyokkal, grandiózus hangzásarányokkal, óriási fokozásokkal. Erdélyi Dániel ezzel szemben egy következetesen klasszikus Beethoven-Kilencediket vizionált, világos arányokkal, fegyelemmel, mértéktartással. Ez kétségkívül lemondás volt némely hatáslehetőségekről, de a koncepció következetes alkalmazása révén a Pannon Filharmonikusoknak csiszolt, pontos, lelkiismeretesen részletezett elő­adást sikerült megvalósítaniuk. Így persze a finálé nem jutott el a mámornak ama paroxizmusáig, amelyért e műben oly sokan rajonganak, de itt és most más volt a nyereség: az áttekinthető struktúra, a tartás. A szólókat Anamarija Knego, Ivana Srbljan, Marko Fortunato és Palerdi András kulturáltan énekelte, aNemzeti Énekkart karigazgatója, Antal Mátyás a tőle mindig tapasztalt igényességgel készítette fel. December 13. - Müpa. Rendező: Müpa }

Klukon, Ránki

Ha az ember olyan zeneművet hall négykezes vagy kétzongorás letétben, amelyet zenekari vagy oratorikus megfogalmazásban is ismer, és történetesen a nagyobb apparátusú mű az eredeti vagy azelterjedtebb, akkor - még ha a szerzőtől származik is a zongoraverzió - könnyen támadhat lefokozó „átiratérzete". Mert a zenehallgatást számtalan tényező befolyásolja: a művekkel kapcsolatos összes korábbi élmény, és persze a lexikális tudás, a birtokunkban lévő információk. Pár hónapja Katia és Marielle Labèque eljátszotta a Zeneakadémián a Tavaszi áldozat szerzői kétzongorás változatát. Afölényesen perfekt és lehengerlően szuggesztív tolmácsolást hallgatva folyton emlékezetembe tolakodott a szimfonikus Sacre; minduntalan arra kellett gondolnom, az adott részletet a zenekarban milyen hangszer vagy hangszercsoport játssza, és ahhoz képest a zene hogyan hangzik két zongorán. Mindez valószínűleg nem csak „az én készülékem" akkori állapotáról tudósít, hanem elárul valamit az éppen hallott átirat jellegéről és arról az átírói magatartásról is, amely (a sokféle lehetséges közül) az adott esetben érvényesült, nevezetesen azt, hogy Stravinsky alighanem valóban csupán zongoraváltozatotóhajtott létrehozni, és nem a teljes mű gyökeres újragondolásának szándéka vezérelte.

Hogyan kerül ez az eszmefuttatás egy olyan kritika élére, amely Klukon Edit és Ránki Dezső - Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós emlékének ajánlott - kétzongorás és négykezes estjéről szól? Úgy, hogy ahangverseny műsoridejének legnagyobb részét kitöltő két Liszt-kompozíció, a Dante-szimfónia (S. 109 - 1855/56) kétzongorás és a Via crucis (S. 53 - 1879) négykezes szerzői alakja olyan előadásban szólalt meg, amely azt sugallta: ezek nem „változatok", a szerző mindkét esetben radikálisan újragondolta a művek zenei anyagát, és a zongorás műalakokkal önmagukért helytálló, saját jogon létező önálló műveket hozott létre. Magyarán: a hallgató érzése ezen a koncerten az volt, a Dante-szimfónia két zongorán nem a szopránszólós-gyermek­karos-zenekaros korábbi szimfónia egy „változata", hanem egy másik darab - és a Via crucis négy kézen nem a szólistákra-kórusra-orgonára komponált passió aszketikus zongoraverziója, hanem új mű.

