Kelemen Barnabás és José Gallardo

Csak pár éve létezik, de már a múltjára emlékezik - az idei, ötödik Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál nyitókoncertjének kezdőszáma azért volt Mendelssohn Oktettje, mert az első fesztivál ugyanezzel a művel indult. Akkor Joshua Bell játszotta az első hegedűszólamot, mintegy primáriusként, most az az Alina Ibragimova tette ugyanezt, aki az elmúlt években a fesztivál egyik jelképévé, meghatározó személyiségévé vált. Magam a hőskori előadáson nem voltam jelen, tehát elfogulatlanul hallgathattam a produkciót: nem kényszerülök összehasonlítani sem Ibragimovát Bell-lel, sem általában az akkori előadást a mostanival. A kamarazene-irodalomnak ez a magában álló csodája mindenestre jelentékeny előadásban szólalt meg. Abban az értelemben mindenképpen, hogy szembesítette a hallgatót a mű egyediségével. A hatalmas nyitótételről kézzelfoghatóan érzékelhettük, hogy Mendelssohn milyen hatalmas formai építményt kontrollál tökéletes biztonsággal. A tétel emelkedő akkordfelbontásokból álló alapképletét Ibragimova vizuálisan egy vadmacska temperamentumával, ám simogató zenei gesztusként játszotta. Talán a rendkívül kényes textúrához képest kényszerűen szűkre szabott próbaszám lehetett az oka, hogy a kitűnő előadók a belső tételekben itt is, ott is kissé zavarosan ható zenei szövetet hoztak létre - ugyanakkor a lassúban például megint csak kézzelfoghatóvá tették a mendelssohni zene rendkívüli intenzitását és a harmóniai eszközök újszerűségét. A záró Presto azután kifogástalanul szólalt meg, és maradéktalanul érvényesítette azt az eksztatikus erőt, amit egyszerűen nem tudunk mihez hasonlítani Mendelssohn életművében, de a másokéban is csak szórványosan.

A hangverseny második felében A katona történetét hallhattuk Stravinskytól. Azonban nem tőle és Charles-Ferdinand Ramuz-től, eredeti szerzőtársától, hanem Stravinskytól és Kovács Kristóftól, pontosabban Kovácstól és Stravinskytól. Ez azért fontos, mert a műsorfüzet szerepét is betöltő fesztiválújság - bár illett volna - erre semmilyen módon nem utalt, jóllehet a műsorközlő, Bősze Ádám a felkonferálás végén már megemlítette, hogy „a librettót Kovács Kristóf jegyzi". Másodkézből arra az információra tettem szert, hogy Kovács a maga szövegét új, önálló alkotásnak tekinti, és szándéka az volt, hogy Stravinsky zenei tételei ahhoz szolgáljanak illusztrációként. Nos, szándékát sikerült is megvalósítania: az eredeti történettel rendkívül szabadon bánó, annak lényeges elemeit elhagyó, illetve teljesen új elemekkel helyettesítő szöveg olyan bőbeszédűre sikerült, hogy sikeresen tolakodott a zene elé; s jegyezzük meg, hogy itt-ott az összefüggések sem voltak világosak, az illeszkedések sem zökkenőmentesek. Rendkívül ügyetlenül hatott például, hogy annyi elmondott szöveg után Az ördög kupléja és a Nagy korál közé nem jutott szöveg, s így a két tétel viszonya nem vált világossá.

Az alapvetően problematikus szituáción (amely inkább a régebbi operák világában tekinthető megszokottnak, de ott sem a szövegkönyvet szokták átírni: az eredeti cselekmény és környezet felismerhetetlenségig történő átfestése a rendező feladata, ő azonban ezt emelt fővel szokta vállalni) az sem változtatott, hogy Lukáts Andor rendezésében a szereplők, különösen a narrátor szerepét mondó Gyulai Júlia és az Ördögöt adó Hegedűs D. Géza, remekül játszottak. Ami viszont már a lényeget, a zenei megvalósítást illeti, arról nagyon keveset mondunk azzal, hogy nem érheti kifogás. Az előadók - mint a névsorból rögtön meglátjuk - egytől egyig hangszerük kiemelkedő művészei és nagyszerű zenészek; s a vezénylő finn karmester, Olari Elts könnyed precizitással, érzékeny hallással és kitűnő humorral segítette őket a maximum elérésében - maximumon ez esetben azt értve, hogy még sohasem hallottam a műnek ezzel összemérhető előadását. Tehát akik ezt létrehozták: Kelemen Barnabás (hegedű), Fejérvári Zsolt (nagybőgő), Szergej Nakarjakov (trombita), Káip Róbert (harsona), Klenyán Csaba (klarinét) és Lakatos György (fagott) Bíró Gergely (ütők).

