– Osztottam-szoroztam, és az jött ki, hogy életének most már nagyobbik felét töltötte Magyarországon kívül. A konziban Kocsár-növendékként zeneszerzést tanult, majd tizennyolc évesen – ennek már több mint húsz éve – Bécsben folytatta tovább zenei tanulmányait. Akkor még zeneszerzőnek készült, vagy már a karmesterség izgatta?

– Eredetileg zeneszerzésre jártam. 1993 őszétől Erőd Ivánnál tanultam Bécsben, ami az ő személyén túl azért is volt jó, mert így már a felvételin találkoztam egy magyar professzorral. Ez nagy segítség volt, akkoriban ugyanis még egy szót sem beszéltem németül. A bécsi Zeneakadémián az első – két évig tartó – tanulmányi szakaszt az első diplomavizsga zárja le. Ezzel a vizsgával egyidejűleg felvételiztem a karmesterosztályba, ahol karmesterséget és korrepetitorságot tanultam.

– Swarowsky és Österreicher egy-két nemzedékkel idősebb növendékei közül rengetegen futottak be nagyon nagy pályát. Ön kihez járt ott, és vajon megvannak-e még a Swarowsky nevéhez fűződő hagyományok?

– Engem az egykori Swarowsky-növendék Uroš Lajovic tanított, a másik osztály Leopold Hageré volt. Lajovic nagyon sokat megőrzött és továbbadott abból, amit Swarowskytól tanult. Például azt az analitikus szemléletet, amelyet Swarowsky bizonyos daraboknál és stílusoknál annyira hangsúlyozott. Aztán persze minden növendék a maga útját járja, de nekem nagyon fontos ez az analitikus megközelítés is. A hangsúly az is-en van: aki kijárta ezt az iskolát, az megtanulta átlátni a struktúrákat.

– Végzett zeneszerzőként nyilván különös affinitása van az új zenéhez. Ezt a vonzalmát ki tudja élni?

– Van rá lehetőségem, bár be kell ismernem, hogy a zeneszerzés eléggé háttérbe szorult az életemben. Mindig is túlságosan sokfelé ágazott az érdeklődésem. Az opera iránti szerelmem nagyon korán kezdődött. 1984-ben költöztünk Budapestre, és 1984 és 1989 között rendszeresen jártunk az Erkel Színházba. Nagyon nagy élményekben volt részem. Láttam Rost Andrea debütálását a Rómeó és Júliában, de a történet nem is akkor kezdődött, hanem jóval korábban: kisfiú voltam még, amikor operarajongó édesapám valahonnan megszerezte Callas rengeteg lemezét, a borítón Callas képével. Gyönyörűnek láttam, és amikor édesapám föltette a lemezeket, hallottam, hogy ez a gyönyörű nő még énekelni is tud… Sokkolt az élmény. Callas mindig is megosztó énekesnek számított, vagy imádják vagy ki nem állhatják. Én az első pillanattól kezdve rajongtam érte. Egyszerűen a rabja lettem. Azt hiszem, a pályaválasztásom hátterében is ez állhat. Később, amikor Bécsben zeneszerzést tanultam, nagyon hiányzott az operával való mindennapos aktív kapcsolat. Persze én is állandóan jártam az operaházba, diáktársaimmal együtt az állóhelyekről néztük az előadásokat, de ez azért más, mint amikor az ember saját maga is részt vesz a színházcsinálásban. Szívem szerint operaénekesnek mentem volna, de hangom sajnos egyáltalán nincsen. A karmesterség és az énekesekkel való munka viszont már akkor is nagyon közel állt hozzám.

– Teljesen klasszikus operai pályát járt be? A szamárlétra legalsó fokától a főzeneigazgatóságig? Sehol egy versenygyőzelem?

– Nem, nem indultam versenyen.

– Elvből?

