Közel harminc új mű hangzott el az évről évre egyre elvarázsoltabbnak tűnő Fészek Művészklub alkalmi koncerttermében. Az Új Magyar Művek XVIII. Hang­ver­seny­ciklusában több figyelemreméltó - ősbemutatóként vagy magyarországi bemutatóként felcsendülő - kompozícióval találkozhatott a közönség. A kritikus a koncertek hangfelvétele alapján igyekezett tájékozódni, ám az alábbi beszámolóban - miként a gyomrára panaszkodó Virág elvtárs A tanú című filmben a felkínált malacsültből - „csak csipeget" a négy koncert kínálatából.

A fiatal generációhoz tartozó (a recenzens számára ismeretlen) költők verseire írt megkapóan egyszerű, a rezdülések lírája iránt komoly fogékonyságot mutató dalokat Derecskei András. A Négy dalékesszólóan bizonyította, hogy egy érzékeny komponista a hangulati töltés, a zenei tagolás (értelmezés), az énekbeszéd jelentést hordozó tempójának művészi kialakítása révén miként képes kevésbé erős szövegeket is releváns költői megnyilatkozásokként feltüntetni. Hosszú, instrumentális poémával jelentkezett Bujtás József (Két darab hegedűre és zongorára). A két, sugallatos című tételből (Álmodozás acsillagok alatt; Fellángoló tüzek a kozmoszban, és utána béke és csend...) álló darab a szerző írásmódját jellemző asszociációs láncolatnak tűnt, ugyanakkor korábban hallott darabjaihoz képest ebben aművében a kohézió jóval markánsabb jegyeit lehetett felfedezni. Egyet kell értenem a komponistával, aki „új zeneszerzői irányváltásának reprezentatív példájának tekinti a két, össze­tartozó tételt".

Bár hanglemezen már megjelent (BMC CD 146), hazai koncertpódiumon most hangzott el első ízben Sáry László 1992-ben, fuvolára és ütőhangszerekre írt műve, a Niagara. Az alig háromperces, üdítően arányos és szellemes hang-tájkép Fülep Márk előadásában szólalt meg, a fuvolista a tamtam és a nagydob „ütlegelőjeként" is illúziót keltően játszott.

Sáry László / Felvégi Andrea felvétele

Maros Miklós cimbalom és harmonika szokatlan duettjére fogalmazta Impressions című kompozícióját, mely nemcsak a hangszerelésben rejlő izgalmas lehetőségeket váltotta valóra. A nagyszerű előadás (cimbalmon Móri Beáta, harmonikán Szatzker Zsanett játszott) plasztikusan mutatott rá a delikát fogalmazásmódra és a zenei anyag belső összefüggéseire.

Érzésem szerint Nógrádi Péter érdekes elgondolású, variációelvű dal­cik­lu­sa (Vál­to­za­tok egy szlovák népdalra) nem a legkedvezőbb képet mutatta magáról, az énekszólam alsó regisztere az előadó számára nem volt ideális.

A zeneszerző által tervezett metallofonon és basszus-szólamot helyettesítő szintetizátoron szólalt meg Kósa Gábor új műve (IV. szonáta a Kósa-hangrendszerben). A darab a klasszikus szonáta műfaja mellett - demonstrálva a szerző által kidolgozott hangrendszer használhatóságát, terhelhetőségét - a klasszikus kor zenéjének jellegzetes formuláira és frázistípusaira is hivatkozik. Bennem nem egyszer merült fel, hogy nem kizárólag formulák, hanem konkrét darabok (darabrészletek) áthangolását, transzpozícióját hallom, azaz idézeteket, imitációkat egyfajta sajátos zenei eszperantó nyelven. Részben ezzel függhet össze, hogy Kósa szonátájában idővel nem a hangrendszerben rejlő lehetőségeket fürkésztem, hanem azt, hogy e technika mennyiben más, mint egy újabb Cheap Imitation (Cage).

A kiegyenlített színvonalú első koncertet heterogénebb második hangverseny követte. Figyelemreméltó momentumokat regisztrálhattunk Dragony Tímea programzenei darabjában (Taliesin). Nagyszabású formabravúr volt Madarász Iván instrumentális Szonettkoszorúja, Fülei Balázs (zongora) előadása pedig meggyőzően „érvelt" a kompozíció pódiumerényei mellett. Decsényi János tenorhangra és gordonkára írt sorozata („Sem emlék, sem varázslat" - szólókantáta Radnóti Miklós verssoraira) eszembe juttatta Kroó György érzelmi felindultságát, amikor egy óráján Schütz „háború-redulálta" műveire (Kleine geistliche Konzerte) terelődött a szó, melyeknél kétségbeesettebb fohászkodást kevesen írtak. Meleg fogadtatásban részesültek Orbán György Genfi zsoltárok címmel előadott, énekhangra, hegedűre észongorára írt darabjai, összesen öt kompozíció. Magam meglepetten és értetlenkedve követem már egy ideje a szerző zenei és irodalomhistóriai emlékek érintkezési területén végzett munkásságát. Ezúttal agenfi zsoltárok időben távoli dallamaiból és szövegfordításaiból építkezett. A felvetett problémára („De mit tegyen a mai zeneszerző, ha ezt az archaikus anyagot koncertpódiumon akarja megszólaltatni?") válaszoló darabokban az énekelt zsoltárdallamok a hangszeres szólamok kontrapunktikus szövetébe integrálva - afféle cantus firmusként - igyekezték megőrizni történeti identitásukat. Úgy tűnik azonban, hogy a kétségtelenül technikás letét önmagában kevés ahhoz, hogy e művek - már ami a funkciót illeti - valóban koncertdarabokká váljanak.