Ezt részben azért is érezhette a hallgató, mert Liszt az volt, aki: nemcsak a 19. század egyik meghatározó modern (sokszor még ma is annak ható) zeneszerzője, hanem minden idők egyik legnagyobb zongoraművésze is, aki valószínűleg képtelen volt másképp írni zongorára, csak a lehető legszuverénebben zongoraszerű és a hangszer tulajdonságait, hajlamait, igényeit, lehetőségeit legmesszebbmenőkig figyelembe vevő módon. Vagyis ő „átírni" sem tudott zongorára a szó köznapi értelmében, mert amikor „átírt", az mindig újragondolást, újraszülést jelentett. (Ezt Beethoven-szimfóniaátdolgozásai ismesszemenően mutatják.) De ez csak a hallgatói érzés magyarázatának egyik fele. A másik fél Klukon Edit és Ránki Dezső játékában keresendő. Két rendkívüli tökéletességű, szokatlanul nagy intenzitású ésbámulatosan koncentrált előadást hallottunk, hatalmas drámai erővel a Dante-szimfóniában és a szikár-elvont-modern meditáció megdöbbentő mélységeivel a Keresztútban. Vagyis Klukon és Ránki kongeniális (és a két művész részéről teljesen azonos színvonalú teljesítményt felmutató) előadásai mindent felszínre hoztak és mozgósítottak a két műben, ami e „származtatott" műalakokat önállóvá és teljes értékűvé: saját jogon értelmezhető új minőséggé avatja.

A két muzsikus zenélése a tökéletes együttlélegzés módján reflektált egymásra. Teljes összhang jellemezte játékukat, melynek legfontosabb jellemzőiként az atmoszférateremtő erővé átalakuló pontosságot ésa szuggesztivitássá átalakuló (tehát nem önmagáért való, hanem érzelmeket és indulatokat hordozó) virtuozitást említhetjük, valamint azt a fajta végletekig letisztult hangzásigényt, amely szinte kényszeríti ahallgatót a zene spirituális értelmezésére. Ahogy Ránki Fülöp októberi Liszt-koncertjén, most is azt éreztem: tulajdonképpen nem zenélés az, amit hallok, hanem szertartás, emberi vallomástétel, a lélek felemelkedése a teljes oda­adás magasába, átlényegülés. Ugyanezzel a sallangtalan tisztasággal játszotta a két művész a koncert bevezetőjeként megszólalt rövid Dukay-hangkölteményt is (Oroszlános kút anövekvő Holdnál), amely értelemszerűen ezen a szálon: a spirituális magatartásformán keresztül kapcsolódott a Liszt-kompozíciókhoz. Január 10. - Vigadó. Rendező: Magyar Művészeti Akadémia}

{ RÁKAI ZSUZSANNA

Norvég Barokk Zenekar, Vashegyi

Valószínűleg nincs olyan szakasza az évnek, amelyben ellenállhatatlanabb erővel mutatkozna meg az idő ismétlődésekben, ritmikus visszatérésekben rejlő mágiája, mint az advent heteiben. És az is bízvást feltehető, hogy nem létezik a transzcendenst az immanens világgal újra és újra egységbe forrasztó csoda megjelenítésére alkalmasabb műalkotás, mint Bach Karácsonyi oratóriuma (BWV 248). Ez akompozíció ugyanis, amely először 1734 karácsonyán hangzott el Lipcsében, éppen olyan zárkózott, ami az anyagi és szellemi princípium feloldhatatlan dichotómiájának lényegi egységét hirdető, titokzatos jelentés megidézést illeti, mint amilyen dicsőségesen sugárzó zenei eszközökkel ünnepli ennek a kettősségnek a fény megszületésében megnyilvánuló, organikus összetartozását. Különös, mégis szerves kétarcúságát nem utolsósorban a formát és az elhangzás idejét szokatlan módon egymásra vetítő struktúrájának köszönheti: annak a ténynek, hogy az oratórium kifejezés ebben az esetben valójában hat, szerkezeti értelemben önálló kantátát takar, amelyek eredetileg hat különböző ünnepnapon hangzottak el karácsonytól vízkeresztig, úgy világítva be a sötétet egy-egy rituális pillanatra, hogy általuk a fény amisztikus történetnek mindig más és más pontjára essen. Ebből következően a kompozíció erősen formulaszerű mind szövegi, mind zenei értelemben. Struktúrájának a templomi üvegablakok enigmatikus beszédességére hasonlító képszerűsége, áriáinak a misztérium érzelmi átélését célzó, erőteljes hívószavakra épülő (örömre, áhítatra, odaadásra biztató), jellegzetes gesztusnyelve, a szakrális renddel egybevágó zenei szerkezet zárt számokból álló, absztrakt funkcionalitása ugyanakkor mégis világos ívet ír le a hat különálló alkotás elhangzása során, egyfajta nem annyira intellektuálisan, mint inkább lelkileg érzékelhető folyamatosságot sejtetve.

