|
Párhuzamos életrajzok Ligeti és Kurtág
Mit jelent nekem Ligeti? Annak a sejtelmét, hogy van valami magasabb rendű, valami tökéletesebb, mint amit én egyáltalán el bírok képzelni, hogy vannak összefüggések a művészetben, a tudományban és a világegyetemben, melyekről ő számot tud adni, és itt félbeszakad a mondat. Kurtág György, 1993 Ligeti György és Kurtág György a második világháborút követő időszak két legelismertebb magyar zeneszerzője. Élethosszig tartó, hat évtizeden átívelő barátságuk - Bartók és Kodály bajtársias kapcsolatához hasonlóan - a magyar zeneszerzés történetének legszebb fejezetei közé tartozik. Kapcsolatukról mindketten több helyütt nyilatkoztak. Ligeti először 1985-ben, Friedrich Spangemacher felkérésére idézte fel írásban, hogyan ismerkedett meg Kurtággal; a szöveg a bonni Boosey & Hawkes kiadásában megjelenő, német nyelvű Musik der Zeit sorozat Kurtág-füzetében látott napvilágot. Kurtág 1993-ban a Siemens Alapítvány nagydíját elnyerő Ligetiről mondott egészen személyes hangú, csöppet sem hivatalos, német nyelvű laudációt Münchenben, amit Ligeti 2000-ben Berlinben, Kurtágnak a„Pour le mérite" rendbe történt felvétele alkalmából tartott laudációjával viszonzott. Ugyanezen körben mondott végül Kurtág 2007-ben rendhagyó emlékbeszédet barátjáról; az eredeti német szöveget amagyar nyelvű közlésre utóbb jelentősen kibővítette.1 A két fiatalember 1945 szeptemberében ismerkedett meg egymással, miközben a budapesti Zeneakadémia folyosóján a felvételi vizsgára várakoztak. Ligeti 22 éves múlt ekkor, Kurtág 19. Ligeti visszaemlékezése szerint „az alatt a félóra alatt, ameddig szívdobogva vártuk az Akadémia szecessziós folyosóján, hogy behívjanak a vizsga termébe, Kurtág és én köztem teljesen spontán barátság született". Barátságuk alapja - Ligeti megfogalmazása szerint - „közös zenei, valamint erkölcsi és politikai eszményeik" voltak, konkrétan „a professzionalizmus, a mesterség, a művészi és emberi őszinteség ésegyenesség. [...] És ott volt még közös bálványunk: Bartók Béla." Sok tekintetben hasonló háttérrel érkeztek a Zeneakadémiára. A magyar kultúrához asszimilálódott, nem vallásos zsidó értelmiségi családból származnak, s Romániának azelőtt Magyarországhoz tartozó kisvárosaiban születtek: Ligeti a Marosvásárhely környéki Dicsőszentmártonban, Kurtág a Temesvárhoz közeli Lugoson. Mindketten magyar anyanyelvű román állampolgárnak születtek tehát, s iskoláikat részben magyar, részben román nyelven végezték. Zenei tanulmányaikat a háború alatt helyben folytatták: Ligeti Kolozsváron Farkas Ferencnél, Kurtág Temesváron Kardos Magdánál (zongora) és Max Eisikovitsnál (zeneszerzés). A Zeneakadémián mindketten Veress Sándor zeneszerzésosztályába kerültek - Ligeti 1945 őszén, Kurtág 1946-ban kezdte meg tanulmányait -, majd Veress 1948 végi távozása után mindketten Farkas növendékei lettek. Míg Ligeti 1950-re elvégezte a zeneszerzés szakot, s ugyanazon év szeptemberében már oktatóként tért vissza a Főiskolára, addig Kurtág, aki egyszerre három tanszakra járt, 1951-re végezte el a zongora- és a kamarazene-tanszakot, zeneszerzői diplomáját pedig 1955-ben vehette át. Kurtág visszaemlékezéseiből kiviláglik, hogy 1946 és 1956 között igen szoros barátságban álltak, mint ahogy az is, hogy kapcsolatuk - Kurtág számára mindenképp, de vélhetően Ligeti számára is - emberileg és művészileg is életre szóló jelentőségű volt. Ligeti vezette be Kurtágot 1946-ban Weöres Sándor költészetébe, de azt is neki köszöni Kurtág, hogy a későbbiekben megismerhette „Kafkát, Webernt, Stockhausent, Frescobaldit, Boulezt, Csontváryt, Beckettet, Boscht, a Finnegans Wake Joyce-át, Helmst, Nancarrow-t, Musilt, Kleet, a Canto sospeso Nonóját, Robert Walsert, Lewis Carrollt" - olyan alkotókat