Dinyés Dánieltől egy hosszabb zongora­kíséretes dalsorozat (P. o. E., poetry or epic - easy songs over a not easy subject) három darabja hangzott el. Az angliai felkérésre komponált mű most hallott részletei - nem tudom, hogy kit dicsér a válogatás - zárt, szimmetrikus ciklussá szerveződtek. A szélső „tétek" hangvétele, a zongoraanyag „habitusa", a megszólalás regisztere szoros rokonságot mutattak; a középső tétel, a maga nagyobb amplitúdójú érzelmi hullámverésével dramatikus kulminációnak hatott, ekként válhatott a pre- és posztlúdiummá váló dalok ellenpólusává. Ez a kvázi-­véletlenül adódó szerkezet apoétikai tartalom szempontjából is működőképes volt, a ketyegő-harangozó, az idő objektív természetét szellemesen és érzékien hangzó felületté transzformáló zongoraanyag keretezte a mini ciklust, melynek centrumában Dylan Thomas (kissé talán ingerült) istenes verse állt.

Hasonló szerkezetű volt Vajda János hegedű-zongora-darabja. A Lassúdan című, triós formájú kompozíciónak a középrésze hasonlóan ágált, mint Dylan Thomas (Dinyés Dániel) imája, és ugyanúgy akeretező zenei anyag tűnt első hallásra vonzóbbnak.

Ezen az esten sikerületlen előadásban hangzott el Csemiczky Miklós csellóra és zongorára szerzett Ariettája, valamint Csíky Boldizsár Szilágyi Domonkos versére írt dala (Október). A hangverseny Selmeczi György mágikus szürreáliájával fejeződött be (Rorate caeli), a stíluskeveredéssel való játék - mint Selmeczi esetében oly gyakran - most is kifejezetten jól állt a zeneszerzőnek.

Az utolsó est műsorán három fúvósra írt hangszerszóló csendült fel, mindhárom darab - természeténél fogva -a szokásosnál is előadó-érzékenyebb volt, az instrumentalista nem csak virtuóz képességével, hanem társszerzői hozzájárulásával is a darab szolgálatába kellett hogy szegődjön. Ennek megfelelően Sári József (Fabula - kürtre), Láng István (Variazioni senza tema - angolkürtre) és Bánkövi Gyula (Re-petit-ív - fuvolára) műveinek megítélésekor a kritikus meglehetősen kiszolgáltatottnak érezte magát, amit Rajnai Mariann (angolkürt) esetében felszabadultan, Matuz Gergely (fuvola) produkcióját hallgatva nyugodtan vehetett tudomásul. Pintér Gyulát, legyen szó számítógépen realizált, élő elektronikus vagy „hagyományos" hangszeres kompozícióról, mindig a dialógus érdekli, előadói szempontból minden darabja intenzíven megélendő kamaramű. Ilyen volt ez a mostani is (Improvizáció, no. 3), melyet a mű két címzettje, Baráth Bálint (zongora) és Matuz Gergely érzékenyen adott elő.

A Lakatos György által életre hívott és vezetett fagottnégyes, a Corridor Quartet az elmúlt években igen jótékony hatást gyakorolt zeneszerzőink fantáziájára. A csapat repertoárja szépen gazdagodik. Ezúttal két olyan művet hallhattunk az együttestől, melyek bizonyosan többször felbukkannak majd koncertjeik műsorán. Hollós Máté (Ének négy fagottra) és Sugár Miklós (Kiegészítések) ízléssel aknázta ki a négy hangszerben rejlő lehetőségeket, előbbi inkább daloltatta a fagottokat, utóbbi a játékos karaktereket domborította ki.

Krulik Eszter (hegedű) és Ludmány Dénes (brácsa) minden igyekezete ellenére nehéz komolyan venni egy olyan többtételes szvitet, melynek utolsó, hatodik tétele pusztán azért giga, mert „a ciklikus típusú darabokat ilyen karakterű tétellel volt szokás lezárni a XVII-XVIII. században". Tóth Armand Duo concertante című művében a tételfeliratok szintjén van Quasi una fantasia és Gioco, a szerzői kommentár szerint a Studio etűdszerű gyakorlat (mi más lehetne?), a Notturno „pedig paródiája egy sóhajszerű romantikus melódiának, melyet egy régi lányregény elsárgult lapjára jegyzett fel valaki", egy olyan valaki - teszem hozzá -, aki homályosan emlékszik Mozart A-dúr zongoraversenyének (K. 488) lassú tételére. És van a kompozícióban egy „szabad tizenkétfokúsággal fogalmazott imitációs tétel, mely bármennyire is akar fúga lenni, mégsem az maradéktalanul". A darab egyébként biztos nem viccből készült.

S ha már szvit: Balogh Máté szólóbrácsára írt műve (3 songs) igen izgalmas kompozíció, érezhetően nyitott további tételek integrálására és a nagyforma újra­rendezésére. Ha így lesz, akkor egy jelentékeny művel fog gazdagodni a szóló­brácsa repertoárja és Bársony Péter azt is nagyszerűen fogja majd előadni. Műsorba szerkesztésétől pedig Lázár Eszter, a Hangversenyciklus motorja biztosan nem fog elzárkózni. }