Ennélfogva a formai logika fenntartása egyáltalán nem könnyű feladat, ha valaki arra vállalkozik, hogy az egyes kantátákat összefüggő oratóriumként interpretálja: a Művészetek Palotájában december 19-én rendezett hangverseny előadói valamelyest adósak is maradtak vele. Bár Vashegyi György remek stílusérzékkel, plasztikusan kevert hangzásarányokkal formálta meg az egyes tételeket, a rajzos frazeálásnak élénk, de nem hajszolt tempókkal biztosítva teret, azt a cseppet sem látványos, de nagyon is hatásos módot, amellyel a zene az egyes darabokon átnyúló folyamatot szolgálja, mégsem sikerült egészen megragadnia. Értelmezéséből hiányzott a szövetnek az a mély rétege, az az architektonikus gondolkodás, amely képes az átfogóbb tonális összefüggések mesterien irányított energiáinak kontextusába helyezni a disszonanciák feszültségének és oldásának hullámzását csakúgy, mint az egyes a motívumok, akcentusok és ékesítések, jelentést hordozó dallami vagy ritmikai fordulatok változékony sorát.

Mivel azonban a Karácsonyi oratórium belső kontúrjai, karakterisztikus elemei a kantáták szellemi egymásra épülésének ellenére is igen tisztán érzékelhetőek, a jórészt harmóniaritmus által meghatározott, szerkezeti szempontból jelentős momentumok viszonylagos halványsága végső soron nem bizonyult túlságosan zavarónak. Az interpretáció ugyan bizonyos fokig lebegőnek tűnt így, önmaga hangzó illusztrációjának benyomását keltette, ez az illusztráció azonban igazán nagyszerű élményt jelentett. Mind a világos szövegmondású, egységes és ragyogó hangzású Purcell Kórus, mind az intelligensen formált, egyszerre beszéd- és hangszerszerű játékkal hódító Norvég Barokk Zenekar kifogástalan teljesítményt nyújtott. Nem is beszélve a négy kiváló szólista, különösképp Marianne Beate Kiellandfellépéséről, akinek lágy tónusú, színgazdag és kifejezésteli altja Julia Doyle technikai képzettségét és érzelmi erejét tekintve is meggyőző előadásmódja vagy éppen Eric Stoklossa tökéletesen kontrollált tenorja mellől is messze kiragyogott. 2015. december 19. - Művészetek Palotája. Rendező: Müpa }

{ MALINA JÁNOS

Macujev, Tarkövi, Bécs-Berlin

A bécsi és a berlini filharmonikusok krém­jéből létrehozott Bécs-Berlin Kamara­zenekar zeneakadémiai hangversenyén meg­mutatta, hogy „anyazenekarainak" nagy neve nem bénítólag, hanem éppen felszabadítólag, inspiráló módon hat rájuk, s nem csupán játékkultúrában és technikában hozták azt a rendkívül magas színvonalat, melyet a nevük alapján vártunk tőlük, hanem önálló együttesként is több mint meggyőzően hatottak. Ezt előre­bocsátva is le kell azonban szögeznem: abban, hogy koncertjük oly emlékezetesre sikerült, oroszlánrésze volt az est szólistájának, Gyenyisz Macujevnek.

Gyenyisz Macujev

A program Mozart Kis éji zenéjéből, Sosz­­ta­kovics 1. zongoraversenyéből és Csajkovszkij Vonósszerenádjából állt össze, tehát a Sosztakovics-koncert a szó szoros értelmében a középpontját alkotta. AMozart-remekmű előadása azonban korántsem hatott afféle kötelezően letudandó feladatként: már az első tételt a lehető legnagyobb műgonddal formálták meg az előkéktől és egyéb apróságoktól egészen ateljes tétel példamutató világossággal tagolt, mégis mindvégig gördülékeny megszólaltatásáig. Később megcsodálhattuk többek között a vonósok gömbölyded pianóit, az egész hangzás cizelláltságát, vagy amenüettben az energikus tempó és a puhán, könnyeden megszólaló basszusok termékeny dialektikáját.