tehát, akik közül sokan máig alapvető ihlető forrást jelentenek a számára. Kurtág visszaemlékszik, hogy akadémista korukban vasárnap esténként rendszeresen közös zenéléseket tartottak Kurtágék Szondi utcai szobájában: Főleg Mozart operáiból adtunk elő részleteket, ami úgy ment, hogy Márta énekelte az összes női szerepet, Ligeti volt a tenor és időnként a bariton, Sulyok Ferenc zeneszerző barátunk, évfolyamtársunk azeneszerző szakon volt a basszus. Én játszottam zongorán a kíséretet. Ezen alkalmakkor Ligeti időnként elemezte is az előadott műveket. Az elemzés, a magyarázás fontos motívuma volt kettejük kapcsolatának. Mint Kurtág írja: „barátságunk első évében én a magam részéről az ő tanítványává nyilvánítottam magam". Különös mester-tanítvány viszony lehetett ez; egyrészt Ligeti alig három évvel volt csak idősebb Kurtágnál, másrészt - mint Kurtág fogalmaz - Ligeti őt „soha nem fogadta el tanítványául": Márta magyarázta meg nekem a napokban, hogy Ligeti öntudatlanul úgy érezte, én nem lehetek megfelelő partner a számára. Soha nem értettem a matematikához, tele voltam lelkesedéssel minden nagy ésszép iránt, de értelmem soha nem terjedt túl messzire, és hozzáállásom a zenéhez és a művészethez kissé emlékeztet a vörhenyesszőke úréra a Tonio Krögerben, aki mindig azt ismételgeti, hogy „A sillagok, úristen! Nézze csak kérem a sillagokat". Az önironikus megfogalmazás azt jelzi, hogy Kurtág tudatában volt annak, mennyire különbözik kettejük személyisége és gondolkodásmódja. Talán épp e különbözőség folytán nyűgözte le annyira Ligeti intellektuális attitűdje és absztrakt gondolkodása, személyiségének határozottsága, magabiztossága, dominanciája és extrovertáltsága az elsődlegesen emocionális megközelítésű, konkrét gondolkodású, introvertált, bizonytalan, önmarcangolásra hajlamos Kurtágot. Hogy milyen sokat jelenthettek a fiatal Kurtágnak Ligeti elemzései, azt az is jelzi, hogy négy és fél évtized múltán is konkrétan felidézte, hogyan világította meg számára Ligeti néhány lényegre törő mondatban Bach kétszólamú invencióinak formai folyamatát vagy a magyar népdalok fő típusait. Kurtág számára azonban Ligeti többet jelentett, mint tehetséges kollégát és éles elméjű elemzőt - követendő mintát, példaképet is: Hosszan, élethossziglan Ligeti vezetett engem. Nem, azonnal korrigálni kell magamat: én követtem őt, olykor közvetlenül, máskor néhány év, sőt akár több évtized késéssel. Mégis - magam számára ezt az én „Imitatio Christi" szindrómámnak nevezem - barátságunk első éveit nem csupán szellemi irányítása jellemezte. Hanem anélkül, hogy közvetlenül befolyásolt volna, példájával megszabta ízlésem, sőt magánéletem irányát. A „tanítványi hozzáállás" Kurtág részéről bizonyos fokig a későbbiekben is megmaradt. Erről árulkodik, ahogy 1993-as laudációjának legvégén (beszédje „codájának a codájaként"), ismét csak jó adag öniróniával, Kurtág felsorolta, miféle kompozíciós ellenvetései lennének Ligetinek az elhangzott szöveggel szemben.2 S ugyanerre utalnak azok a szavai is, amelyekkel 2000-ben Ligeti laudációjára válaszolt a „Pour le mérite" rendbe történt felvételekor: „Neked pedig, barátom, köszönöm a bizalmadat, amellyel egy életen át megajándékoztál, jóllehet én nem ritkán csalódást okoztam Neked."3 Szintén Kurtág visszaemlékezéseiből tudható, hogy barátságuk első, legintenzívebb tíz évében egymás kompozíciós műhelyét is jól ismerték, készülő darabjaikat megmutatták egymásnak. Így például 1949-ben a Tavaszi virág című bábjáték-kísérőzenét, melyre Kurtág kapott megbízást, de azt nem volt kedve elfogadni, Ligeti írta meg. De Ligeti vázlatban maradt dodekafon Weöres-oratóriumáról, az Istar pokoljárásáról is „annyit beszéltek annak idején", hogy Kurtág emlékeiben „mint csúcskompozíció él". 