Másnap, 14-én délelőtt három Schubert-dallal kezdődött a program Anna Reinhold és Marija Mejerovics interpretációjában. Reinhold, Kaposvár visszatérő vendége, tehetséges a szöveget érthetően mondó és értő, szép pillanatokat szerző énekes; teljesítményéből, mint máskor is, érezhetően levon azonban a hang kiegyenlítetlensége a hangerő, a hangszín, sőt az éneklési, stílus szempontjából egyránt: a mély-középső regiszterekben a hang gyengébb, kissé fakó, s ezt a megfelelő magasságba jutva Reinhold igyekszik jóvátenni, ezek a hangjai nem csupán forszírozottak kissé, hanem nagyon „operássá" is válnak. Marija Mejerovics viszont makulátlanul érzékeny partnernek bizonyult.

Ezután Rohmann Ditta előadásában hallhattuk Bach öthúros gordonkára komponált D-dúr csellószvitjét, mégpedig valóban egy - modern építésű - öthúros hangszeren. Ám a lényeg nem abban rejlett, hogy ennek révén Rohmann természetesebb technikával, a kellemetlen és intonációs kockázatot jelentő magas fekvések elkerülésével játszhatta el a darabot, hanem az előadás világossága és differenciáltsága, a zenei és artikulációs eszközök gazdagsága, a mindenféle tekintetben vett áttetszőség és tisztaság volt. Befejezésül Kelemen Barnabás és José Gallardo adta elő Bartók 2. hegedű-zongora-szonátáját. A két művész nem habozott Bartók egyik leginkább avantgárdba hajló, legérdesebb hangzású művét műsorra tűzni, de játékuk bámulatos összehangoltsága, a zene különféle rétegei és érzelmi rezdülései iránti érzékenységük, a hangszerek hangjának magvassága és játékuk koncentráltsága, a zenei idővel való bánásmódjuk hallatlan ereje nem tévesztette el hatását, s a darab testetlen szépségű befejezése után kitörő tetszésnyilvánítás fogadta a nem mindennapi művészi teljesítményt.

Az esti hangverseny elején éppenséggel egy több évtizede komponált, groteszk Kurtág-remek, a piccolóra, harsonára és gitárra komponált A kis csáva (op. 15b) aratott megérdemelt nagy sikert Ittzés Gergely, Káip Róbert és Pavlovits Dávid előadásában: három nagyszerű kamarazenész idézte fel ragyogóan Kurtág horrort és humort zseniálisan ötvöző világát.

Erich Wolfgang Korngold Vonóshatosa kevésbé tetszett izgalmasnak számomra, mint a mostanában ismételten „elővett" 20. század eleji bécsi szerző máskor hallott kompozíciói. Néhány szép pillanata ellenére túlzsúfolt és kissé jellegtelen ez a „késő bécsi" zene, amelyet lelkiismeretes gondossággal adott elő Latica Honda-Rosenberg és Lesták Bedő Eszter hegedűn, Bársony Péter és James Boyd brácsán, illetve Jan Erik Gustafsson és Marc Coppey gordonkán. A dús zenei szövetből is ki-kiemelkedtek Gustafsson őserejű zenei gesztusai.

A szünet után először a fesztivál visszatérő vendége, Thomas Dunford játszott válogatást John Dowland lantműveiből. Ez a pár darab is megmutatta, hogy Dunford valóságos fenoménje a hangszerének: a karakterek és hangszínek olyan gazdagságát képes rajta megszólaltatni és a legszuggesztívebb formai keretbe foglalni, amire ezen a hangszeren talán Dowland óta is csupán néhányan voltak képesek - s ez a kristálytiszta előadás világít rá magának a zeneszerzőnek a kivételes nagyságára is.

Az est koronája és a fesztivál addigi kiemelkedően legnagyobb eseménye véleményem szerint Sosztakovics op. 35-ös versenyművének megszólalása volt. A trombitaszólót Szergej Nakarjakov, a zongoraszólamot José Gallardo játszotta tíz vonós társaságában, akik közül Latica Honda-Rosenberg vállalta a hangversenymester szerepét. A hallgató nem tudta, mit csodáljon jobban: ennek az 1933-as év Szovjetuniójában született darabnak szembeötlően apollói báját és időtlen szépségét, vagy a két szólista (a kitűnő vonósegyüttes által mindenben támogatott) kongeniális játékát. Mindenestre a lassú tétel szordinált trombitán megszólaltatott, szépséges „oboaszólója" felejthetetlen zenetörténeti pillanatként jelent meg előttünk.

