Amikor egy álomból valóság lett, és 2013. március 23-án megnyílt a Budapest Music Center gyönyörű, új épülete, az alapító-tulajdonos, Gőz László azt mondta, tudja, nagyon nehéz lesz az első tizenkét év, amíg vissza nem fizeti a magánberuházás közel másfél milliárdos banki hitelének havi tízmillió forintos törlesztőrészleteit. A tizenkét évből tíz és fél még mindig hátra van, de Gőz terhek helyett megint inkább tervekről beszél. Merész, izgalmas, különleges tervekről. A történet úgy indul, mint valami romantikus film vagy regény.

Az új létesítményt nem sokkal a nyitás után megnézte egy régi ismerőse, aki 1979-ben költözött Vietnámból Magyarországra. Binh úr ma illatszer- és vegyiáru-nagykereskedő, aki pénzének egy részét ingatlanokba fektette. Az egyik a budai Várban, azon belül is a Dísz téren van, ahol - sima pénzügyi befektetésként - szállodát akart építeni. A BMC-be tett látogatása után megkérdezte, nincs-e Gőz Lászlónak valami más ötlete.

„Megfogalmazott egy romantikus mondatot, amit - ismerve őt - elhittem. Azt mondta, mivel ő ennek az országnak nagyon sokat köszönhet, szeretne itt létrehozni és maga után hagyni valamit, amire egész életében büszke lehet, ami ezt a várost gazdagítja. Odaadta nekem a ház kulcsát, és azt mondta, menjek fel, nézzem meg és döntsem el, mi legyen; rám bízza. Ez éppen egy éve volt."

Binh úrnak különösebb zenei kötődése nincs. Gőz viszont muzsikus, aki, ha szabad a pálya, nyilván zenében gondolkodik. Ide is zenét képzelt.

„Már a BMC terve kapcsán is sokan megkérdezték, minek még egy zenei intézmény Budapesten? Most is volt, aki pártolta az ötletet, de sokan azt mondták, »Hülye vagy? Még egy? Minek?« Rengeteg véleményt meghallgattam, de azért nem hagytam magam lebeszélni sem. És törtem a fejem: mi az, ami egyrészt még nincs, másrészt egy ilyen történelmi közegben, amilyen a Vár, magában hordozza a múltat, a jelent és akár a jövőt is. Akkoriban jártam a Zenetudományi Intézet csodálatos hangszerkiállításán, és láttam a raktárakban elfekvő fantasztikus zongoragyűjteményt. Innen jött a zongora ötlete, és felötlött bennem egy hangos múzeum gondolata."

A zongoramuzsika, mondja Gőz, elképesztően széles spektrumot ölel fel, a néhány hangra komponált bensőséges daraboktól a nagyzenekart megjelenítő hangzásig. Átirataiban Liszt teljes Beethoven-szimfóniákat szólaltat meg ezen az egyetlen hangszeren. Késői műveiben pedig néhány hangban fogalmaz esszenciálisan. Bartók Mikrokozmosza és Kurtág Játékai a 20. század legkiemelkedőbb zongorapedagógiai művei. Kodály zongoradarabjait alig ismerik, pedig mintha Debussyt hallgatna az ember. Nincs nap, hogy valahol a világban meg ne szólalna magyar zongoramű: Doh­nányi, Weiner, Lajta, Ligeti vagy Durkó valamelyik darabja. És a zongoristáink: Kocsis, Ránki, Schiff, Bogányi, Csalog, nem beszélve azokról a lenyűgözően tehetséges fiatalokról, akik mostanában kerülnek ki a Zeneakadémiáról.