1956 mindkettejük életében és zeneszerzői pályáján fordulópontot jelentett. Mindketten sorsfordító eseményeken mentek át, melyek után úgyszólván újrakezdték az életüket - s az életművüket is. Azújrakezdés Ligeti esetében hamarabb és hirtelenebbül történt. Miután 1956 decemberében feleségével együtt Ausztriába menekül, Ligeti 1957 februárjában már Kölnben, a Nyugatnémet Rádió (WDR) elektronikus zenei stúdiójának ösztöndíjasaként ismerkedik az elektronikus zenével, s mohón szívja magába azt az új zenét, amelytől Magyarországon csaknem teljesen el volt vágva. Még abban az évben megírja első elektronikus darabját, a - még inkább csak ujjgyakorlatnak nevezhető - Glissandit, majd 1958-ban a másodikat, a már teljes értékű, sőt időt állóan jelentős Artikulationt. Ezzel párhuzamosan dolgozik Apparitions című zenekari művén, amelyet a következő évben fejez be, s amelynek 1960-as kölni ősbemutatója egy csapásra ismertté teszi őt a zenei avantgárd köreiben. A Budapesten maradt Kurtág számára az 1957/58-as egyéves párizsi tartózkodás jelenti a fordulópontot, nem is annyira Messiaen és Milhaud kurzusainak látogatása, mint inkább az emberi és alkotói önmagára találás a Stein Marianne művészetpszichológussal végzett munka következtében. Visszatérve Budapestre Kurtág megírja Vonósnégyesét (1959), melynek 1-es opuszszáma az újrakezdés erőteljes gesztusa. Ligetiék Magyarországról történt távozását követően először 1957 karácsonyán látta viszont egymást a két zeneszerző; Ligeti Párizsban látogatta meg Kurtágot és az 1949-ben oda disszidált Sulyok Ferencet. 1958. július elején viszont a Párizsból hazafelé tartó Kurtág látogatta meg Ligetit két napra Kölnben. Visszaemlékezése szerint „ez a két nap zeneileg gazdagabb és jelentősebb lett" számára, „mint az egész Párizsban töltött év". Ligeti összeismertette Stockhausennel, aki elmagyarázta és felvételről lejátszotta neki új művét, a három zenekarra komponált Gruppent, maga Ligeti pedig a frissen elkészült Artikulationt mutatta meg neki. Kurtágot „egészen megrázta" a darab: „a történés sűrűsége, szókimondó közvetlensége, a finom egyensúly tragikum és humor között". Valószínűleg ezekre az esztétikai sajátosságokra vonatkozik Kurtág azon megjegyzése, miszerint a Vonósnégyessel „valami hasonlót [akart] megfogalmazni" a saját nyelvén, „mint amit az Artikulation hallgatásakor Kölnben" átélt. A következő tíz évben nem találkoznak személyesen, mivel Kurtágot nem engedik ki az 1961-es darmstadti nyári kurzusra, s a Vonósnégyes következő évre tervezett darmstadti bemutatója is meghiúsul.4Általában véve nem mondható sikeresnek Kurtág életének ezen időszaka: korrepetitorként dolgozik, a Bornemiszáig mindössze hat opusz kerül ki a keze alól (közülük az op. 5-öt vissza is vonja), skomponistaként úgyszólván kivonja magát a nyilvános zenei életből. Ligeti mindeközben a nyugat-európai új zene meghatározó alakjává válik, műveit rangos fesztiválokon mutatják be, számos fontos zeneszerzői díjat nyer, 1959 óta rendszeres előadója a darmstadti kurzusoknak, 1961-től vendégprofesszor Stockholmban, és végül - „nyugati révbe érkezésének" jeleként, bő tízévi hontalan jogállás után - 1967-ban megkapja az osztrák állampolgárságot. A két zeneszerző magánlevelezés útján ebben az időszakban is fenntartotta egymással a kapcsolatot, és valószínűleg elküldték egymásnak elkészült műveiket is, hiszen tudható, hogy Ligeti (főként Maros Rudolfon keresztül) rendszeresen ellátta magyarországi barátait kottákkal, hanglemezekkel és információkkal.5 A személyes viszontlátásra végül az 1968-as darmstadti kurzuson kerül sor, ahol Kurtág frissen elkészült énekes concertója, a Bornemisza Péter mondásai (1963-68) ősbemutatóján vesz részt. Ettől kezdve megsűrűsödnek a személyes