Isten éltesse! Ennyi, úgy hiszem, elegendő volna, neki is, nekem is, az Istennek is. (Ha utóbbi nem léteznék, akkor szokás szerint Bachnak.) De a szerkesztőknek, értelemszerűen, nem elég. A teljesség igénye nélkül azt akarom bemutatni, hogy akarva­-akaratlan furtonfurt belébotlok, azaz kikerülhetetlen, azaz elképzelhetetlen nélküle a világ. Vagy ugyan elképzelhető, de az nem volna jó. Ezért elkezdtem mászkálni „magamban", a szövegeimben, és a K betűs szavaknál megtorpantam, ezen torpanások egy részét gyűjtöttem ki alant.

Zenészeket jobb hallgatni, mint például irodalmárokat. Lehet persze, hogy ezt csak a kívülálló gondolja így, de a zenészek valahogy tárgyszerűbbnek tetszenek, nem a „művészetről" beszélnek, nem az égről és pokolról, még csak nem is a szakmáról mint olyanról, hanem hangjegyekről meg vonóról. („Engedd menni a vonót.")

Abbado meg különösen keveset beszél. Látjuk a nagy erőfeszítést az arcon, ezen az előkelő olasz tájon, és látjuk olykor azt a rémületet is, amelyet mi, turisták, sosem veszünk észre (vagy nem akarunk észrevenni) Olaszországban. Abbado úgy vezényel, mintha fordítana, a benne élő képet a zenéről, a hangzásról próbálja kézzel-lábbal érthetővé tenni. Egy-egy szónak is nekiindul, de többnyire aztán elejti. Könnyebb valamit mutogatással, sóhajtozással, tekintetvillogással elmondani, mint szóval, szavak rendjével (önéletrajzi megjegyzés).

Egy mondat hangzik világosan: „Nem lehetne együtt?" Vagy itt konkrétan: „Takataka - und zusammen." Ez az „együtt" Abbado legfontosabb szava. Kurtágtól hallottam egyszer: „Ne csináld a zenét, hallgasd." Abbado pedig azt mondja: „Hallgasd a másikat." Vagyis nem azt mondja, legyél halkabb, legyél hangosabb, hanem hogy hallgasd a másikat. Zusammenmusizieren.

Mára megszelídült az irodalom, az egész világ irodalma benyal a történet után sóvárgók követelődzésének - nincs az életüknek története, és azt hiszik, a regénynek kéne ezt szállítania. Nem a történet ellen beszélek, mert ha van történet, az a legszebb, de ha nincs, és mégis eleget teszünk ezen felerősödő konvencióknak, az siralmas. Tanuljunk vadságot, melynél nincs természetesebb, Joyce-tól. Egyébként azeneszerzőktől is lehet, Ligetitől, Kurtágtól, hogy a magyar segélycsapatokat említsem, vagy a korosztályomból, szinte egy szóba mondva: Jeney-Sáry-Vidovszky.

Mi a helyzet? A helyzet az, hogy a Digitális Akadémia, melynek e sorok írója tagja, fölkérte Nádler Istvánt, készítsen e sorok írójáról portrét. Nádler István nem elsősorban portréfestőként szerzett magának nevet a Kárpátok ölén s azon túl, mégis őt kérték föl. Miért? Azért, mert e sorok írója ezt szerette volna. Nem kajánságból. Mintha Mészöly Miklóst humoreszkre kérnénk. Kurtágot kupléra. Vagy Pázmányt minimal artra (nem mintha az protestáns műfaj volna; habár...).

Nem csak a nyelvet változtatta meg, hanem a prózaíró viszonyát a nyelvhez. Fölmondta az évszázados kedélyességet, amely elfogadta a trehányság ezer kedves (esetenként nagyszabású) formáját, ebben egyedülállóan következetes volt, egyedül állt. Kurtág György jut eszembe. Mészöly az egyetlen, aki poétikai radikalitásban a zenészekhez mérhető.

Magyar vagyok, mit érdekel engem a magyarság maga. - Mi a magyar? Nem érdekel, fütyülök rá. Ha valami nem érdekel, az az, hogy mi a magyar. Amiképpen az sem izgat, mi az olasz, mi a francia. Italo Calvino izgat és Pascal. Bethlen Miklós és Kurtág György. Varga Zoli (Ferencvárosi Torna Club) és az Oszoly sziklája. És így tovább.

...két Kurtág közt elgondolkodni arról - mert két Kurtág közt jól lehet gondolkodni -, mit jelent az...

Hát ilyen szépeket gondoltam a nyolcvanas évek közepén, pedig még, teszem azt, jócskán itt voltak az oroszok. Mondhatni, teszem azt, tőlük függetlenül, számomra TD olyan, mint Kurtág, ugyanarra emlékeztet, mint ő, arra, hogy a művészet legfőképp szabad és radikális.

Álldogáltam egyszer az akkor még Majakovszkijról elnevezett Király utcában, szemben a Zeneakadémiával, amikor egyszer csak elzúgott mellettem egy férfi (név szerint Kurtág György), enyhén hajlottan ment, lépései gyorsak voltak, aprók, miközben körbe-körbe pillantgatott, feje ide-oda járt, mintha egyszerre akarna mindent látni, észrevenni, szemrevételezni, elöl, hátul, jobbra, balra, alul, fölül.