– Nem. Nem is tudnám megmondani, hogy miért nem neveztem be egyetlen versenyre sem. Tanulmányaim idején Erőd Ivánnak köszönhetően ösztöndíjakat élveztem. Fogalmam sincs, mi lett volna velem nélküle, ugyanis az ő ajánlásával kaptam meg a legkülönbözőbb alapítványok ösztöndíjait. Nagyon hálás vagyok neki. Amikor aztán – már az akadémia vége felé – el kellett gondolkodnom azon, hogy miből fogok megélni, ha már nem kapok több ösztöndíjat, döntés elé kerültem. Zeneszerzésből megélni nem egyszerű, főleg nem egy magyarnak külföldön. Igyekeztem több lábon állni. Operarajongásomon kívül tehát gyakorlati meggondolásból is pályáztam egy korrepetitori állásra a klagenfurti színháznál, ahol aztán végül hat évig dolgoztam. És nagyon hálás lehetek a sorsnak ezért a hat évért. Ott tanultam meg, hogyan működik egy operaház, hogyan kell dolgozni egy énekessel, egyáltalán: mire van szüksége egy énekesnek. Korrepetitorként egy sor olyan dolgot meg lehet tapasztalni, amit mindenkinek tudnia kell, aki operában akar vezényelni. Nem is szólva arról, hogy e minőségemben hatalmas repertoárt zongoráztam végig. A klagenfurti színház háromtagozatos, és nincs saját operatársulata. Csak vendégekkel dolgozik. Földrajzi helyzeténél fogva – közel van Olaszország – rengeteg olasz énekes kezdi ott a pályáját. Ott kapják első nagy szerepeiket. Ennek köszönhetően tőlük elleshettem az olasz operastílust, és kénytelen voltam megtanulni a nyelvet is, mert ők nemigen forszírozták a német-, illetve az angoltanulást. Nemcsak azt korrepetáltam velük, amit helyben énekelniük kellett, hanem sokuknak segítettem új szerepeket is megtanulni, hiszen öt-hat hetet is eltöltöttek egy-egy próbaidőszakban, és nemigen tudtak mit kezdeni a rengeteg szabadidejükkel. Így hát tanultak. Én pedig velük: rengeteg művet ismertem meg ezáltal.

– Gondolom, előbb-utóbb azért már vezényelt is…

– Egy évig csak korrepetáltam, aztán bementem az akkori vezető karnagyhoz, Michael Güttlerhez, és kértem, hadd dirigáljak valamit. Próbaképpen kaptam két Mosoly országa-előadást. Az előadások jól sikerültek, úgyhogy nemsokára további lehetőségekhez is jutottam, majd a következő évadban már bele is vették a szerződésembe a vezénylési kötelezettséget. A rákövetkező évadban már másodkarmester voltam, majd amikor Güttler – elég váratlanul – távozott, az intendáns felhívott, és felajánlott egy sor munkát. Elvállaltam, és az előadások jól sikerültek, én pedig első karmester lettem. Hat év után aztán Augsburgban folytattam a pályámat.

– Mekkora az augsburgi színház?
– Jóval nagyobb, mint a klagenfurti. Az is háromtagozatos, de elég nagy zenekara van, ennél fogva több szimfonikus koncertet lehetett tartani. Ezzel együtt is csak két évig maradtam ott, ugyanis a színház intendánsa, Ulrich Peters, akit éppen akkor neveztek ki a müncheni Theater am Gärtnerplatz élére, megkérdezett, lennék-e első karmester és zeneigazgató-helyettes nála Münchenben. Ezt az ajánlatot nem lehetett visszautasítani, hiszen München nagyon izgalmas hely, a színház pedig a város második operaháza.

– Ez mikor történt?

– 2007-ben.

– Ez azért már eddig is nagyon szép karrier…

– Szerintem a lényeg az, hogy az embert elégedettséggel töltse el a munkája, hogy úgy érezze, a legtöbbet hozta ki a darabból, a produkcióból, amin dolgozik. Magától értetődik, hogy minél jobb egy színház, annál inkább adottak ehhez a körülmények, és ahogy múlik az idő, minden karmester szeretne egyre inkább olyan helyzetbe kerülni, amelyben meg tudja valósítani az elképzeléseit. Münchenben három évadot töltöttem, 2010-ben jöttem el.

– Az első karmesteri és zeneigazgató-helyettesi státus milyen lehetőségeket jelentett önnek?

– Sokat dolgozhattam. Volt olyan szezon, amikor majdnem 80 előadást vezényeltem. Többek között operettet és kevésbé ismert korai Verdi-operákat is. Verdi amúgy is mindig a szívem csücske volt.

– Amennyire felkészülésem során ráláttam eddigi pályájára, sokcsücskű szíve lehet.

– Tényleg sokcsücskű, de Verdi egy különösen fontos csücsökben helyezkedik el. Dirigáltam Mozartokat és operaritkaságokat egyaránt, mint például a Fra Diavolót. Előszeretettel mutatok be olyan darabokat, amelyeket szinte senki sem ismer, ennél fogva mindenki számára meglepetést jelentenek.

– Németországban különösen erős hagyománya van az operaházakban a rendezői színháznak, aminek sok jelentős produkciót köszönhet a világ, de azért nem problémátlan, hiszen nézőként nagyon sokszor érzi úgy az ember, hogy a zenei megvalósítás és a rendezés sok tekintetben ellentétben áll, illetve hogy a kettő színvonala között nagy a különbség. A rendezői színház nyilván a karmestertől is más hozzáállást igényel, mint korábban.

