Amikor Szerb Antal a világirodalom legszebb verseit egybegyűjtő antológiájában rövid kötetvégi szószedetben jellemzi a szerzőket, Goethéről a következő „leírást" adja: „Ő volt Goethe." Valami ilyesmit lehet mondani Kurtág Györgyről is: „Ő Kurtág". Ha rá gondolok, először is Kurtág Márta jut eszembe, a kettejüket egybekapcsoló harmónia. És ebben az esetben nem arról van szó, hogy egy zenei szakkifejezést metaforikusan használok, hanem ennél sokkal konkrétabb, számarányokban is kifejezhető viszonyrendszerről, a harmónia eredeti értelméről, ahogy azt a régi teoretikusok is használták. Az 1:1 arány tökéletességéről, az unisonóról. Amikor Bachot négykezeseznek, a négy kéz talán valóban két testhez tartozik, de bizonnyal egyetlen lélekhez.

Aztán ha Kurtág Györgyre gondolok, a zongorázása jut eszembe. Egy emlék a XXIII-as teremből, a Zeneakadémiáról: Kelemen Barnabásékat tanítja, majd hirtelen leül a zongorához, illetve nem is azongorához, hanem a tompított hangú pianínóhoz, és akkor megszólal egy olyan hang, amilyent addig életemben nem hallottam, talán nem is létezik. Aztán eszembe jutnak persze a művei: a Mi is a szólélegzetelállító előadása Monyók Ildikóval Szombathelyen, egy ünnepi koncert főpróbája a Zeneakadémia Nagytermében, ahogy Perényi Miklós játssza a Kroó György in memoriam lassan ereszkedő skáláit, s a negyedik sor környékén álló Kurtágék teljes csodálattal hallgatják, s hasonlóan felejthetetlen élmény Kocsis gyermeki odaadástól sugárzó előadásában a ...quasi una fantasia...

És persze eszembe jut Kurtág Györgyről, ahogy tanít. Végig­hallgatja mesterkurzusán a növendék által hozott teljes tételt, bólogat, hümmög, aztán újra kéri az egészet, leállítja tíz ütem után, aztán leállítja négy ütem után, aztán már csak két ütemet kér, végül csak az első hangokkal foglalkozik, s olyan zenei mélységekig jut el - s juttatja el növendékeit -, amelyek létezéséről előzetesen nem is tudtunk. S bár zeneszerzői és kamarazene-tanári öröksége is lenyűgöző, számomra mégis az embersége az, amiből a legtöbbet tanultam és tanulok, s amiért a leginkább hálás vagyok neki. Hogy életútjával és műveivel azt bizonyítja, igenis lehet kompromisszumok nélküli életet élni, hogy a zene nemcsak absztrakt struktúra - miként például két jelentős kortársa, Boulez és Stockhausen számára -, hanem igenis rólunk szól, és hogy igenis kifejezhető a kifejezhetetlen. Hogy - Wittgensteint parafrazeálva - éppen arról nem szabad hallgatni, amiről nem lehet beszélni.

Bár Kurtág életműve zenei szempontból is mérhetetlenül gazdag - néhány hangba évszázadokat átfogó zenetörténeti összefüggéseket képes sűríteni -, engem zenéjével és személyes találkozásainkkor is arra tanít minden alkalommal, s ehhez nincs is szükség szavakra, hogy mit jelent teljes embernek lenni. Ahogy Bornemisza Péter az Ördögi kísértetek előszavában írja: „mert minden rœnd es innet ez hasznot veszic, hogy az igen bœlczec meg ismeric magokat megis igen bolondoknac lenni es igy megis tœbet tanulnac. Az igen iamboroc meg ismeric megis igen bᵫnœsœknec lenni, azert megis tœb iamborsagra igyekeznec. Az igen erœssec meg ismeric nagy erœtlensegœket, es mindenre czac Istentᵫl varnac tœb tœb erœt, Az tisztessegbeliec meg ismeric soc szegyeneket, es megis tœb tiztessegre igyekeznec." }