Mint közismert, Sosztakovics 1., c-moll zongoraversenye trombitaversenynek indult, kettősversenyként folytatódott, s csak mire elkészült, lett belőle jelentős trombitaszólókkal gazdagított zongoraverseny. Aversenymű igényességű trombitaszólamot Tarkövi Gábor szólaltatta meg.

Gyenyisz Macujev már első megszólalásakor letette a névjegyét: Sosztakovics szándékával nyilván nem ellentétesen (az ősbemutató kritikusai is kiemelték a közreműködő Sosztakovics briliáns zongorista­-teljesítményét) afféle energiabombaként mutatkozott be - no de milyen tökéletesen! Minden ízében kontrollált volt ez az energia-tűzijáték, s tévedhetetlenül találta el azt a fanyar, gunyoros hangot, amely magában hordozza Sosztakovics szellemét. S egyfelől remekül illeszkedett bele ebbe a zenei atmoszférába, másfelől lélegzet­elállítóan fényes, tiszta hangon, s sziporkázó technikával játszott Tarkövi Gábor.

A lassú tétel álomszerű, szordinált, szívhez szóló bevezetőjében a zenekar finom és makulátlan játéka már nem hatott meglepetésként; Macujev viszont megmutatta, hogy a férfias és hősi zsáner csupán egyike zenei arcainak. Itt ugyanis érzékeny billentésével, az agogikai nüanszokkal, hamisítatlan líraiságával varázsolta el a közönséget, amely azután szinte hipnotizálva követte a zenekart és a szólistát a tétel érzelmi hullámverései során. A másik szólista pedig szordinált szólójában egészen különleges, úgyszólván angolkürtszerűen érzéki, éneklő játékával aratott megérdemelt elismerést. A Moderato komor hangulata után kitörő, szovjet típusú, trivialitásokban és burleszk elemekben is bővelkedő, de azokat mindjárt idézőjelbe tevő, átütően vidám zárótétel nem csupán felszabadult könnyedséget hozott, hanem további lehetőségeket is a két szólista számára, hogy nem mindennapi virtuozitásukat bizonyítsák.

Az ováció erejű tetszésnyilvánításokat a két művész egy rövid Bernstein-duóval honorálta, majd Macujev egy hosszabb, fenomenális jazz-improvizációval kedveskedett a közönségnek, ami nem csupán zenei szempontból volt mindvégig érdekfeszítő, de azért is rendkívülinek bizonyult, mert zongorista mindent korrektül le is tudott játszani, amibe fantáziája és a zenei logika belevezette. Igazán különleges ajándék volt.

A Vonósszerenád különféle erényei révén a vonószenekarok egyik kedvenc repertoár­darabja, a Bécs-Berlin Kamara­zenekar azonban ezt sem vette félvállról, és élményszerű előadásban szólaltatta meg aművet. Az előadás legfeltűnőbb tulajdonsága a színek szokatlan gazdagsága volt, amelyet az egyébként példásan homogén hangzású együttes elő tudott varázsolni a partitúrából. A másik meghatározó benyomás az volt, hogy az együttes az orosz zenével bensőséges, „anyanyelvi szintű" kapcsolatban van. A Valse-ban a finom és kifejező agogikai megoldások is hozzájárultak a zene kifejezetten érzéki felfogásához. Végül a zenekari kultúra magasiskolájaként hatott egy-egy - a bőgőkkel együtt is - leheletfinom tutti megszólás, amely halk volt, mégsem testetlen, és persze tökéletesen egyidejű.