– Münchenben ilyen nehézségek nemigen voltak, már csak azért sem, mert a Theater am Gärtnerplatz nem arról volt híres, hogy a rendezők extravagáns ötleteket akartak volna megvalósítani. A jelenség azonban valóban létezik, sokszor meg kellett már harcolnom a zenéért. Alapfeltételnek tartom, hogy mindenki értsen ahhoz, amit csinál, vagyis tudja a szakmát. Nagyon sok konfliktust meg lehet előzni, ha mind a karmester, mind pedig a rendező pozitívan viszonyul a munkához és együtt akar működni egymással, és nem arról szól minden, hogy kié az elsőbbség, és mindenki csakis a maga dolgát csinálja. Ez különben is abszurdum, végeredményben valamennyien egy produkción dolgozunk! Ez viszont azt követeli meg a karmestertől, hogy ő se a zongorás főpróbán jelenjen meg először. Egymásra kell hangolódnunk, meg kell ismernünk egymást és egymás elképzeléseit. Az együttműködésnek jóval a próbák megkezdése előtt el kell kezdődnie, legkésőbb akkor, amikor először felépítik a színpadot. Döntő fontosságú, hogy a színpad és a rendező milyen lehetőségeket biztosítanak az énekesek számára.

– Elkalandoztunk. Ott tartottunk, hogy 2010-ig dolgozott Münchenben. 2012-től a berlini Komische Oper főzeneigazgatója. Hol volt két évig?

– Szabadúszó voltam. Ugyanannyit dirigáltam, mint korábban. Produkciókra szerződtem. Főleg operákat vezényeltem, de dolgoztam szimfonikus zenekarokkal is.

– Úgy képzelem, hogy valamikor 2011-ben megcsörrent a telefonja, a vonalban Barrie Kosky, a Komische Oper új intendánsa, aki felkérte, legyen itt főzeneigazgató. Így történt?

– Nem. A színház igazgatója, Philip Bröking érdeklődött, nincs-e kedvem valamit vezényelni a Komische Operben. Semmilyen pozícióról nem esett szó közöttünk. Akkor eldirigáltam a Fidelio ősváltozatának, a Leonórának egy előadását, próba nélkül. Ez jól sikerült. Ezt követően tartottam egy próbát a zenekarral, kipróbáltuk, mennyire tudunk együtt dolgozni.

– Barrie Koskyval nem is ismerték egymást?

– Nem. A Leonóra-előadás alkalmával ismerkedtünk meg.

– Koskyval és önnel új korszak kezdődött itt. Ennek a színháznak a történetét viszonylag jól ismeri az operarajongó. A háború utáni Felsenstein-féle Komische Oper legendás helye volt az operajátszásnak. Azután voltak jobb és kevésbé jó korszakai. Jó előadásokat láttam itt az előző, az Andreas Homoki nevével fémjelzett korszakban is. Kosky személyében – úgy tűnik – nagyon jelentős rendező áll a színház élén, mint olvasom, még jó sokáig, hiszen friss sajtóhír, hogy 2022-ig meghosszabbították a szerződését. Merre tart a Komische Oper? Mi jellemzi az új korszakot?

– Néhány nagyon konkrét cél rögtön az elején megfogalmazódott. Az egyik az operetthagyomány ápolása. Nem csak A denevér szerepel műsoron, hanem visszahozunk olyan operetteket is, amelyek egykor nagy sikert arattak itt. A berlini operett műfaját. Ez nagyon fontos része a munkánknak. Arra is hangsúlyozottan ügyelünk, hogy erősen különbözzünk a város két másik operaházától, hiszen ha mi is olyanok vagyunk, mint a másik kettő, nincs létjogosultságunk. A Deutsche Oper és a Staatsoper között rengeteg az átfedés, nagyrészt ugyanazt a repertoárt játsszák, és ugyanazok a nemzetközi sztárok énekelnek mindkét házban. Mi mást akarunk csinálni. Lényeges, hogy nálunk olyan műveket is láthasson a közönség, amelyeket ott nem láthat. Sokféleségre törekszünk, és ennek szellemében fejlesztjük együtteseinket. Az egyik este jazzt játszunk, a következőn A varázsfuvolát, harmadnap Prokofjevet, a negyediken Rameau-t, az ötödiken a West Side Storyt, és mindezt nagyon magas színvonalon és a saját ensemble-unkkal. A Komische Oper támogatása elmarad a két másik operáé mögött, ezért nem engedhetjük meg magunknak Jonas Kaufmannt, viszont nagyon motivált és fejlődőképes ensemble-lal dolgozunk. Óriási utat tettünk meg két év alatt.

