Eötvös Péter legújabb, Concertos című lemezén három versenymű szerepel, mindhárom megrendelésre íródott, egymást követő években keletkezett, és öt tételes. A három mű mindegyikének kiindulópontja egy - motívumaiban bizonyos analógiákat mutató - „program" szimbolikus megjelenítése. Az albumot hallgatva azonban ezek a párhuzamok háttérbe szorulnak, és három önálló, önmagában is érvényes alkotást ismerhetünk meg.

A Seven című hegedűverseny a Columbia űrhajó tragikus balesetében elhunyt asztronautáknak állít emléket. A kompozíció első hallgatásra is magával ragadó - a vizuális fantáziát automatikusan beindító, illusztratív kifejezésmód, a bravúros hangszerelés, a rendkívül szuggesztív és színes hegedűszólam azonnal rabul ejt. Minél többedszer hallgatja azonban az ember, annál több olyan apró mozzanatra, izgalmas zenei megoldásra lesz figyelmes, amely elsőre rejtve maradt előtte. Ilyen például a 3. cadenza végén a szólista és a zenekari hegedűsök közti - ha tetszik az eltávolodást, a földi irányítástól való fokozatos kapcsolatvesztést ábrázoló - echo-hatás, az űrbeli atmoszférát - annak különös térélményét és fényviszonyait, a kozmikus mozgásokat és hangokat - megjelenítő változatos zenei eszköztár, vagy a darab végén a szóló hegedűhöz csatlakozó altfuvola panaszos siratója. Eötvös hegedűversenye filmszerű, de kerüli a közhelyességet, részletekbe menő, de sosem szószátyár. A mű ősbemutatóján is közreműködő Akiko Suwanai és a komponista által dirigált Göteborgi Szimfonikusok játéka a közönség helyenként igen zavaró köhögése ellenére is kivételes élményt nyújt.

A Levitation szintén meghatározott narratívára épül - Eötvös minden tételben egy-egy álomszerű kép zenei megjelenítésére törekszik. Az utcán telefonfülkéket és jelzőtáblákat repítő, tomboló orkán, a föld fölött lebegve szemlélődő ember, a vízen ringó gondola és a Stravinskyt idéző „feltámadt Petruska" ábrázolásában egy monotematikus variációsorozat képe bontakozik ki: a zeneszerző a gravitációval való szembeszálláshoz, a földtől elrugaszkodott, szabad levitációhoz kapcsolódó élmények legkülönbözőbb típusait tárja elénk. A sajátos versenyműben a vonóskarhoz két különböző hangolású klarinét és egy tangóharmonika társul - az összeállításból adódó izgalmas hangszín kombinációk, az eltérő sűrűségű textúrák találkozása és a lebegő mozgást illusztráló játékmódok igen realisztikusan szemléltetik asúlytalanság érzetét. Szerencsésebb lett volna, ha a kísérő füzetben a kiváló produkció minden közreműködője - a BBC Szimfonikusok, valamint Richard Hosford és John Bradbury klarinétművészek mellett a harmonika szólamot játszó muzsikus neve is - szerepel.

A CAP-KO (Concerto for Acoustic Piano Keyboard and Orchestra) címet viselő kompozíció öt európai zenekar felkérésére, Bartók születésének 125. évfordulójára készült. Különlegessége, hogy a szólista nem csupán egy hagyományos, hanem egy digitális MIDI-zongorán is játszik - az előbbi csupán a zenekar részét képező „visszhangkamraként" funkcionál, az utóbbi a valódi szólóhangszer. Az elektronikus szisztémának köszönhetően a MIDI-n játszott szólamhoz - egy technikus segítségével - váltakozó távolságban két másik szólam is társul. Ezzel a virtuozitásnak olyan foka válik lehetővé, mely a tíz ujj nyújtotta lehetőségeken messze túlmutat. Izgalmas és kissé futurisztikus élmény, ahogy ez a Bartókéhoz annyi szálon kötődő zenei anyag ezzel az emberfeletti technikával párosulva ilyen komplexitást eredményez. A darab kétségtelenül legszuggesztívebb és egyben legdrámaibb része a 4. tétel, melyben a háború zaját maga mögött hagyó és a morajló óceánon átkelő Bartók képe elevenedik meg. Pierre-Laurent Aimard elismerésre méltóan teljesíti embert próbáló feladatát, a szerző által dirigált Göteborgi Szimfonikusok pedig remekül tartják a lépést a szólistával. Eötvös: Concertos, BMC 2015 }

Kortárs magyar vesperások

A Budapesti Énekes Iskola legújabb lemeze kitűnő példa arra, hogy múlt és jelen - egy távoli tradíció és egy 21. századi komponista zenei nyelvezete - milyen magától értetődő természetességgel fonódhat össze. A kora-keresztény gregorián hagyomány ebből a szempontból kivételes helyet foglal el a zenetörténetben, hiszen alig akad olyan szerző, aki számára ez a monumentális liturgikus és zenei anyag ne szolgált volna inspirációs forrásul. A műfaj, melyben a felvételen felcsendülő kompozíciók íródtak, kiváló alkalmat ad arra, hogy a gregorián tradíció és az arra reflektáló kortárs válasz közvetlenül kapcsolódjon egymáshoz: az alkonyati istendicséret, a vesperás ünnepi liturgikus gyakorlatában az ősi énekrepertoárt a középkortól kezdve az adott kor zenei nyelvén íródott többszólamú tételekkel gazdagították.

