Három napot töltöttem idén a vasi megyeszékhelyen, ami bizony csupán a harmadát tette ki az idei eseménysorozatnak. Nem hallhattam a Kocsis Zoltán által vezényelt, Debussy-Ravel-Bartók-programú nyitóhangversenyt, a jazzkoncertet, lemaradtam Bubnó Tamás Szent Efrém Férfikarának Bartók-előadásáról és a népzenei estről a táncházzal, továbbá Rivka Golani brácsaestjéről, a kurzusok zárókoncertjeiről, amelyek egyikét a záróhangverseny adta, a Howard Williams által vezetett karmesterkurzus résztvevőinek vezényletével. És magukból a kurzusokból is csak a Kocsis Zoltánét látogathattam meg az utolsó nap délelőttjén és délutánján.

Ám ez a kurzusrészlet és a három meghallgatott koncert mindegyike rangos vagy éppen felvillanyozó esemény volt, amelyekből joggal következtethetünk egy 31. évében is megújulni kész, magas színvonalú és izgalmas teljes fesztiválra.

Az első koncert - számomra - Lakatos György és tanítványai fagottestje volt „Koncert in H" fantáziacímmel, ami némiképp rejtélyesen hatott, tekintettel arra, hogy sem a h-moll, sem pedig, kiváltképp, a H-dúr, nem számít különösen kézre állónak ezen a hangszeren. Ám a műsorfüzet holmi vastagítások segítségével már elárulta a titkot: a szerzők és a darabok nevében elrejtett H betűk jelentik a kulcsot, ajátékban tréfát sohasem ismerő Lakatos idei csínyjeként. S bár a meghirdetetthez képest a műsor változott valamelyest, s kiderült: Lakatos György ezúttal sem állta meg, hogy ne adjon tért két tehetséges tanítványának, azért a H betűk az új darabokban is a helyükön voltak; sőt az egyik tanítvány, Duffek Mihály révén az előadók listájába is belopakodtak. S akkor hadd nevezzem meg rögtön a másik ifjú fagottost, Bánfi Józsefet is, továbbá a kiváló, és ugyancsak igen fiatal zongorapartnert, Kerek Erzsébetet meg a G.Horváth László vezetésével közreműködő Anima Musicæ kamarazenekart.

Lakatos György növendékeivel, Duffek Mihállyal és Bánfi Györggyel

-Felvégi Andrea felvétele

A koncert beszélgetős, sőt fejtörős-jutalmazós volt, természetesen, ám hamar megjelent a Weöres Sándor Színház színpadán, vagyis hát a Márkus Emília-terem arénájában a kamarazenekar, és felhangzottHidas Frigyes csupán másfél évtizede komponált 2. fagottversenye - afféle hallatlan hozzáértéssel és rutinnal megkomponált használati zene, amely, mint a szólista joggal megjegyezte, annál azért sokkal jobb, hogysem egyáltalán ne adják elő. S ki tudja, azért a lassú tétel talán még azért is előadható, mert szép.

Ezt Sosztakovics két gordonkára és zongorára írt - bár némiképp obskúrus, mert a műjegyzékben fellelhetetlen - egytételes Darabjának fagottokra készült átirata követte: a művet romantikus-érzelmes ésegyben orosz népdalos hang, meglehetős tömörség jellemezte, az előadást pedig világosság és tisztaság. A zongora kissé kevésnek tetszett, de erről inkább a nem hangversenyek rendezésére tervezett, süket terem tehetett, mintsem az előadók bármelyike.

Sosztakoviccsal le is zárult a zenetörténet nagy alakjainak sora a koncert műsorában. Ezt azért jegyzem meg, mert Lakatos György, a nagy zenék kiváló előadója - egyszersmind pedig született pedagógus - nagyon bölcsen és rá jellemző módon ezen a koncerten láthatóan éppen arra óhajtotta rávezetni közönségét, hogy saját magunkat tesszük szegényebbé, ha csak a legnagyobbak műveit vesszük tudomásul, mert az ő „árnyékukban" még nagyon sokan vannak, kisebbek és nagyobbak, akiknek igenis volt jelentékeny és senki máséval nem helyettesíthető mondanivalójuk. Erről pedig éppen a négy „nem-Sosztakovics" eljátszott művei tanúskodtak a legvilágosabban.

Így, következő számként, Hollós Máté Căra luma phírav című, Bari Károly kezdeményezésére komponált, a zenei szövetbe egy zalai cigányasszony énekének felvételét is beleszövő darabja, amelynek élő zenei részét - ebben a változatban - zongora és fagott játssza. A mű egyike a legszebbeknek, amelyeket szerzőjétől valaha is hallottam, valami gyengéd érzékenység, tiszta líraiság hatja át a mű kezdetét, éserős, hiteles a fájdalmas tetőpont is, amelyet a darab elér. Kerek és Lakatos pedig kitűnő művészi összhangban, a zenében rejlő lehetőségeket értően kibontva játszott.

Számomra a legizgalmasabb élményt az azt követő szám, Madarász Iván Három kánonja jelentette. Jóllehet egyrészt - mint a szerző is tanúsítja - játékos ujjgyakorlatról, másfelől instruktív zenéről van szó, két vagy három fagottra, zongorával vagy anélkül, a rövid darabok Bertalotti-solfeggiókra emlékeztető üdesége, a friss harmóniák és a karakterek, az artikulációs módok sokszínűsége roppant élvezetes volt a hallgató számára, és szívesen meghallgattunk volna még hármat a 15-ből, különösen ilyen kitűnő előadásban.

A hangverseny zárószámához, Vaughan Williams angol népdalokra komponált Hat etűdjéhez ismét felvonult a Lakatos Györgyöt kísérő kamarazenekar, és roppant érzékenyen és szellemesen adták elő aposztromantikus harmóniákban hazájában verhetetlen mester hol naiv, hol mélyen érzelmes, hol meg sziporkázóan szellemes miniatűrjeit.

Az általam hallott hangversenyek már csak azért is roppant szerencsés sorozatot
alkottak, mert olyan gyökeresen külön­böztek egymástól. Kurucz Tünde és Rohmann Imre másnap esti négykezes és kétzongorás hangversenye például, egyetlenként a három közül, minden ízében „hagyományos" volt. Mármint abban az értelemben, hogy két komoly és kitűnő előadó nagy mesterek ismert remekműveit játszotta egy estén át. Tudjuk persze: bizonyos értelemben éppen ez a legnehezebb: ebben a kon­tex­tusban figyelemreméltónak és eredetinek lenni. Nos, a művészházaspárnak ez messzemenően sikerült, s a maga módján ez jelentette a legkivételesebb zenei élményt a három hangverseny közül.

Kurucz Tünde és Rohmann Imre- Felvégi Andrea felvétele

A szombathelyi fesztivál megteremtője, Klenjánszky Tamás emlékének ajánlott műsor ugyanazon három szerző műveiből állt össze, mint a nyitókoncert. Nyitó- és zárószámként Debussyt adtak elő: a kései, két zongorára komponált En blanc et noirt és A tenger szerzői négykezes átiratát; közöttük pedig előbb a Mikrokosmos Bartók által két zongorára is átírt darabjait, majd Ravel Spanyol rapszódiáját, két­zongorás verzióban.

A gyönyörű, változatos és hallatlanul nehéz műsor emlékezetesen gazdag és kiérlelt előadásban szólalt meg. Ha annyit mondok el, hogy az En blanc et noir „késeisége", radikálisan új és helyenként roppant kemény hangja egészen ritkán hallható plaszticitással szólalt meg; hogy a Mikrokosmos-darabok előadásának lényegretörő eszköztelensége a Bartók-zene leglényegét: szerkezetét és gesztusait fedte fel előttünk; hogy a Ravel-rapszódiában, a színeknek ebben a kavalkádjában varázslatról varázslatra vezették a hallgatót, s hogy A tenger előadásának tökéletes metrikai szabadsága, a hangzás teltsége szinte afizika törvényeit legyőzve vált egyenrangúvá a teljes zenekar nyújtotta hangzásélménnyel - nos, akkor már csak a leglényegesebbel tartozom az olvasónak. Annak leszögezésével, hogy az előadás legfontosabb mozzanatát a két művész végletekig kifinomult és kiegyensúlyozott együttjátéka, a két technika, a két billentés és hangképzés, a két zenei inercia tökéletes egyensúlya jelentette, egy olyan jelenség, amely egymagában is csodálatos, és nem ismerem párját magyar zongoristapartnerek körében. Az pedig már csak természetes, hogy ilyen tökéletes szinkronitásnak és agogikai együttlélegzésnek iscsak kivételes ünnepnapokon lehetünk tanúi.

A harmadik esti előadás azután nem is volt (csupán) koncertnek nevezhető. Ezen - a Maladype Színház és a Qaartsiluni Együttes koprodukciójában - Sáry László Remek hang a futkosásban című „félig komoly operáját" mutatták be, amelyet Weöres Sándor „Téma és variációk" című verse ihletett. Illetve nem csupán megihlette Sáry Lászlót - akitől persze korábban sem állt távol az ilyesmi - egy következetesen végigvitt kombinatorikai játék példájával, hanem maguk a versben megjelenő, egyre szürreálisabbá váló szövegpermutációk is megszólalnak, igen különböző realizációban, a jó órás darab folyamán. Miután a nyolc szereplő részben a Qaartsiluni zenészei, részben a Maladype színészei közül kerül ki, továbbá mindenki zenél és énekel egyfelől, színészkedik és táncol másfelől (hogy bizonyos akrobatikus elemekről ne is beszéljünk - egy artistacsoportot nyugodtan be lehetett volna még venni a produkcióba), ezért a zenei együttes művészeti vezetője, Rozmán Lajos a produkció zenei vezetője isegyben, míg a színtársulat művészeti vezetője, Balázs Zoltán egyszersmind az előadás rendezője. Vagyis - ami persze nem szokatlan egy opera esetében - kettős vezetés működik, ám nem pontosan úgy, mint egy operaházban. Annál kevésbé, mivel Sáry László sem az a fajta hagyományos zeneszerző, aki leadja az operája partitúráját, azután legközelebb a premiert követő fogadáson lehet vele találkozni.

Mint máskor már annyiszor, Sáry most sem kőbe vésett kottát adott az előadók kezébe, hanem zenei játékoknak egy sorozatát, pontosabban ezeknek a zenei játékoknak a szabályait, amelyek - legtöbbször belekombinált rögtönzés-, illetve véletlenszerű mozzanatokkal - valamiféle folyamatot generálnak: polifon szerkezetet vagy valamiféle térben haladó, köröző zenei történést - a lehetőségek kimeríthetetlenek. Illetve a szó szoros értelmében végtelenek, ha figyelembe vesszük, hogy mindeközben a színpadon állandó a mozgás, a tevékenység, jelzésszerű konfliktusok zajlanak, különféle stabil és változó konfigurációk alakulnak ki, szerepek, helyek és a legváltozatosabb kellékek cserélődnek folyamatosan. A zenei dimenzió tehát önmagában is többrétegű, egyidejűleg zajló vizuális dimenziókkal kombinálódik, mindenfajta korlát nélkül, s így egészen a Weöres-vers szellemében.

A játékok, feladatok, polifon zenei és térbeli folyamatok sokszor igen bonyolultak és nehezek; az előadás sok hónapos munka eredménye, ami, ha valaki csak a játékosságra és a könnyednek, spontánnak ható mozgásokra figyel, meglepő is lehet. Ám itt nagyon is kontrollált minden pillanat, és hatalmas koncentrációt kíván; ez egy-egy pillanatra egészen nyilvánvalóvá is válik, például amikor a bizonyos rend szerint egyszerre két kézzel, megpörgetve feldobott tikfarúd-párokat egyszer sem ejti el egyik szereplő sem, vagy amikor a perceken át három hölgyszereplő által újra és újra a magasba fújt színes toll (hozzáérni szigorúan tilos!) még látszólag tökéletesen vert helyzetből, már-már a padlóra hullva is mindig újra és újra magasra röppen. S persze ezek csak az egészen szembeszökő momentumok, máskor viszont egészen különös test- és egyéb helyzetekben, bonyolult mozgások közepette kell tisztán intonálni vagy szabálytalan ritmusokat produkálni. Érezhető: többek között ezek a kihívások éltetik a darabot, ezek legyőzése jelenti a játék egyik fő örömét.

Mindez sok tekintetben feszegeti a mű, a zene, a művészet fogalmának határait - Sáry ebben a tekintetben mindig is rokonítható volt John Cage-dzsel. Csak épp fennáll közöttük egy alapvető alkati különbség: ezeket a felfedező utakat Sáry esetében - akkor is, ha nem nélkülözik a mélységet, vagy ahogy a programismertető fogalmazott, létrejön olyan is, ami „szívszorító és katartikus", nos, Sáry felfedezőútjainak mindig meghatározó eleme a játékosság, és mindig átjárja őket a tapasztalatszerzés, a tanulás szédítő öröme.

Krónikásként hosszan keringek az előadás körül anélkül, hogy le tudnám írni, tulajdonképpen mi is történik a meglehetősen kis területű színházi arénában. Azonban az, ami történik, olyan elbűvölően változatos, váratlan, kamaszos, ihletett, erotikus, komikus, emberi, meghökkentő, hogy szóbeli érzékeltetése a maga konkrétságában teljesen reménytelen. De szavamat adom, hogy az egész minden pillanatban élvezetes és megunhatatlan.

A nyolc abszolút fajsúlyos zenész és színész, akiknek a parádés kivitelezés köszönhető, a következő: Borbély László, Rozmán Lajos, Rákóczy Anna, Petrovics Anna, Kéringer László, Duffek Ildikó, Huszárik Kata és Szilágyi Ágota.

Rákóczy Anna, Balázs Zoltán és Rozmán Lajos a Sáry-opera bemutatóján - Felvégi Andrea felvétele

Ebben az évben Kocsis Zoltán egyedül képviselte azt a művészkategóriát, amelynek már a neve is önmagában biztosítja egy rendezvény nemzetközi rangját. Korábban, más körülmények között, előfordult, hogy hárman-négyen is összejöttek Szombathelyen ebből a nemből. A fentiekben igyekeztem rámutatni, hogy egy fesztivál nagy sztárok sokasága nélkül is lehet tartalmas és izgalmas. Mindazonáltal, ha már vezényelni nem hallottam itt, tanítani még sehol sem láttam, és nagy érdeklődéssel vártam az alkalmat, hogy ellátogathassak a zongorakurzusára. Nem kellett csalódnom.

Kocsis Zoltán  - Felvégi Andrea felvétele

Ottlétem ideje alatt négy hallgatóval foglalkozott. Mind igen fiatalok, főiskolás korúak voltak, s közülük legalább hárman kifejezetten ígéretes tehetségnek tetszettek, még az az ifjú hölgy is, akinek elsősorban az önbizalom hiánya volt a hendikepje. Mindenestre voltak annyira felkészültek és komplex egyéniségek - általában ijesztően nehéz darabokat vittek, Bartóktól, Chopintől, Debussytől, Kurtágtól -, hogy azelő­adás minden pontja az eldöntendő kérdések sokaságát implikálta. Még sohasem vált ennyire világossá számomra, hogy egy interpretáció egy sokdimenziós tér egyik pontjának gondolható, mely pontból számtalan teljesen különböző irányba lehet tekinteni, és minden irányban ijesztően sok tényezőt kell figyelembe venni. Ez a pár óra azért volt mérhetetelenül gazdagító még a passzív hallgató számára is, mert Kocsis nem „csupán" egészen kivételes adottságú zenész és művész, hanem a tapasztalatok rendkívüli sokféleségének is birtokában van, és - hogy a képnél maradjak - olyan dimenziókban is gazdag útravalót tud adni növendékének, amelyeknek részben a puszta léte is csak a kurzus folyamán válik világossá benne. Hogy mit és hogyan lehet memorizálni, mit és hogyan lehet gyakorolni, hogy az ujjrend megválasztása milyen súlyosan zenei kérdés, hogy miként kell elemezni, újra és újra, más és más szinteken elemezni a zenét, megkülönböztetni a hangsúlyosat és hangsúlytalant, a lényeges és a lényegtelen szólamot, megsejteni a hanghibákat, és így tovább, a végtelenségig.

Számomra, aki kezdettől figyelemmel kísérhettem Kocsis pályájának és egyéniségének alakulását, azért is jelentett nagyon érdekes - és pozitív - élményt ez a kurzus, mert a legendásan, sokak szerint néha érzéketlenül maximalista Kocsis Zoltán - túl a hatvanon - kifejezetten jó pedagógusként, sőt jelentős empátiával bíró pedagógusként mutatkozott be. Azt nem mondhatom, hogy nem adott hangot szépítés nélkül a kritikájának - viszont teljesen világos volt, a növendék számára is, hogy azzal a legszigorúbb, akiben a legtöbb tehetséget látja. Nehéz és komplex feladatokat adott tanítás közben, de ezeket a feladatokat és a bírálat erősségét is láthatóan az illető teherbíró-képességéhez igazította; nem bántott meg senkit, és dicsérni is tudott. Azt hiszem, a tehetséges tanítványok szerfölött élvezték az órákat, és nagyon sokat profitáltak belőlük.

Szombathelyt, úgy látszik, nem kell félteni. }