Én a zenét azonnal (nagyképűen) átteszem irodalomba, irodalmi műfajokba. Kurtág egyszerre puritán és gazdag, radikálisan elegáns. Hogy felelőtlenül dobálóddzam a szavakkal: modern és nem posztmodern, de játékos modern. Az aforisztikus tömörséget váratlan tágasságok váltják. Az Op. 27 No. 2 olyan, mint egy rendes, régi regény, jellemekkel, nagy tájleírásokkal, mi is van még?, még cselekmény is van, igaz, az nem sok, mondjuk annyi, mint Flaubert-nél. Szöveg és zene, beszéd és ének megrendítően drámai kapcsolatáról szól a Beckett-darab. A darab része a fantasztikus Monyók Ildikó is, aki a hallgatáson, a némaságon túlról szól vissza hozzánk, a dadogás, az állati nyüszítés határán, vagy mondjuk így: kísértésében. Az egyik legautentikusabb Beckett- és Kurtág-beszéd.

Olyan volt az a férfi ott ama budapesti utcán, mint akit ketrecbe zártak, vagy még inkább szobába, egy túlságosan alacsony szobába zsúfoltak, azért kell meghajolnia. Rabság, súly, kötöttség, határok, töredék. Mindez igaz marad akkor is, ha a férfi zenéjére gondolok, ám akkor szentimentálisan azt is tudni vélem, hogy ennek a szobának a plafonja: az égbolt.

Jót tesz egy városnak, ha csak úgy Kurtágok mászkálnak benne, sebbel-lobbal, kicsit hajlottan.

Ültem egy stúdióban, s bent valaki játszott, szaxofonozott, én meg csak hallgattam, mintha egy csodát. Valami olyasmit éreztem, mint a Kurtág-koncerteken, hogy hát ha ilyen van, létezhetik, az csupa jót kell jelentsen az egész teremtésre nézve. Lehet, hogy az igazi férfiember nem tárja így ki érzéseit a világnak, de hát fütyülök én az igazi férfiemberre - összeszorult a szívem, ahogy ott ez a Dés játszott (mert bizony ő játszott).

Mennyi vadság, fenség és finomság együtt. Igaz, talán mindenhol. Mondjuk egy Kurtág-hangzat versus a Kossuth téri mészárlás 56-ban.

Rég nem éreztem már magam olyan jól, mint a Kamaraszínházban, Thomas Bernhard darabját nézve. (Illetve nem is olyan rég, november elején Kurtág-bemutatót hallhattam a Zeneakadémián, és ha én Kurtágot hallok, azonnal meghatódom, és rózsás, meglehet, fölületes következtetéseket vonok le a világ természetére vonatkozóan.)

Bárki után bármit lehet csinálni. Nincs arra szabály, hogy mit lehet, vagy mit nem lehet. Csak az a kérdés: hiteles-e, ami létrejön. Aztán: az ember legszívesebben mindig Mozart-szimfóniát írna, hisz az alegszórakoztatóbb. De akinek szerencséje van, azt Kurtág Györgynek hívják, s akkor ő Kurtág-féle zenéket fog írni. Ez pedig eléggé drasztikus viszonyban van, mondjuk, Mozarttal.

Az aprólékosságból, a figyelem intenzitásából mindenfélét tanulok. Vagy például Kurtág zenéjéből. Az nekem annyira fontos. Nem csak önös szempontból, hogy na, mit tudok ebből profitálni, mint ahörcsög. Ott más is működik. Az egész tevékenysége valamilyen romantikus megerősítés. Ha van egy Kurtág, akkor nem biztos, hogy egészen hülyeség, amit az ember csinál. Több koncerten ez az ujjongó érzésem volt... Ritka.

...hiszen akármilyen művészet is e mai, nagy művek vannak, és azok ilyenek: segítenek élni. Én pl. konkrétan tudom, hogy hónapok óta főleg Kurtág Kafka-dalaiból élek. A remekmű a teremtett világ egészéről mond valami jót, azt nevezetesen, hogy nem egészen biztos az a nagy kietlenség, amit tárgyszerűen regisztrál az ember, nem egészen: azaz van remény.

Megint az érzés: hogy egy ilyen estétől följavul az ország. Mintha olyan városban élnék, ahol egyszer csak Kurtág tart mesterkurzust.

És azt mondja: „Se düh, se szenvedély nem kell bele... Ne csináld a zenét (mondja a zenélő zenésznek), hallgasd!" Kurjant egyet, majd suttog, majd fölnevet, toppant, mutogat, hablatyol, hajlong, kinéz Mártára, bólint. Zene: gondolkodás: lét. „Engedd elfáradni a hangot... Lazsálj kicsit." Ezt azonnal érteni akarjuk, élvezkedve semmit tenni, majd a zene megcsinálja magát, amikor az ingerült, angyali hang így folytatja: „Hát így... kicsit elalszol... inkább japammm! Érted?!"

Japammm! Japammm, rendben, igyekszünk. }