Ráadásképpen elsőként megint Csajkovszkij következett: az Anyeginből Lenszkij áriájának („Kuda, kuda vi udalilisz") cselló-zenekari átirata szólalt meg, egészen elsőrangú szólóval; majd egy Strauss-polka nyújtott feloldást előadóknak és közönségnek egyaránt. 2015. december 9. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

Csalog Benedek, Pétery Dóra

A FUGA Barokk Napok 2016 elnevezésű koncertsorozatának első hangversenye már decemberben megelőlegezte az új évet: a sorozat nyitó eseménye, Bach átírva 1.0 címmel ugyanis - felütésképpen - már az óévben lezajlott. Ugyan elképzelni sem tudom, hogy a megszólaltatott transzkripciók milyen irányú fejlődés útján válhatnának 1.1, 1.2, vagy akár 2.0 típusú átiratokká, ez a rejtély azonban ugyanolyan kevéssé zavart a kifejezetten jelentékeny előadásban megszólaltatott Bach-művek élvezetében, mint a szórólap címoldalának alján található J. S. Bach-Gioconda-áttűnés mélyebb üze­netének megoldatlansága.Csalog Benedek, kiemelkedő tehetségú barokk fuvolásunk és Pétery Dóra, nem kevésbé kiemelkedő klavichord-, csembaló- és orgonaművészünk az utóbbi időben többször is fellépett közös hangversenyen, sez a páros, amilyen ígéretesnek tetszett már az első pillanatban, olyan következetes munkával váltja be az ígéreteket.

A mostani hangversenyen talán nem a legegyenletesebb teljesítményt nyújtották az általam hallottak közül, de még így is nyugodtan elmondhatjuk, hogy ezúttal is nyilvánvalóvá vált a Csalog-Pétery szonátapáros nemzetközi rangja. Leginkább talán éppen a nyitószámban, a BWV 1021-es, continuós A-dúr hegedű­szonátából átírt fuvolaszonátában volt ez a legszembeszökőbb. A játékosok rendkívül intenzív összjátékán, a magától értetődőként ható perfekción túl ez mindenekelőtt az előadás eseménygazdagságában mutatkozott meg: a zene struktúrájának kézzelfoghatóvá tétele, a tagolások finom hierarchiája, a karakterek és mindenekelőtt a hangszeres színek kimeríthetetlen bősége messze-messze fölülmúlta azt, amit egy barokk szonáta előadóitól, legyenek azok régi vagy modern hangszeresek, elvárni szokás.

A hangverseny alapgondolatának következetes végigvitele kedvéért az ezután következő szólódarabot Pétery Dóra nem az angol vagy a francia szvitek vagy éppen a billentyűs partiták közül választotta, hanem az a-moll szólóhegedű-szonáta (BWV 1003) korabeli, d-moll hangnemű csembaló-átiratát (BWV 964) adta elő. Magam a nagyszerű nyitó szonáta ellenére ezt az előadást éreztem az est csúcspontjának. Pétery egészen különleges személyes tulajdonsága az előadás korlátlan - vagy a hallgató által annak érzékelt - szabadsága és szenvedélyessége, amelyet szinte zavarba ejtő természetességgel tud összeegyeztetni a hangok lehető legszigorúbb technikai és intellektuális kontrolljával. Mindez ráadásul a csembalójáték legfontosabb titkának ismeretével, a hangszínbeli és dinamikai különbségek illúziójának megteremtésével párosul. A II. tételben, a fúgában pedig rátalált egy olyan tempóra, amely megőrizte a táncos karaktereket, mégis elég mérsékelt volt ahhoz, hogy jól appercipiáljuk a fúgát, amely így feltartóztathatatlan folyamatként érte el végcélját. Mindezt megkoronázva Pétery nagyszerűen értelmezte és tagolta a szinte megszakítatlan nyolcadmozgásból felépülő zárótételt.

Az A-dúr hegedű-csembaló-szonáta (BWV 1015) fuvolás átirata talán kevésbé volt minden ízében izgalmas, mint a nyitódarab. Ám többek között emlékezetesnek bizonyult a II., Allegro assai tételben afuvolaszólam virtuozitással párosuló tökéletes kijátszottsága és kontrollált volta, a III., Andante un poco tételben pedig a csembalóbasszus izgalmas és feszültséget teremtő, „majdnem-staccato" hangjai jelentettek különleges effektust.