„Szóval dúskálunk a kincsekben. Évekkel ezelőtt azt mondtam, hogy a kamarazenének kell egy hely. Ez lett a BMC. Mi lenne, ha a zongoramuzsikának is lenne egy ilyen kis temploma? És ebben a templomban helyet kaphatna a többi billentyűs hangszer is: a csembaló, a klavikord, az orgona. Elkezdődött a tervezés, megszülettek az első vázlatrajzok. Megmutattuk a tulajdonosnak, aki nagyon boldog volt. Akkor jött a következő lépés. Ha ez múzeum, akkor nem elég a maximum 150 fős nézőtér, olyan akusztikával, amelyben jól érzi magát a zongora, kell bele leg­alább harminc-negyven hangszer is, amelyek valamilyen történetiséget követnek. Jó, de honnan? Elbaktattam a Zenetudományi Intézetbe, vezetője, Richter Pál tárt karokkal fogadott. Aztán gyűjtőket kerestem fel. Találkoztam olyan gyűjtővel, akinek több mint száz hangszere van. Köztük számos műremek, amelyeknek nemhogy a kiállítására, de a felújítására sincs pénz. Az én feladatom, hogy megszerezzem. Mindenesetre már most annyi hangszer gyűlt össze, amennyi talán be se fér. Ez azonban önmagában még mindig nem elég. Nem elég nézegetni és fogdosni az asztalosmunkát, valaminek történni is kell. Tárlatvezetésre van szükség. Rájöttem, ennél mi sem egyszerűbb. A magyar zenei felsőoktatási intézményekben közel kétszázötven zongorista tanul, és évente harmincöten végeznek. Mindent összevéve, van az országban legalább ezer kiválóan zongorázó muzsikus. Segítségükkel óránként indulhatnának egyórás tárlatvezetések, ahol akár tíz, különböző korokból való zongorát mutatnának be a látogatóknak. Esténként aztán jöhetnek a koncertszerű zongoraestek. Ez lenne a Pianoforte Ház, vagy Fortepiano Ház, a végleges név majd eldől. Egy kis ékszerdoboz, fent a Várban, ahova való, közel a Zenetudományi Intézet palotájához. Ilyen múzeum nincs sehol a világon, illetve hosszas keresés után egyetlenegyet találtam Kínában és egy virtuálisat az interneten."

A Zongoraház egyik termének látványterve

A „zongoraház" . a bele tervezett múzeum, kiállítás- és rendezvénytér és étterem minden része a Dunára néz. De másként is épít a környezetre. „Nyaranta nagy zongorafesztivált rendeznénk. Úgy képzelem, hogy a hangszer ilyenkor egy héten át belakná a Várat. A Vár összes éttermét, kávézóját, utcáját, tereit. Játsszon ott Elton John, játsszon Keith Jarrett, játsszon Chick Corea, játsszon Kocsis, Ránki, Klukon, Csalog, játsszanak a fiatalok. Szerintem erre biztos lesz külföldi kereslet is."

A vietnámi tulajdonos boldogan rábólintott a tervre. Akkor most?

„A zongoraház, mire elkészül, hárommilliárd forintba kerül. Még egyszer annyiba, mint a BMC. És ez nem állami pénz. De a tulajdonos nem én vagyok, én csak bérlem, tizenkét éven át üzemeltetem, mégpedig természetesen komoly üzleti terv szerint. Tizenkét év múlva aztán visszaadom a tulajdonosnak a ház kulcsait. Azt vállalom, hogy létrehozok egy brandet, amely addigra kinövi minden gyerekbetegségét és a budai Vár egyik ékessége lesz. Hogy utána ki üzemelteti, az majd eldől. Számomra rendkívül izgató maga a projekt. Óriási kihívás, hogy egy ilyent létre tudok-e hozni, méghozzá úgy, hogy táncba hívok egy olyan kereskedőt, akinek semmi köze a zenéhez, de valamit alkotni akar, és erre éppen engem talált meg. Hozzáteszem azt is, hogy nem akármilyen házról van szó. Itt dolgozott 1930-tól a háború végéig Angelo Rotta pápai nuncius, vatikáni nagykövet, aki más diplomatákkal összefogva menleveleket állított ki zsidók részére, és így megmentett tizenháromezer életet. Valamilyen úton-módon, megfelelő eleganciával és tisztelettel ebben a házban erről is megemlékezünk. A dátum is megvan már: nem egészen két év múlva, a Tavaszi Fesztivál ideje alatt, 2016. április 10-én szeretnénk nyitni!"

Nem csak a zongora tölti meg élettel a házat, a maga módján a ház is új életet adhat a zongorának. Gőz László hisz az ilyen kölcsönhatásban. Arra utal, hogy amikor a BMC létrehozásával a kamarazenének akart otthont teremteni, abban bízott, hogy ezzel a műfaj újjáélesztését is segíti. Most úgy látja, igaza volt. „Már van egy kis törzsközönségünk, amely a terem egyharmadát, felét biztosan megtölti. De megmondom őszintén, a legnagyobb meglepetés az volt, hogy már az egyéves születésnap után elmondhattam, hogy volt három abszolút teltházas kortárs zenei koncertünk. Ez nagyon nagy dolog. A mi feladatunk ugyanis az, hogy a kamarazenéhez, akárcsak a kortárs zenéhez hozzászoktassuk a közönséget, és ez hosszú folyamat. De most azt látom, hogy ha a hangverseny tematikája izgalmas, akkor sokan eljönnek, főleg fiatalok. Arra a koncertünkre például, amelyen japán autentikus hangszerek szólaltak meg zongorakísérettel, kétszázan voltak kíváncsiak. De visszaigazolás az is, hogy az Ensemble Moderne zenészei, akik Eötvös operáját június közepén mutatták be Németországban, áradoztak a magyar közönségről, és két sör után azt mondták, szívesen ideköltöznének. Ettől persze még nem vagyunk oda magunktól, sok munka vár ránk, de következetesen folytatjuk a közönségnevelést."