A Budapesti Énekes Iskola mindkét kortárs vesperás megszületésében szerepet játszott: Serei Zsolt Bubnó Tamás és Mezei János felkérésére komponálta Vasárnapi vesperás-tételek című ciklusát, Zombola Pétert pedig többek közt az együttes templomi szolgálatain szerzett élményei ösztönözték Vesperae per annum (2003-2005) című darabjának megírására. A lemez hallgatásakor elkerülhetetlen, hogy akompozíciókról alkotott benyomásainkat ne a kettő között érzékelhető különbségek mentén fogalmazzuk meg. Serei műve prozódia, szólamvezetés és az ősi anyaghoz való viszonyulás tekintetében egy hagyományosabb vesperás-értelmezést sejtet: a komponista alázattal nyúl a gregorián repertoárhoz, és igyekszik minél inkább alkalmazkodni, idomulni hozzá. A nagyrészt polifóniából kiinduló többszólamú tételekkel tűzdelt ciklus mértéktartóan szerkesztett, erőteljes alkotás, mely leginkább egy olyan szobrot juttat eszünkbe, mely egyetlen nehéz, tömör anyag megmunkálásával keletkezett. Hangvétele alapvetően tárgyilagos, érzelemvilága mégis kellőképpen differenciált: az indító Deus, in audiutorium komor, sötét tónusa mellett helyet kap a Mindörökké, Ó, Urunk kezdetű responzórium szelíd, finoman árnyalt lírája is, a Magnificat quinti toni tételben pedig a gregorián énekkel váltakozva felcsendülő kórusrészek mindegyike más és más atmoszférát teremt.

Bubno Tamás - Felvégi Andrea felvétele

Zombola Péter hangszeres betétekkel tagolt ciklusa a hallgatót külső szemlélőből a beavatottak közé emeli. A művet nyitó - és keretként lezáró - harangjátékkal egy sajátos világba kerülünk, melyben az Urat nem a hagyományos módon, kizárólag a tisztelet és az alázat, hanem az érzelmek nyelvén is dicsérik. Rögtön az első vokális tételnél nyilvánvalóvá válik, hogy a zeneszerző a tradicionális zenei anyaghoz isprogresszív módon nyúl: a kórusnak a szólista által énekelt gregorián dallamba való bekapcsolódása a közös templomi énekléskor megszokott szét-széteső unisono élményt idézi fel. A többszólamú tételek mindegyike más és más szerkesztésű, és ezek a sajátos technikák árnyalt és szuggesztív kifejezésmódokat tesznek lehetővé. A 130. zsoltárt feldolgozó tételben például az álló akkordokat egy-egy elmozduló szólam lendíti tovább, a 137. zsoltár alapja - előrevetítve Zombola Passiójának egyik jellegzetes ismertetőjegyét - az egyetlen hangon végigrecitált szöveg, a Ki minden fénynek atyja vagy kezdetű himnuszban az orgona emelkedő kromatikus menetének ellenpontozásaként hangzik fel az unisono kórus, a Salve regina tétel pedig a polifon hagyományt idézi fel. Nem lehet nem észrevenni a zeneszerző vonzódását az ostinato jellegű konstrukciókhoz, különösen az orgonapontra épülő szerkesztésmódhoz, mely folyamatos feszültségeivel és oldásaival kiváló eszköze az atmoszférateremtésnek.

A két vesperás közül kétségtelenül a fiatalabb komponistáé jelent nagyobb kihívást a Budapesti Énekes Iskola számára: Serei darabját remekül megformált, plasztikus előadásban hallhatjuk, Zombola azelőadókat nem csupán az intonáció tekintetében komoly feladat elé állító, olykor tizenegy szólamra kibővülő kórustételeiben azonban - főként a csúcspontok magas lágéiban - az együttes nem nyújt teljesen makulátlan teljesítményt. A hatalmas teret nyitó Quam magnificata sunt monumentalitása, vagy a szólisztikus Magnificat tétel áttetsző szövetének kristálytiszta, leheletfinom megformálása azonban mindenért kárpótol. Kortárs magyar vesperások (BMC, 2015) }