A szünet utáni első szám Csalog Benedek szólódarabja volt: az est átiratai közül talán a legmerészebb, melyet ő maga készített. Tudniillik a csembalóra komponált E-dúr francia szvitet (BWV 817) írta át, G-dúrba transzponálva, egy szál fuvolára - kifogástalan professzionizmussal, semmilyen hiányérzetet nem keltve a hallgatóban. Az átirat emellett kifogástalanul hangszerszerűnek hatott, és jól érzékeltette azolyan tételek színes harmóniai eseményeit, mint a záró Gigue. Végül pedig a mindközönségesen triószonátának nevezett, orgonára vagy pedálcsembalóra (mindenestre két klaviatúrára és egy pedálsorra) komponált hat kompozíció közül az első, Esz-dúr darab (BWV 525) ismét csak G-dúrba transzponált átiratát adta elő a két művész, a hangversenyt nyitó szonátára emlékeztető differenciáltsággal ésérzékenységgel. Különösen a második, lassú tétel elő­adása volt költői és éterien finom. 2015. december 20. - FUGA. Rendező: FUGA Budapesti Építészeti Központ }

{ ESZES KINGA

Kelemen, Gallardo

A Zeneakadémia sikeres kamarazenei sorozatának utolsó koncertjén az összeszokott Kelemen Barnabás-José Gallardo párost hallhattuk. Műsoruk a klasszikus repertoárt a könnyedebb műfajjal ötvözte: aprogram alapját képező két Beethoven-szonáta - a Tavaszi és a Kreutzer - közé néhány argentin tangó ékelődött. Ez a szendvics­szerű elrendezés általában a kortárs zene hagyományos műsorba való „becsempészésének" jól bevált módja. Ez esetben nyilván másról van szó - a sorrendet illetően két feltételezés is helytállónak tűnik. A művészek alighanem azért emelték a komoly­zenei koncerteken általában inkább csupán ráadásként megszólaló argentin táncokat a két remekmű közé, hogy egyrészt ezzel jelezzék: számukra ez a muzsika jóval több fülbemászó és virtuóz, koncert végi jutalom-zenénél. Másrészt az is gyanítható, hogy a két komoly darab között némi pihenő beiktatása, vagyis a közönség feszült figyelmének oldása is céljuk volt. A közönség ez utóbbi törekvést nagy lelkesedéssel fogadta - alegnagyobb sikert a koncerten kétségtelenül a tangók aratták. Meg kell azonban vallanom, hogy ez a rendhagyó párosítás bennem inkább kétséget ébresztett. A kevesebb több lett volna: vagy még egy Beethoven-szonátát, vagy több tangót hallgattam volna szívesebben.

Elsőként Beethoven F-dúr („Tavaszi") szo­nátája hangzott el. A produkciót végig némi visszafogottság és fegyelmezettség jellemezte. Kelemen Barnabás szép tónussal, finom dallamvezetéssel és könnyed ele­ganciával hegedült, José Gallardo zongorahangja olykor kissé fátyolosnak tűnt, játékát időnként még szólisztikus szerepben is túl tartózkodónak éreztem. A zárótételre mintha ez a nehezen definiálható, távolságtartóan precíz előadásmód kicsit háttérbe szorult volna: a Rondo lendülete és játékossága magával ragadta a zenészeket. Ez az oldottabb hangvétel a szonátát követő tangók megformálásánál tovább fokozódott. A táncok jellegzetes zenei elemei - az izgalmas hangsúlyok, az improvizatív, szabad időkezelés és a szeszélyes dinamikai váltások - a ritmikus, szaggatott és virtuóz részekben, valamint alassabb, melankolikusabb szakaszokban is remekül érvényre jutottak. Négy plusz egy ráadás tangót hallhattunk, melyek közül engem leginkább a harmadikként, szóló hegedűn felcsendülő, különös, kortárs kompozíciónak is beillő darab fogott meg a leginkább. Az argentin származású zongorista kétségkívül otthonosan mozgott ebben a világban, és Kelemen is rutinnal és láthatóan élvezettel tolmácsolta ezt aszenvedélyes muzsikát. Ennek ellenére az volt a benyomásom, hogy pont akkor lett vége ennek a sajátos, egzotikus utazásnak, amikor igazán kezdtek belejönni a művészek. Egy ízelítőre - a kulcslyukon át lopva a tánctérre vetett pillantásra - futotta csupán. Kedvem lett volna jobban elmélyülni a műfajban (a műsorfüzet fájó hiányossága volt, hogy a szerzőkről és/vagy feldolgozást készítőkről semmi információt nem közölt), és még jó pár - főleg az első néhány darabhoz hasonló, kevésbé ismert - tangót meghallgatni az előadásukban. A koncert után egy nagyszerű videofelvétellel vígasztalódtam: a 2012-es Kaposfest egyik elő­adásán Kelemenék egy hosszabb, élő tánccal illusztrált, jó hangulatú tangó-bemutatót tartottak, melyen a közönség teljesebb képet kapott erről az izgalmas zenei stílusról.