A BMC nem Müpa, nem Zeneakadémia és nem Operaház, nem is akar versenyezni egyikkel sem, de ahogy Gőz mondja, „kimozogja magának a saját helyét". És együttműködésre törekszik a többiekkel. A jó kapcsolatnak talán legkézzelfoghatóbb megerősítése a Tavaszi és Őszi Fesztivál, ahol a BMC legutóbb több programmal szerepelt, mint a Zeneakadémia. A 180-as csoport zeneakadémiai emlékkoncertjét Gőz, mint egykori „180-as" szervezi. Arvo Pärt 80. születésnapját jövő tavaszra együtt álmodja meg a Zeneakadémia, a Müpa és a BMC. „Tehát sok mindent együtt csinálunk, és ez nagyon jó."

Vajon hogyan vélekedik a Zeneakadémia korábbi rektora, Batta András kormánybiztos által előterjesztett ernyőszervezetről, amely néhány hónapja igencsak felkavarta a kedélyeket? Gőz László szerint ez az elképzelés abban a formájában, ahogy nyilvánosságra került, már a múlté. Viszont voltak megszívlelendő elemei. Az állandó kommunikáció és konszenzuskeresés, az intézményekkel való folyamatos kapcsolattartást, az információk begyűjtése és közreadása bizonyára előbbre vinné a közös ügyet. „Nem a programokat kell centralizálni, »csak« az erőket egyesíteni."

Ami a BMC saját erejét illeti, másfél év elteltével nincs panaszra ok. A nyitás óta ötvenhétezer látogató fordult meg a házban. Több mint háromszáz koncertet rendeztek, ebből közel kétszáz jazz, a többi klasszikus vagy kortárs zenei. A száz - nagyjából fele-fele arányban saját, illetve befogadott - hangverseny között volt alullátogatott és teltházas is, így eddig nagyjából hatvan-hatvanöt százalékos a látogatottság. Gőz azt mondja, a közhasznú működésre kapott állami támogatásnak és a szponzoroknak köszönhetően többé-kevésbé nyugodt az életük.

„A legnagyobb meglepetés, bár titkon számítottam rá, mégis az volt, hogy a külföldi kulturális intézmények szinte beköltöztek hozzánk. Rendszeresen hozzák a koncertjeiket, művészeiket. Mi ezért nem kérünk pénzt, sőt, hozzáteszünk, és így nagyon komoly sorozatoknak adhatunk otthont. Az előtérben kiállításokat is rendezünk, a mostani a nyitás óta a negyedik. A könyvtár lassan a zenetudományi élet fontos helyszínévé válik. Húsz-huszonöt alkalommal tartottunk itt koncertek előtt, azok témájához kapcsolódva, ingyenes előadásokat. Jönnek a fiatalok is különböző ötletekkel, Sound Painting című sorozatunk például nagyon jól működik. Elindítottunk több ifjúsági sorozatot, jövőre belevágunk egy zenetörténetibe is. Szóval szép lassan megtöltjük tartalommal a kereteket. A jazzklub közel kétszáz koncertjéből már ötven volt olyan, ahová nem fértek be az érdeklődők. Az Eötvös Intézet is folyamatosan dolgozik, folynak a kurzusok, amelyek eredményei új művek és előadások formájában élnek tovább. Áprilisban például Milánóban mutattunk be egy Mrożek-operát, amely Párizsban júliusban ismét színre került. Én vittem a díszleteket, én építettem fel a színpadot. Ez megint újabb kapcsolatokat fordít ki a földből, most például az olaszok hoznak ide egy előadást. Tehát Eötvös Péter gondolata, hogy az Intézet ki-be járható Európa-kapuként működjön, tökéletesen bevált. Mindemellett nekünk nagyon fontos, hogy a házat szeressék - és szeretik is - azok a pénzes cégek, melyeknek rendezvényeiből vissza tudjuk fizetni a hitelt, és fedezni tudjuk azokat a költségeket, amelyekre természetesen nem kaphatunk támogatást. Ez is több mint évi százötven rendezvényt jelent. Ennek köszönhetően tíz százalék plusz-mínusszal sikerült az üzleti tervet teljesíteni. Újraindult a BMC Records is, az elmúlt hat hónapban hét lemezt jelentettünk meg, és úgy tervezem, hogy ebben az évben elérjük a BMC fénykorában megjelent lemezek számát, vagyis havonta egyet megjelentetünk. Sikerült újjáépíteni az építkezési időszak alatt átalakult, megsérült európai, ázsiai és tengerentúli terjesztői hálózatot is:- ennek már látom az eredményét. Vagyis ebben a pillanatban minden az elképzelések szerint halad. Nincs kész persze, de egy intézmény soha nem lehet kész."