15-én, pénteken a délelőtti hangversenyt Beethoven op. 5-ös g-moll gordonka-zongoraszonátája nyitotta Jonathan Cohen és José Gallardo előadásában. A művészek rendkívül összecsiszolt játékán túl a nyitótétel világos, áttetsző karaktere, a lényeges dramaturgiai pillanatok kellő hangsúlyozása szerzett örömet; Cohen gordonkahangja helyenként kissé vékonynak, illetve mattnak tetszett, bár ezért kárpótolt néhány határozott és erőteljes basszusmenettel. A második tételben pedig igazán tündéri megvilágításban tűntek fel az ifjú Beethoven zenéjébe foglalt tündéri elemek.

Ezt követően Ravel Alina Pogosztkina (hegedű), Jan-Erik Gustafsson (gordonka) és José Gallardo (zongora) által eljátszott Zongoratriója ismét a fesztivál legszebb pillanatai közé tartozott. Pogosztkinának, a 2011-es fesztivál egyik meghatározó - a Mendelssohn-oktettben már hallott - művészének visszatérése is ok volt az örömre, de a három művész együtt is ideális, sőt kimagasló együttesnek bizonyult. A két hajlékony és olvadékony vonós hang varázslatos oktávmenetekben egyesült, de hármasban is úgyszólván egyetlen hangszert alkottak, s rendkívül szuggesztíven formálták meg a darab drámai és érzelmi csúcspontjait. Az eksztázisig ragadott előadásukban a változatos és izgalmas második tétel, a lassú pedig különösen jó alkalmat szolgáltatott arra, hogy megcsodáljuk Pogosztkina préselés nélkül is intenzív, érzéki szépségű hegedűhangját. A zárótétel villódzó természetzenéje pedig mintegy a földtől elemelkedve, valamiféle festői-vizuális szférában kelt életre előadásukban. S ekkorra állt össze a kép Gallardo sokadik kiemelkedő teljesítménye után: hiába szeretnénk elkerülni saját szavaink inflálódását, Gallardo is ugyanolyan fenomenális kamarazenész és előadó, amilyennek korábban Dunfordot jellemeztem.

Alina Pogosztkina - Krizsik András felvételei 

A szünet után először Klenyán Csaba és Marija Mejerovics játszotta el Saint-Saëns kései Klarinét-zongora-szonátáját: egy derűs, végtelenül finom és differenciált művet, előadói szempontból is rendkívül finoman, érzékenyen, ezer különböző árnyalat igénybe vételével - a maga nemében tökéletes előadás volt. Valósággal megbűvölte azonban a hallgatóságot Mendelssohn Alina Ibragimova és Lesták Bedő Eszter (hegedű), Jame

s Boyd és Bársony Péter (mélyhegedű) és Marc Coppey (gordonka) által előadott kései, op. 87-es B-dúr vonósötöse. A megkeseredett Mendelssohnnak a kamaszkori Oktetthez sok szálon kapcsolódó, igen jelentős darabja az előadás szempontjából ugyanolyan magával ragadónak bizonyult, és a zenei eszközök legszélesebb skáláján mozgó interpretációban hangzott fel, mint két nappal korábban az „őskép"; ezúttal azonban az összjáték, az apró részletek precíz összecsiszolása sem hagyott maga után semmifajta kívánnivalót: a produkció az első ütemtől az utolsóig valamifajta kegyelmi állapotban zajlott le, olyasmiben, mint előző este a Sosztakovics-kamarakoncert.

Este azután megint egy kis színházat is kaptunk a zene mellé, illetve elé. A műsor Molière komédiájának, Az úrhatnám polgárnak két zenei „megtestesülésén" alapult: Lully eredeti kísérőzenéjén, illetve Richard Strauss op. 60-as, 1912-ben komponált kísérőzenéjén (Der Bürger als Edelmann; a műsorújságban Hofmannsthal nevét azért illett volna nem következetesen hibásan leírni). A két, természetesen ének nélküli színpadi zenét megelőzően azonban kaptunk egy kis ízelítőt, „keresztmetszetet" a komédiából, Hegedűs D. Géza és négy egyetemi (magyarán „főiskolás") tanítványa előadásában. A jelzésszerű színház ebben az esetben tökéletesen funkcionált: a fiatalok is nagy tehetséggel és kitűnő humorral játszottak, a remek hangulatú színpadi betét sem kevésnek, sem soknak nem bizonyult, s a zenei produkciót sem szabdalta széjjel: mérték és ízlés jól működött. A Lully-zenét, azaz a kísérőzenéből összeállított szvitet (modern hangszereken, de makulátlan barokk stílusismerettel) egy mindössze nyolctagú kamaraegyüttes adta elő, természetesen a szokás szerint kettős életet élő (modern cselló, illetve csembaló-continuo) Jonathan Cohen nagyszerű irányításával (a csörgődob művészeként a zárótételben Kelemen Barnabás is csatlakozott az előadókhoz).