találkozások: 1970-ben Ligeti - hivatalos felkérésnek eleget téve - először látogat vissza Budapestre, a következő évben pedig Kurtág tölt hosszabb időt DAAD-ösztöndíjjal Nyugat-Berlinben... Alkotókról lévén szó, a fő kérdés persze az, hogy vajon kimutathatók-e kölcsönhatások Ligeti és Kurtág művészi magatartása, esztétikai megközelítése, zenei gondolkodásmódja, kompozíciós technikája között? Vagy legalább párhuzamba állítható-e kettejük életműve a közös múlt, a hasonló gyökerek és iskolázottság alapján? Halász Péter 1995-ös Kurtág-esszéjében éppenséggel a két œuvre nagyfokú különbözőségét szemléltette meg-győző ellentétpárokkal, miközben egyúttal rámutatott „néhány rejtett" közös pontra is.6 Ma, két évtizeddel később már alighanem jobban látszanak a két életművet összekötő titkos szálak, a hasonlóságok és párhuzamok. Például nem érvényes többé az a szembeállítás, hogy Ligetivel ellentétben Kurtág távol tartaná magát az olyan hagyományos apparátusoktól és műfajoktól, mint amilyen a szimfonikus zenekar, a versenymű vagy az opera. Az 1990-es évek eleje óta Kurtág igen jelentős zenekari életművet hozott létre, és hosszabb ideje intenzíven dolgozik egy Beckett-operán. De az is jobban látható ma már, milyen mélyen felszívódott mindkettejük zenei gondolkodásába a magyar és a román népzene, s hogy ahhoz idős korukban mindketten mind gyakrabban visszatérnek. Vagy hogy mennyire nem felel meg a valóságnak az a kép, miszerint Ligeti intellektuális, Kurtág pedig ösztönös alkotó volna. Bizonyosan mindkettejük művészetére nézve értékes felfedezésekhez vezetne a műveikben megjelenő konkrét zenei, zeneszerzés-technikai kölcsönhatások feltárása. Vajon miképpen hathatott az Artikulation Kurtág Vonósnégyesére, s az visszahatott-e Ligeti 2. kvartettjére? Miért mondja Kurtág, hogy Ligeti korai Weöres-dalai „mindmáig a kiindulópontjai saját dalkompozícióinak"? Van-e kapcsolat a Ligeti-zongoraverseny II. tételét záró klarinét-szájharmonika-kadencia és a Kurtág „zongoraversenye", a ...quasi una fantasia... I. tételének végén megszólaló szájharmonika-kórus között? S vajon mi rejlik azegymásnak szóló számos ajánlás mögött, kezdve Ligeti 1948-as Invenciójától és 11. zongoraetűdjétől (En suspens) a Játékok Ligeti-hommage-ain át (Hommage à Ligeti, Kalandozás a múltban: Ligatura Ligetinek születésnapra) a Hölderlin-dalok és a ...pas à pas... Ligetinek ajánlott darabjaiig? E kérdések megválaszolásához - mint az néhány külföldi kutató újabb elemzéseiből máris látszik - bizonyosan nagyban hozzá fog járulni a két zeneszerző kompozíciós vázlatainak vizsgálata, amelyek jó ideje ugyanabban a Rajna-parti épületben, a 20. századi zene legértékesebb gyűjteményében, a baseli Paul Sacher Alapítványnál tanulmányozhatók. Hogy barátságuk művészileg mennyire sokat jelentett - és Kurtág esetében jelent ma is - mindkettőjük számára, azt Ligeti részéről a ...quasi una fantasia... I. tételének részletes, végtelenül empatikus, mégis egzakt elemzése7 mutatja a legszebben - idős korában Ligeti senki másról nem közölt hasonló analízist. Kurtág részéről pedig az a nagy gonddal megfogalmazott és „megkomponált" két - eredetileg németül megfogalmazott - írás, amelyből az előzőekben már többször idéztem. Egyedülálló szövegek ezek egy olyan zeneszerzőtől, akit amúgy alig lehet szóra bírni - egyedülállók nemcsak kompozíciós megformáltságuknál fogva, hanem önéletrajzi jellegük miatt is: barátja kedvéért bennük Kurtág a legszemélyesebb emlékeit és reflexióit is a nyilvánosság elé bocsátotta. Teljes joggal mondja róluk Varga Bálint András: „Talán ezek az írások is megérdemelnék az opuszszámot."8 } Eötvös Péter, Ligeti György és Kurtág György a szombathelyi Bartók Szemináriumon 1990-ben - Garas Kálmán felvétele - JEGYZETEK
|