Vajon mikorra tud a BMC megállni a saját lábán? Gőz László azt mondja, a saját láb csak támogatással működik. „A BMC egy apró irodában egy fillér támogatás nélkül el tudott lenni hosszú évekig. Ez azonban már egy más dimenzió. Európában azok az intézmények, amelyek jelentős sikereket értek el, mind támogatással működnek. Ami minket illet, ha megszűnne az állami támogatás, egyben megszűnnének a céges támogatások, és csak a bevételek maradnának, akkor a BMC-nek újabb pénzkereső lábakat kellene növeszteni. Például olajtársaságot kellene létrehozni. Akkor az olajkereskedelemből vagy a benzinkutak nyereségéből mellesleg elszórakoztathatnánk magunkat a BMC-vel. De én őszintén szólva nem látok olyan veszélyt, hogy elzárnák a csapokat. Miért is tennék? Mi megszolgáljuk azt, amit kapunk. A BMC alapkoncepciója mindig is az volt, hogy ha egymillió forint támogatás ide befolyik, abból értékszinten kétmilliót hozzunk ki."

De vajon nem viszi el a BMC-től a pénzt, figyelmet és energiát az új projekt, a Pianoforte Ház? Gőz ettől nem tart. Azt mondja, mindig is úgy próbálta felépíteni a dolgokat, hogy ha ő egy időre valamilyen oknál fogva kilépne, minden működjön tovább. A Zongoraház, állítja, ennek jó szakítópróbája lesz, mert az energiái jó részét nyilván el fogja vonni, de átveszik a feladatokat a munkatársai. „Az én munkatársaim közül egy sem olyan, mint egy multinacionális vállalat ötvenhatezredik alkalmazottja. Ők itt voltak velem akkor is, amikor havat kellett lapátolni öt éven keresztül a romok mellett, együtt költöztek be velem, és azóta is folyamatosan építik a BMC-t. Sokszor fáradtak, sokszor velem együtt hisztisek, de akkor jön egy »újratervezés«, és kezdjük előröl. Én meg persze a háttérben mindig itt vagyok. Engem innen nem lehet kirúgni. Ha majd öreg leszek és kezdek hülyülni, akkor, remélem, a gyerekeim majd kituszkolnak valahová, de egyelőre ez még nem következett be. Így hát szövögethetem tovább az álmokat, és egyelőre hagynak is álmodni és repülni."

Csiripelnek is a verebek még egy álomról: a BMC mellé, annak közvetlen szomszédságába épülő operaházról. A nyitást 2018-ra tervezik.

„Stagione jellegű operaházról van szó, 700 fős nézőtérrel, de komoly, nagy színpaddal, nagy árokkal. Ez is amolyan kelet-nyugati kapu lenne, közös játszóhely vendégjátékok számára, a prágai Opera legújabb produkciójától leningrádi vagy dijoni előadásokig. De ahhoz, hogy ez létrejöjjön, az egész környezetnek meg kell változnia, mindenekelőtt a piactérnek a Nagycsarnok mögött. Ez ügyben az első lépéseket már meg is tettük. Most még kicsit úgy érzem magam, mint amikor a gyerektől azt kérdezik, mi szeretne lenni, és ő rávágja, hogy mozdonyvezető. Ültem már mozdonyon, de mozdonyom még nincs. Vagy inkább mondjuk úgy, van egy, biztosan készül egy második, és ez lenne a harmadik. De ha minden jól megy, lesz még egy negyedik is. Az most még nagyon képlékeny állapotban van, bár előfordulhat, hogy az lesz meg leghamarabb. A tervei mindenesetre már elkészültek. Tihanyba tervezünk egy vízi operát, olyasmit, mint a Bodeni-tónál a Bregenzi Fesztivál. Opera a vízen, show a javából. Persze nem mindegy, hogy egy ilyen látványosság heavy metalt vagy Mozart-zenét kínál. Én a heavy metalhoz nem értek, ezért Mozarttal próbálkozom." }