Kelemen Barnabás és José Gallardo /Benkő Sándor felvétele/Zeneakadémia

A szünet után Beethoven A-dúr („Kreutzer") szonátája következett. Ki tudja, talán tényleg a tangók felszabadító erejének köszönhetően, végre megérkezett a várva várt tűz és lendület: a szélső, gyors tételek a lekerekített, szép hangok, kiszámítható ésóvatos megformálás helyett nyersebb hangszínekkel, éles kontrasztokkal és olyan érzelmi intenzitással szólaltak meg, mely az első szonátából úgy hiányzott. Gallardo játékában most is éreztem némi merevséget, amitől a forte akkordok időnként mélység nélkülivé, csapkodóssá váltak. A második variációtól eltekintve - mely kicsit túl sportosnak hatott, és nélkülözte a kellő bájt és derűt - az Andante tétel kitűnően sikerült, különösen a két hangszer közti párbeszédre épülő negyedik variáció humora és játékossága nyűgözött le.

A koncert előtt kézhez kapott, kézzel írt üzenetben Kelemen Barnabás ar­ról tájékoztatta a közönséget, hogy az egykor felesége, Kokas Katalin művészeti vezetésével indult nemzetközi kamarazenei fesztivált 2017-től Budapesti Nemzetközi Fesztiválakadémia néven a Zeneakadémián rendezik meg. A műsorfüzetben megfogalmazott elgondolás alapján tehát, mely szerint a koncert „az első Kaposfestek családias hangulatának és a Zeneakadémia patinájának izgalmas ötvözetét" kínálta, az est az új helyre költöző fesztivál egyfajta előzeteseként is szolgált. 2015. december 15. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

Várdai, Sitkovetsky,
Tomter, Goerner

A Zeneakadémia Kamarazene nagyteremre elnevezésű, rendkívül népszerű sorozata nemcsak azt tanúsította, hogy a Nagyterem az együtt zenélés legintimebb formáinak közvetítésére is tökéletesen alkalmas, hanem azt is, hogy a kamarazene nem csupán a beavatott kevesek kiváltsága, hanem a szélesebb hallgatói körhöz is utat talál. A telt házas hangversenyciklus kétségtelen bizonyítéka annak, hogy nagy azigény a minket körülvevő - sokszor harsány, rohanó, igazságtalan és felszínes - világtól való eltávolodásra, a befelé fordulásra és a lelki töltődésre. Aki december 4-én Várdai Istvánt és partnereit hallhatta, annak csakugyan varázslatos, megtisztító erejű élményben volt része.

A műsorválasztás átgondoltnak tűnt, és izgalmasnak ígérkezett: a különféle apparátusra írt művek elrendezése - a szólót egy trió, a második részben pedig a duót kvartett követte -, valamint a hangnemi megegyezésből adódó összefüggésekben való elmélyülés lehetősége alapján (a négyből három darab c-mollban íródott) egy jól felépített, változatos és töprengésre késztető koncertre számíthattunk. Azazonban, ahogy ez az impozáns műsor megszólalt, minden várakozást felülmúlt.