Komische Opera, Berlin/Bál a Savoyban

– Ami az operettet illeti, tavaly ősszel a Bál a Savoyban aratott hatalmas sikert, nem is tudom, ki imádta jobban, a kritika vagy a közönség. Hangulatában abszolút ideillő mű. Az előadás, a most látott Szép Helénához hasonlóan mintha a német expresszionizmust idézte volna... Az ön ötlete volt a darab?

– Nem, Barrie Koskyé, akiről talán nem ismeretes, hogy magyar gyökerei is vannak, és nagy rajongója a műfajnak meg Ábrahám Pálnak. Ábrahám esetében még egy gesztus is volt a bemutató mögött: őt annak idején szabályosan elüldözték Berlinből. Fontos, hogy azok a komponisták, akiket ez a méltánytalanság ért, visszatérjenek ide. Ami az expresszionizmust illeti, Barrie Kosky nagyon tudatosan idézi fel ezt a világot.

– A Komische Oper annak idején nagyon erősen integrálódott a kelet-berlini kulturális életbe, ami nem is csoda, hiszen a város keleti felében volt. Mindenesetre az NDK kulturális zászlóshajójának számított. A fal leomlása óta negyedszázad telt el. Vajon maradt-e valami a színháznak ebből a kötődéséből?

– Ezt nehét megmondani. Annyi bizonyos, hogy a társulatban, a zenekarban és a kórusban is sokan vannak, akik az egykori NDK fővárosában éltek, és itt kezdték pályájukat. De persze ez is változik a fluktuáció miatt.

– A Kosky-éra egy jelentős produkcióval, Monteverdi három operájának előadásával mutatkozott be. Egy napon hangzott el a három mű, az Orfeo, az Odüsszeusz hazatérése és a Poppea megkoronázása.

– Később külön-külön is játszottuk a három darabot. Ez egy különleges alkalom volt, amely az indulást volt hivatva jelezni. Ezt követte A varázsfuvola, amely időközben a legfontosabb produkciónkká vált, nem is tudnám felsorolni, hány operaház vette át a rendezést Los Angelestől Minnesotáig és egy sor német, osztrák, svájci operaházig. Már a próbaidőszakban éreztük, hogy ez vagy hatalmas siker lesz, vagy elképesztő bukás. Azóta is minden előadás teltházas.

– A varázsfuvolához hasonlóan izgalmas operaelőadást nemigen láttam eddig, a néző elképesztő ötletparádét lát, a rendezés a mozgásszínház, a laterna magica, a némafilm és az animációs film eszközeit is felhasználja. Óriási élmény volt. Úgy képzelem, a produkció résztvevői különlegesen neház feladatot kaptak.

– Az énekeseknek főleg azt volt nehéz megszokniuk, hogy egy vetítővászon részei, például hogy kinyújtják a kezüket valamilyen tárgyért, amelyet nem látnak. Megszenvedtek érte, de most már imádják.

– A Szép Heléna előadását is egészen különleges osztályba sorolnám. Akrobatikus ügyességű, szenzációs színészi képességekkel rendelkező énekesek, fantasztikus tánckar, nagyon vicces zenei referenciák, zenei idézetek sokasága, főleg Wagner-motívumok, ami, gondolom, egyfelől Offenbach és Wagner viszonyát, másfelől Offenbach látásmódját van hivatva szemléltetni. De előkerült Mahler és Beethoven, Edith Piaf és Charles Aznavour is. Az Offenbachnak maszkírozott színpadi zenészek rázendítenek a Hava Nagilára, amelyről a kivételesen korlátolt Achilles csodálattal állapítja meg: „Deutsche Musik!” Potyogtak a könnyeink a nevetéstől. Nem hiszem, hogy lenne még sok operaegyüttes, amely ilyen produkcióra képes.

lőadás

Offenbach: Szép Heléna. Jelenet a Berlini Komische Oper előadásából

– Mindenképpen meg akartuk jeleníteni Offenbach társadalomkritikus és karikaturisztikus látásmódját. Ezt is szolgálták az idézetek. Az operettnél fáradságosabb, nehezebb műfaj nincs. Itt mindent kell tudni: énekelni, táncolni, beszélni, aztán váltani az éneklésből beszédbe és vissza. S mindezt úgy, hogy az átmeneteket észre se lehessen venni, a pontos időzítés hihetetlenül fontos. Az ensemble tényleg óriási teljesítményt nyújtott. Ön most a hírhedt második előadást látta. Ettól félnek minden színházban. A premieren még összeszedi magát mindenki, de a második estén jönnek a nagy katasztrófák. Ezt most megúsztuk kisebbekkel. }