A Richard Strauss-i nagyzenekar (illetve Strauss szemszögéből nagyon is kis zenekar) felállásához szinte a fesztiválon szereplő valamennyi előadóművészre szükség volt. A hegedűszólókat koncertmesterként Kelemen Barnabás játszotta, karmesterként pedig ezúttal is Olari Elts működött közre. A kompozíció két vezérfonala az archaizálás, illetve a humor - mindkettő igen változatos módokon valósul meg Strauss eme elvarázsolt partitúrájában, melyben tánctételek is jelentős súllyal vannak jelen. (Természetesen ebben az esetben is csak válogatás hangzott el a teljes kísérőzenéből.) Mindez rendkívül plasztikus fogalmazásban bontakozott ki Elts minden keresettséget nélkülöző, ám annál precízebb és inspirálóbb, pálca nélküli vezénylése nyomán. Az egyéni teljesítmények közül nem lehet említés nélkül hagyni Rácz Ottó oboaszólóját Lully menüettjében, Kelemen Barnabás átütő erejű szólóját a Belépő és a szabók tánca című tételben, valamint az utolsóként játszott A vacsora nagyszerű Gustafsson-csellószólóját.

A beszámolómban érintett utolsó hangverseny a 16-i, szombat délelőtti koncert volt, amelyre a Kossuth Lajos utcai református templomban került sor, és amely egy tematikus „olasz nap" első részét alkotta. Ezen az első hangversenyen elsősorban a régebbi korok olasz zeneszerzőinek művei szólaltak meg, Monteverditől Paganiniig. Legelőször 17. századi észak-olasz szerzők: a velencei Girolamo Kapsperger és Barbara Strozzi, illetve a cremonai Tarquinio Merula műveiből álló összeállítás - három énekszóló, a korabeli terminológiával monódia, illetve egy lantszóló - csendült fel. A korábban említett kifogástól eltekintve Anna Reinhold jó stílusérzékkel és kifejezően énekelt hat vonós, illetve a continuót szolgáltató Dunford és Cohen kíséretével. Az igazán lélegzetelállító momentum azonban maga a ragyogó és kimeríthetetlen fantáziával játszott continuo volt; Dunford Kapsperger-szólója pedig megint különleges élményt jelentett. Ugyanez a kéttagú continuo-csoport kísérte Kelemen Barnabást is Corelli örökbecsű La foliájában. Ez volt az az eset, amikor a nagyszerű continuo sem halványította el a szólista teljesítményét - Kelemen olyan mesteri módon, olyan természetes eleganciával és könnyedséggel játszotta a virtuóz aprózásokat, a rögtönzés spontaneitásával, mosolyogva szórva a közönség közé a zenei girlandokat, ami megint csak sokkal többet mutatott meg a kortársai által körülrajongott Corelli művészetének természetéből, mint megannyi hangsúlyozottan virtuóz előadás. Igen, természetesen - ő is a Gallardók és Dunfordok fajtájából való.

Kevésbé késztetett csodálatra az egészen fiatal, orosz-német Roman Kim produkciója, egy ördögien nehéz Paganini-variációsorozat (God save the King), amely láthatólag nem is igen akart több lenni akrobatamutatványnál, amire a darab végén fogpizzicatós, vagyis hát hegedűharapdáló technikával tette fel a koronát az előadásra. S bármilyen ördögi nehézségű is a játszanivaló, az nem szolgálhat mentségül a hegedűhang csorbáira, az artikuláció vagy éppen az intonáció elnagyoltságára. Méltó záróakkordja volt viszont a koncertnek három Monteverdi-madrigál, melyek közül kettőt Anna Reinhold énekelt, ezúttal feltűnően szép pianókkal és atmoszférateremtő erővel, egy pedig, a Chiome d'oro című, hangszeres átiratban szólalt meg, a két szopránénekes szólamát játszó két Alinával, Ibragimovával és Pogosztkinával. A rendkívül izgalmas és expresszív kompozíció a két nagyszerű, visszatérő hegedűművésznő afféle jutalomjátéka volt. No persze a jutalmat mi magunk kaptuk. }