Fent a címzés inkább személyes levélre való lenne. Ami azonban itt következik, nyilvánvalóan nem személyes születésnapi jókívánságokat jelent, hanem nagyobb nyilvánosság számára íródik. A maga nemében az első személyes levél is lenne; eddig, ha írtunk egymásnak (levelet; inkább, ha muszáj volt, e-mailt), azt a kollegiális érintkezés során tettük, személyes, szóbeli barátkozásunk tárgya pedig szinte mindig „szakmai": a különböző művészetek összehasonlítása, illetve az, ami Oskar Walzel formulája szerint „a művészetek kölcsönös megvilágítása" (gegenseitige Erhellung der Künste) - vagy legalább ennek lehetősége.

Azt, hogy Somfai Lászlót viszonylag közelről ismerhetem, az Akadémiának köszönhetem: ott tettem szert barátságára, hosszú közgyűlések, bizottsági ülések szüneteiben - és bizony közben is. Ott váltottunk megjegyzéseket vagy morgásokat, követtük egymás reakcióit, találtunk alkalmat hírek, vélemények és benyomások cseréjére. A SZIMÁ-ban egy ideje a magunk tudományos osztályainak (az I. és a II. - ki tudja, sorszámukon kívül miben különböznek) küldötteiként szolgálunk, haszontalanul és tehetetlenül szekundálva egy abszurd presztízs­vitához. Jobban szeretem a koncerteket, amelyek szüneteiben a fent jelzett kérdésekről is lehet szólni egyet-mást. Sokat tanulhatok tőle, mindig el is gondolkodtat, nem utolsósorban arról, mi az értelme és a helyes módja annak, amit csinálok. E tekintetben tanítványának vallanám magamat - ha ennek tárgyi feltételeivel nem is rendelkezem, legalább a respektus megvan hozzá. Természetesen nem ismeretlenek előttem nézetei: amit Bartókról megállapított, annak lényegét ismerem, és láttam valaha Fertődön élni és közlekedni, hallottam ott Haydnról beszélni. Imponált szűkszavú és szerény, tárgyszerű beszéde, kerek, mégis nyitott véleménye. Nem tudom viszont követni mindabban, ami ezek mögött van: például elképzelni sem, hogyan működik a kottaolvasás. De mindezzel a saját szakmámban sem rendelkezem: a legegyszerűbb kőfaragványt sem tudnám elkészíteni, sőt, tagadom, hogy ilyesmire valaki is képes lenne manapság. A zenét meg lehet ma is szólaltatni, egy középkori műalkotás esetében már az is nagy dolog, ha felismerjük, hol vannak a határaink. Ott létezik hitelesség, emitt csak utánérzés vagy (ön)csalás. Máris adva van egy fontos tanulság a művészetek kölcsönös megvilágosodásában.

Hamarosan kiderült, hogyan szeret Somfai Laci vakációzni: szó szerint szedi a sátorfáját, s letelepedik lehetőleg Itália, Dél-Franciaország vagy Spanyolország valamely középkori (kitüntetett témakör: a romanika műemlékei) műemlékekben gazdag, szép táján, s ott kempingezve élvezi a szép tájat és szép épületeket. Teszi ezt legnagyobb csodálatomra még ma is. Udvarias célzásaiból kivettem, hogy ismeri fiatalkori munkámat is a románkor művészetéről, s talán még fel is tételezi, hogy mindazt láttam is, amiről írtam. Ekkor elszégyelltem magam, hiszen 1968/69 táján, amikor erre a munkára a Corvinától megbízást kaptam, számomra a bécsi egyetem gazdag könyvtára és fotógyűjteménye jelentette a soha vissza nem térő alkalmat a tanulásra és az összefoglalásra. Nem kerültem persze az eredetiket, sem a múzeumban, sem in situ, és a hályogkovács önbizalmával vallottam: ha elég sok műalkotást láttam eredetiben is, fotón is, megszerzem a hitelesség kritériumát az akkoriban engem elbűvölő stílustörténet alapvetően szobatudománya számára. Időközben - részben a nemzetközi tudományban bekövetkezett hangsúlyeltolódások hatására is - megingott kissé ez a határtalan bizodalom abban, hogy az asztali patience-játék a fotókkal tényleg átváltható (amint sokszor nincs is másra módunk) valós vagy valószínű érzéki benyomásokra, azaz: historizálható. Íme, közös beszélgetéseink egyik érintkezőpontja. Meg kell vallanom, ebben Ő előbbre jár egy lépéssel - ha nem éppen azzal, hogy több érintetlen együttest ismer. Például többször is járt a középkorosok Mekkájában, Conques-ban, Sainte Foy zarándoktemplomában; én csak egyszer láttam egy kiállítást az ottani kincstár darabjairól - azt is a párizsi Louvre-ban.

Van azonban ezeknek a beszélgetéseknek optimisztikusabb hozadéka is. Mindenkinek, aki interpretál, a historikus hitelesség mellett van egy másik oka is a bizonytalanságra: az, ami a „gondolta a fene" dilemmájával függ össze. Vajon mai fogalmaim és szempontjaim követhetők volnának-e egy „korabeli" szemlélő számára is, vajon ez az egyszer volt ember elfogadna-e társának, vajon (mai szempontból) „másságom" s ebből eredő sokféle tudatlanságom nem akadálya-e a szükséges antropológiai azonosulás minimumának is? Hiszen ott van mindjárt az említett technikai alkalmatlanság (a kottaolvasás és a kivitelezés képességének hiánya). Egyszer ez a kérdés - leplezve persze - úgy került terítékre, hogy megkérdeztem, vajon a Lutheránia Bach-produkciói műkedvelők vagy profik megnyilvánulásai-e? Szó szerint nem tudnám visszaadni Somfai Laci válaszát, de hümmögése arról szólt, hogy aki valamennyi Bach-kantátát előadta, aligha lehet már műkedvelő.

S ebben benne van az is, hogy a „műkedvelő" is, a „dilettáns" is gyönyörködik, szereti, amit csinál. Aki ezt a szeretetet emeli szakmája alapkritériumává, rossz ember nem lehet; maga is szeretetre méltó.