Minthogy az est első darabjaként elhangzó művet, Bach c-moll csellószvitjét rövid időn belül két kiváló művész - Perényi Miklós és Rohmann Ditta - előadásában is volt szerencsém hallani, nagy várakozással tekintettem a Várdai-féle interpretáció elé. Játéka bizonyos szempontból Perényi letisztult, minimális vibrátót alkalmazó, finoman kidolgozott agogikájú, légies megformálásához állt közelebb. Amiben mégis más volt - és Rohmann Ditta differenciált, ugyan­akkor minden hangot tartalommal megtöltő olvasatától különösen eltért -, az leginkább abban állt, hogy a gyors tételek sodró, sokszor szinte túl sietősnek tűnő tempója miatt a zenei szövetben kevésbé fontos szerepet játszó hangok időnként el-elsikkadtak. Nyilvánvaló volt azonban, hogy ez nem véletlenül történt így, Várdai szándékosan áldozta fel ezeket a hangokat az előadás spontaneitásának oltárán. Játékának ösztönössége, közvetlensége és improvizatív jellege a hallgatóban azt a benyomást keltette, hogy a muzsika a füle hallatára, ott és akkor születik meg.

A folytatásban Beethoven méltatlanul keveset játszott remekműve, az op. 9/3-as c-moll vonóstrió csendült fel. Szergej Krilov megbetegedése miatt a hegedűszólamot Alexander Sitkovetsky játszotta, brácsán a norvég Lars Anders Tomter működött közre, és - ahogy az est folyamán végig - ismét Várdai István csellózott. A bejelentésen kívül semmi jele nem volt annak, hogy az orosz hegedűművész beugróként vett részt a produkcióban: a zenészek közti fantasztikus összhang és egymásra figyelés összeszokott kamaraegyüttes látszatát keltette. Szenvedélytől fűtött, briliáns előadásukból nehéz bármilyen részletet kiemelni, mégis talán a szélvészként végigsöprő Finale tétel volt az, mely féktelenségével, az egymástól eltérő karakterek közti gyors és éles váltások mesterkéletlenségével és az egymásnak adogatott téma-töredékek könnyed virtuozitásával a leginkább magával ragadott.

A szünet után Franck eredetileg hegedűre komponált A-dúr szonátájának csellóátiratát hallhattuk - Várdainak ezúttal az argentin Nelson Goerner volt a partnere. Lenyűgöző volt, ahogy az előadók a nyitó tétel egész kompozíciót átszövő, derűsen ringatózó főtémájának milyen sokféle arcát mutatták meg - ugyanígy a többi, tételeken átívelő téma is mindig más-más színezettel és karakterrel köszönt vissza. Adinamikai kidolgozást hallatlan árnyaltság jellemezte, a halkabb részeknél a zongorista rendkívül puha és légies játéka lehetővé tette, hogy a cselló leheletfinom pianissimói is érvényesüljenek. A szo­náta emlékezetes pillanatai közé tartozott az Allegro parádésan felépített - fináléhoz méltó befejezéssel megkoronázott - záró szakasza, a Recitativo - Fantasia tételben a Bach-szvit szabadságát felidéző, rögtönzésszerű indítás, valamint az egészen fojtott hangtól a teljes kitárulkozásig ívelő, óriási fokozás, mely hihetetlenül fegyelmezett beosztással, mégis minden kimódoltságot nélkülözve, elsöprő erővel szólalt meg.

A koncert záró számaként Brahms c-moll zongoranégyese hangzott el (op. 60), mely - szintetizálva és egyszersmind felülmúlva az addig hallottakat - az estet valóságos kamarazenei beavatássá emelte. Várdaihoz most minden eddigi fellépő csatlakozott: a magyar, orosz, norvég és argentin muzsikus minden kétséget kizáróan egy nyelven - a szenvedélyt és fájdalmat ötvöző, felkavaróan őszinte brahmsi nyelven - beszélt. Rendkívül szuggesztív produkciójuk minden részlete - az első tétel visszafojtott, de átható sóhajmotívumai és indulatos unisonói, a Scherzo féktelen sodrása, a vallomásszerű Andanteintimitása és a Finale kissé beletörődő rezignáltsága - a kompozíció lényegét ragadta meg, játékuk rabul ejtett és elemi erővel hatott. 2015. december 4.- Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }