Kim Kashkashian - Felvégi Andrea felvétele

Ha ma bárki panaszkodik Budapest koncertkínálatára, azt állítván, hogy elmarad a világ nagy zenei centrumainak pezsgő zenei életétől, nincs igaza. Világsztárok adják egymásnak a kilincset, s a leghíresebb zenekarok, együttesek sem felejtik ki turnéjuk állomásai közül szeretett fővárosunkat; s akkor még nem is szóltunk az idehaza élő kiváló magyar muzsikusok által biztosított igen magas színvonalról. Mégis rendkívüli eseménynek számít, hogy egy olyan külföldi művész, aki vitathatatlanul a világ élvonalába tartozik, egy hagyományos (tehát nem kizárólag kortárs) koncert keretében mutatja be egy kortárs magyar zeneszerző művét. November 26-án pontosan ez történt a Zeneakadémia Solti termében: Kim   Kashkashian és Nagy Péter két Schumann-ciklus és egy idehaza jószerével ismeretlen Britten-opusz mellett a firenzei ősbemutató után Budapestre is elhozta Tihanyi László Nyolc invokáció a Hold fázisaihoz című, 2010/11-ben készült kompozícióját.

The Viola in My Life - Morton Feldman után szabadon Tihanyi László is elmondhatja, hogy a brácsa egyre nagyobb szerepet játszik életművében. Habár a 1986-os, op. 3-as brácsaszólóra, a Ductusra bizonyára már nem sokan emlékeznek, annál elevenebb kép élhet az érdeklődő hallgatóban a brácsára és zenekarra írt Passacaglie-ról, melyet ugyancsak Kashkashian mutatott be 2010 januárjában a Concerto Budapesttel, s két év múlva Bársony Péter is játszotta a Rádiózenekarral. A műjegyzéket szemlélve több olyan kamaraformációt találunk (vonóstrió, duó, zongoranégyes), amelyben a brácsa fontos feladatot kap, a 2013-as szombathelyi Bartók Fesztiválon bemutatott Három strófa Tábitának (op.61) pedig egyenesen szóló brácsára és öt brácsára készült.

Kim Kashkashian és Nagy Péter kamarazenélését hallgatva aligha kétséges: nagy ajándék egy zeneszerzőnek, ha ilyen muzsikusok számára komponálhat. A két Schumann-ciklus, a csellisták és klarinétosok által szinte unalomig játszott op. 73-as Fantasiestücke és a (méltatlanul) jóval ritkábban hallható, Öt darab népi stílusban, op. 102 megmutatta, hogy Kashkashian a világ egyik legszebb és legsokoldalúbb brácsahangjával rendelkezik: ha kell, mély és telt tónusával simogat, másszor meg harap, szúr, sistereg. Ilyen színvonalú interpretáció esetében egy csöppet sem zavar, ha véletlenül becsúszik egy-egy kevésbé tiszta intonációjú hang (egyébként elhanyagolható százalékos arányban), mert mindvégig eleven és a pillanat varázsában születő zenélés tanúi lehetünk. Eleven párbeszéd tanúi, hiszen Nagy Péter hihetetlen érzékenységgel, a partnerre figyelés maximumát adva, teljesen egyenrangúan, de sohasem tolakodóan, karaktert, léptéket és arányt pontosan érezve társult Kashkashian játékához. Nem néztem utána, de úgy tűnt, a két művész évtizedek óta muzsikál együtt, minden rezdülésük harmonikus és összehangolt, és mindkettejük számára örömzenélés a közös játék.

Ilyen alapokra számítva érthető Tihanyi László részéről az a bizodalom, amellyel Kashkashian és Nagy Péter duójára fogalmaz egy aforisztikus tömörségűnek aligha nevezhető, csaknem 35 perces kamaradarabot. A mű - soktételes, nagylélegzetű formáját tekintve - leginkább a Schattenspiellel rokonítható. Az 1997-es, 46 perces, klarinétra, csellóra és zongorára komponált darab Elő-, Köz- és Utójáték, Tétel és Ellentétel, illetve az ezekhez fűzött Kommentárok, valamint a három hangszer kadenciáinak készletéből fonja szofisztikált, ölelkező és keresztrímekben gazdag, tíztételes nagyformáját. A Nyolc invokáció objektív külső vezérfonalat választ magának: a Hold nyolc fázisát foglalja egy-egy tételbe. Tihanyi a mű kottájának előszavában részletes eligazítást ad a kompozíció alapjául szolgáló zenei-gondolati konstrukcióról. Mint előre sejthető volt, a mű „programja" nem szorítkozik a csillagászati jelenségre, hanem épít azokra az asztrológiai, néprajzi párhuzamokra, analógiákra, amely égi társunkhoz kapcsolódott az évezredek folyamán. Ahogyan Tihanyi fogalmaz: „Az egyes holdfázisokhoz különböző karakterű tételeket társítottam, amelyek egy összefüggő csillagászati-lélektani folyamat különböző állapotai képviselik. Ezeket az állapotváltozásokat tükrözik a tételek zenei karakterei." Ekként társul a Teliholdhoz az aktív, a Domború Holdhoz a dezintegrált, az Utolsó negyedhez az ambivalens/statikus, a Fogyó Holdsarlóhoz a dezintegrált, az Újholdhoz a passzív, a Dagadó Holdsarlóhoz az integrált, az Első negyedhez az ambivalens/statikus s végül a Dagadó Holdhoz az integrált karakter.

A mű hangszervezése nem kevésbé szisztematikusan átgondolt. Minden egyes tétel két-két centrális hang köré épül. A centrális hangpárokból kialakuló hangközök útja is leképezi a holdfázisok folyamatát. A Telihold tiszta kvintjétől kvarton, kistercen és kisszekundon keresztül (tehát folyamatos szűkülésen át) jutunk el az Újhold tétel D1 hangjáig (egyedül ebben az 5. tételben csökken kettőről egyre a centrumhangok száma), majd a Hold növekedését a további tételekben a táguló hangközstruktúra (nagyszekund, nagyterc, tritónusz) fejezi ki. Tihanyi ismertetőjének egy további lényeges állítása: „az egyes centrális hangok köré mindig két, azonos szerkezetű hangsor épül: egy „pozitív" és egy „negatív", amelyek a zenei térben kiegészítik egymást".

Nyilván nem igényel további bizonyítást, hogy a Nyolc invokáció mögött erős, részletesen kidolgozott gondolati konstrukció áll, amelynek kimódolása megelőzte a kompozíciós munkát, a mű végigírását. A jó hír az, hogy ez a szellemi konstrukció nem marad papíron, hanem a darab folyamán hús-vér alakot ölt, erőteljes zenévé válik, melynek kifejezési skálája az impulzív kitörésektől a lírai éneklésen át a„fagyhalál"-közeli anti­klimaxig terjed. Világosak és markánsak a zenei karakterek, s ahogyan Eötvös Péternél is, Tihanyinál is jól működnek a  hangközstruktúrák. Az egyes centrális hangok köré épített hangsorok funkcióját is érteni vélem: bizonyos ritmikus formulák, előkeszerűen felfutó figurák osti­nato jelleggel ismétlődnek, de közben variálódnak, s ekképp folytatnak párbeszédet egymással, a hagyományos európai zenén nevelkedett hallás számára is követhető módon. (Tihanyi a Muzsika előző számában nyilatkozott arról, hogy a firenzei bemutató hetven év körüli közönsége meglepően jól fogadta a kompozíciót. Véleményem szerint ebben szerepe lehet annak, hogy Tihanyi zenéje számos efféle, csupán az ép zenei érzékre apelláló fogódzót nyújt a hallgatónak, holott maga a darab azért épp eléggé újszerű.) Emlékezetes marad számomra a dörömbölő, szinte agresszív szakaszok és a nagy, éneklő dallamívek ellentéte, amelyek a brácsa üveghangjainak és a zongoraszólam párhuzamos mozgásában kelnek életre. A 3. tétel (Invokáció az utolsó negyed Holdhoz) indulásának tercjátéka és színgazdagsága különösen tetszett. A Fogyó Holdsarlót idéző 4. tétel a maga sápadt kisszekund-játékával ugyanolyan antiklimax, mint a Schattenspielben „A megfagyott könnyek tava". Az Újhold egyetlen centrális D1 hangja a vonós játékmódok sokféleségének felvonultatására teremt lehetőséget a zeneszerző számára (tudniillik ugyanazt az egyetlen hangot egyszerre a G és D húron is lehet képezni, amit Tihanyi pazarló ötletgazdagsággal meg is tesz, megkomponálván a saját Fantasia su una notáját).

Az egyes tételekhez párütemes kis mottók kapcsolódnak, amelyek egymás variánsai, és a tételek centrumhangjaira épülnek. Funkciójuk véleményem szerint kettős: egyrészt átvezetnek az egyik hangpártól a másikig, tehát előkészítik a következő tételt, másrészt távolságtartásukkal, aforisztikus tömörségükkel ellenpontozzák a „cselekményben" gazdag főtételeket. A 8. tétel (Invokáció a dagadó Holdhoz) gyors, szellemes és virtuóz finálé. A finálé kifejezés azonban csak viszonylagosan érvényes, Tihanyi ugyanis a tételek sorrendjét megköti, de a ciklust bármelyik tétellel el lehet kezdeni. Attól függ, mikor kapcsolódunk a kedélyünket oly nagyon befolyásoló Hold szeszélyes életébe.

Ha már fentebb többször hivatkoztam a Schattenspielre, jól emlékszem, hogy az a mű Messiaen- és Bartók-emlékeket ébresztett bennem. Messiaen és Bartók most is feldereng a kompozíció szellemi horizontján (előbbi bizonyos akkord­szerkezetekben, a mű általános színgazdagságában és a szépen hangszerelt, nagy, éneklő dallamívekben, utóbbi leginkább az I. és II. hegedű-zongora-szo­náta halvány emlékével, de itt a kapcsolat csak általánosságokban ragadható meg). A kompozíció jól kidolgozott alapötlete (hangközstruktúrák, egy természeti jelenség által adott „narratíva") Eötvös Péter egyes darabjainak munkamódszerére emlékeztethet. Ezek a nevek azonban csak távoli analógiaként merülnek immár fel (lehet, hogy csak a fogódzókat kereső kritikusi képzelet kelti őket életre), vagy legalábbis a saját alkotói világon többszörösen átszűrt hatásként vannak jelen a Nyolc invokációban.

Tihanyi 53. opusza (érdekes, hogy a kiadott kotta nem tud opuszszámról, a zeneszerző saját műjegyzéke azonban igen), nagyon hangszerszerű, nehéz, de hálás játszanivalót tartogató, figyelemreméltó kompozíció, amelyet a Kashkashian-Nagy Péter duó kiválóan adott elő. Amilyen kedvvel tették, reméljük, nem utoljára. }